Tóth Marcsi debütkötete, a Margó-díjas Erdő van idebenn erős kezdés. A női lélek kavargó világába kalauzol bennünket, ahol folyton jelen van a természet mint kötőerő, ez pedig nem hagy csüggedni, hanem folyton arrafelé lök, hogy told az életet mindig tovább és tovább.
Tóth Marcsi könyvére a Margó Irodalmi Fesztiválon figyeltem fel. Bár a szerző az évek során több szépirodalmi folyóiratban is publikált, előtte nem találkoztam az írásaival, igaz, nem nyálazom át minden hónapban az összes szépirodalmi folyóiratot. Így hát különösebb várakozások nélkül indultam neki a könyv olvasásának, és óriási meglepetésben volt részem, mert olyan kimunkált, ízes, kiforrott nyelvezetű szöveggel találkoztam, hogy eleinte alig tudtam visszafogni magam, hogy ne örömködjek minden pillanatban. Mert valahogy ezt adja a kötet – folyamatosan örülsz. És nem annak, ami történik, mert ilyen értelemben nincs minek (talán csak annak, hogy Kismara sokat olvas), hanem hogy ennyire jól sikerült, hogy ilyen szép lett. És hiába próbáltam hibát találni, hogy aztán jól megírhassam a kritikámat, nehéz dolgom volt. Azért ez ritka. Mégis akadtak dolgok, amik birizgálták arányérzékemet. Mindenesetre erős kezdés, ütős kötet.
Végig a kilencvenes években vagyunk, Egerben és környékén, melyek egyúttal az én gyerekkorom, fiatal felnőtt korom helyszínei és életérzései is. Ez nagyon megfogott, számomra mindenképpen plusz töltetet adott az olvasáshoz, de természetesen nem kell ahhoz egrinek lenni, hogy hatással legyen ránk a regény.
Ami valójában nem is regény, hanem egy novellaciklus, mégis lehet regényként olvasni, hiszen Mara és Kismara (anya és lánya) főszereplőkként működnek, szinte mindegyik szövegben szerepelnek. Ugyanakkor nem kapunk mély, részletes karakterábrázolásokat, mert a történeteknek rengeteg egyéb szereplője is van, akik ugyan szinte mind megjelennek már az első szövegben is, de végül csak villanásokból következtethetünk belsőbb lényükre, nincs idejük kibontakozni. Ráadásul a vége felé megjelenik pár újabb szereplő is. Ez volt az egyik zavaró tényező olvasás közben. Bőven megelégedtem volna az addig megismert karakterekkel, és szívesebben követtem volna továbbra is főszereplőink élettörténeteit. Csak a végén kezdtem el érezni, hogy ezekből a történetekből simán ki lehetne bontani egy regényt.
Mindnyájan átlagos emberek...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.