Régóta dédelgetem a tervet, hogy összeírom a kedvenc íróimat. Hogy miért? Észrevettem, hogy képernyőfüggő vagyok, nem igazán olvasok semmit, csak görgetem a végtelent. A csavar az, hogy amúgy szoktam könyveket vásárolni, és halott rokonok, ismerősök könyvei is nálam kötnek ki. Szóval csak gyűlnek és gyűlnek. Szeretem magam olyan könyvekkel körbevenni, amiket egyébként ki sem nyitok. Ennek a jelenségnek neve is van: a japánok tsundoku-nak hívják a XIX. század óta. Most, hogy ezt tudom, hogy nem igazán lett jobb.
Egyébként nem teljesen igaz, hogy nem olvasom őket, csak nem mindet, és jóval lassabban, mint amennyire gyorsan „telik a kurva élet”, hogy egy élő klasszikust idézzek, aki sajnos nem fért rá a listámra. De
Ezeken gondolkodtam, és közben meghalt Fehér Béla. Fehér Béla az a regényíró, aki sokunk favoritja, és itt most nemcsak az Esterházy Pétertől Jánossy Lajoson át Kemény Istvánnal bezáródó körre gondolok, vagyis a profi olvasókra, akik az írók, hanem a jó szemű, jó ízlésű beavatottakra, akik talán nem írnak, de ragadnak a szemükhöz a betűk. Akiknek a könyvespolcán sorakoznak a Fehér Bélák, de mindig kevesebb kötet, mint amennyit megvettek, mert párat folyton kölcsönadnak valakinek.
Olvasva Jánossy szép nekrológját a Literán, nekem is vissza kell pörgetnem az eseményeket. De vele ellentétben én pontosan tudom, hogy Fehér Bélával úgy kerültem kapcsolatba, hogy észrevettem, hogy Az ember tragédiájában van négy sor, amire József Attila Tiszta szívvel című verse különös módon rímel.
MÁSODIK MESTERLEGÉNY (danolva)
Aki munkás hét után
Tiszta szívvel, dal között
Csókot és bort elköszönt,
Kacagja az ördögöt.
Ugyanaz a hang, ugyanaz a ritmusképlet, és még a „tiszta szívvel” is meg az ördög is felbukkan.
Mikor ezt elújságoltam végzős magyar szakosként szeretett tanáromnak, Lackfi Jánosnak, azt mondta, ez szép és jó meg érdekes, ezzel lehetne foglalkozni, de ez inkább egy cikk témája, nem szakdolgozattéma. Viszont itt van ez a Fehér Béla, mi lenne, ha beleolvasnék, szerinte nekem tetszene ez a szerző. Igaza lett. Végül Fehér Bélából írtam a szakdolgozatomat. Kötetről kötetre térképeztem fel ezt a világot, a Görbekertiek univerzumát, ezt a realista és meseszerű, pajzán, vérbő, de nyelvileg finoman megmunkált, humoros és egyúttal líraian szép prózát. Talán úgy tudnám jellemezni, hogy Vonnegut, Örkény és Esterházy találkozása a papírlapon.
A szakdolgozatomat megírtam, elküldtem neki, visszaírt, még találkoztam is vele a Nyitott Műhelyben, egy olyan nap, ami történetesen az akkori barátnőm születésnapja volt, akit eleinte nem zavart, hogy helyette inkább kedvenc írómmal akarnék beszélgetni, aztán már zavarta, ami végül is engem is zavart. Szóval nem tudtunk igazán nyugodtan beszélgetni. Arra emlékszem, hogy azt mondtam, hogy írni akarok egy monográfiát róla (mármint Fehér Béláról, nem a barátnőmről), amire csak annyit mondott, hogy az senkit nem érdekelne. Én ugyan nem értettem egyet vele, de ha kicsit lelkesebb, talán megírom.
De persze az nem ő lett volna. Annak idején azzal utasította vissza a József Attila-díját, hogy „így nem kell”.
Laza kapcsolatban maradtunk, kértem tőle ajánlást a Móricz Zsigmond-ösztöndíjhoz. Adott, ahogy tanácsot is, mire figyeljek. Még egy regényemet is megemlítette egy Messenger-üzenetben, amikor megköszönt egy kritikát. Habár, hogy elolvasta-e a regényt, nem tudom. Már nem is fogom megtudni, valószínűleg.
Aztán amikor Fehér Béla haláláról értesültem, arra jutottam, hogy tényleg összeírom kedvenc íróimat. De első körben csak azokat, akiknek minimum két könyvét olvastam. Kettő elég, de annyi a minimum. Mert ezek szerint volt annyira jó az olvasmányélmény, hogy birtokolni akartam még egy kötetét. Nem is csak birtokolni, hanem elolvasni!
Miközben írtam a listát, meglepetések sora ért.
Először is viszonylag hamar sikerült megírni, nem gondolkodtam rajta sokat. Mert hiszen a kedvenceimről van szó, akikért tűzbe tenném a kezem, és bárkinek ajánlanám ezeket a szerzőket. A legkedvesebb olvasmányemlékeim velük kapcsolatosak. Másfelől viszont nincsenek olyan sokan. Kb. összesen nyolcvanan.
Aztán az is meglepő, hogy
Holott van még olyan, akinek a prózai munkája nagyon betalált. De vagy költők (Szijj Ferenc, Kemény István), vagy csak egy könyvet írtak, vagy történetesen én csak egy könyvüket olvastam, pedig most, hogy rájuk gondolok, hajszolhattam volna jobban az élményt. Tamási Áron, Kardos G. György jutnak eszembe, akik írtak 10-ből 10-es könyvet. Vagy Karinthy. Vagy ha rápillantok Colum McCann Hadd forogjon a nagyvilág című regényére, valahogy azt érzem, szeretnék ott lenni megint, ahova ő vitt, és Philip K. Dicktől is olvashattam volna többet, ahogy amúgy sok író könyve után tulajdonképpen csak sóvárgok. Talán csak a pillanat érik, hogy levegyem a polcról a könyveiket.
Aztán azon is elmerenghetek most, hogy kevés nő fért be a válogatásba. Minden cinizmus nélkül: botrányos, nem is tudom az okát, de egész egyszerűen ez a helyzet, még akkor is, ha az utóbbi időben igyekszem szinte csak nőkről írni. Mármint női szerzők könyveiről recenziót. Olyat tudok mondani, aki elementáris erővel hatott rám (Virginia Woolf), de csak egy könyvét olvastam eddig (Mrs. Dalloway). Olyat viszont keveset, akinek a köteteit egymás után úgy faltam, mint ahogy a listán szereplők egyikének-másikának az írásait. Ráadásul Tracy Hickmanről nagyjából három évtizedig hittem, hogy nő, mert állandó szerzőtársa, Margaret Weis az.
Aztán az sem igaz, hogy ezeket a szerzőket jelenleg mind most is ugyanannyira szeretem. Van, akinek a regényeit nem ismerem, csak az egyéb írásai fognak meg. De ezek mindegyike képes volt valamikor arra, hogy lekösse a széttöredezett figyelmemet. Még akkor is lelkesedtem értük, ha muszájból olvastam a munkáikat, mert vagy iskolai kötelezők voltak, vagy recenziót írtam róluk. De nem lett volna muszáj élveznem az Egri csillagokat (habár Gárdonyi pont nem került a listára). Vagy Jókait.
Az ő életművük 70-80%-át ismerem. Nem tudom, milyen következtetéseket lehetne még ebből levonni. Talán azt, hogy inkább a hiányt írják körül, a hiányosságaimra mutatnak rá. Ehhez viszont Umberto Eco-t hívom segítségül, akinek ugyan két könyvét olvastam, de azok annyira marginálisak és rövidek, hogy nem volt pofám felírni a listámra. Szóval ő mondja, hogy soha ne érezzük magunkat rosszul, ha valamit nem olvastunk, mert csak az olasz alapművek elolvasása 180 évbe telne valakinek, aki csak ezzel foglalkozik (kiszámolta). Mindenesetre, ha csak a listán szereplő nevek összes regényét megvásárolom és elolvasom, akkor valószínűleg elleszek egy darabig. És közben iszonyúan jól szórakozom. Ami, ugye, voltaképp a lényeg lenne.
A lista: Margaret Weis, Tracy Hickman, Angela Carter, Agatha Christie, Mihail Bulgakov, Ingmar Bergman, Jorge Luis Borges, Stephen King, Erlend Loe, Deniel Kehlmann, Michel Houellebecq, Albert Camus, Franz Kafka, Jack London, Lev Tolsztoj, Nick Hornby, Bret Easton Ellis, John Updike, J. F. Cooper, J. R. R. Tolkien, Karl May, Alexandre Dumas, Edgar Allan Poe, H. P. Lovecraft, Ray Bradbury, Paul Auster, Kurt Vonnegut, illetve a magyarok: Németh László, Fejes Endre, Darvasi László, Szerb Antal, Kosztolányi Dezső, Fehér Béla, Cserna-Szabó András, Ottlik Géza, Mándy Iván, Esterházy Péter, Kertész Imre, Tar Sándor, Bólya Péter, Bodor Ádám, Jókai Mór, Móricz Zsigmond, Hajnóczy Péter, Fekete István, Örkény István, Csáth Géza, Nádas Péter, Krúdy Gyula.
Borítókép: Illusztráció / fotó: ROBERT MICHAEL / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP
Bejelentkezés