Őszintén megvallom, eddig valamiért meg voltam győződve arról, hogy a Morcheeba egy stúdiózenekar, hogy ott rakják össze a dalokat, sok vágással, produceri trükkök százaival, ezreivel, és utána gyökeresen máshogy szólnak élőben, küszködnek, izzadnak, hogy visszaadjanak valamit abból a lounge-os, dubos, pszichedelikus rockos egyvelegből, amit a felvételek során nagy nehezen összebindzsiztek.
De nem. A hangszínek, a hangzások, a stenk, minden a helyén – látszólag erőlködésmentesen, kőprofin. Leginkább az énekesnőn, Skye Edwardson nem tudom túltenni magam azóta sem, de persze az egész zenekar, főleg az Edwards melletti régi tag, Ross Godfrey is abszolút süvegelendő.
A koncert íve, habár furcsa volt, szinte hibátlanul működött. Játszottak nagy slágereket, illetve az új albumról még kevéssé ismert dalokat. Furcsamód a közönség a nagy slágerek szövegeit sem tudta, amire többször fény derült, mikor Skye éneklésre biztatta a publikumot, de kudarcos csönd koronázta próbálkozásait, amit jókedvűen nyugtázott. Volt The Sea, Call For Love, Part Of the Process, Slow Down, Friction, We Live and Die, Escape the Chaos. Ami meglepő volt, az a Rome Wasn't Built In a Day a műsor közepén, hiszen általában a végére szokás hagyni a legismertebb dalt. De lehet, hogy úgy vannak vele, essünk túl rajta. Vagy ettől várják beindítani a bulit? Végül is működött, ugyanis a közönség ekkor állt fel (egyébként elég boldogan), mint a templomban, először. Volt, aki aztán úgy is maradt.
Egyedül a ráadás utolsó dalát untam, viszont cserébe a Summertime morcheebás verziója eléggé ütött. Ezt csak ketten adták elő, Edwards és Godfrey. Egyébként az is remek dal, mármint nem a Summertime, hanem a ráadást záró Bleeding Out az idei új albumukról (Escape the Chaos), amit úgy játszották el, ahogyan el kell azt játszani, csak a többi dallal ellentétben annyira nem fogott meg, hogy egy ilyen helyen megmozgasson, hogy felállítson a székemről.
Merthogy maga a hely, aki nem tudná, ülős helyszín, ahogy az énekesnő fogalmazott, „posh” színházterem. Ennek megfelelően a közönségből sokan kisestélyiben, kiöltözve jelentek meg. Úgy néztek a valamiért véres rövidnadrágomra, mint a véres rongyra, és tulajdonképpen igazuk volt. Azt éreztem, hogy vér nélkül is így néztek volna. Vajon kik voltak? Honnan jöttek ezek az emberek? Kire szavaztak? Kire fognak szavazni? Tiszások? Fideszesek? A MÜPA parkolójában sorakoztak a tényleg drága terepjárók, és mindenkiről azt feltételeztem, hogy Tihanyban legalább egy vitorlása azért van. Mit is mondott John Lennon annak idején? Az olcsóbb székeken ülők tapsoljanak, a gazdagok elég, ha zörgetik az ékszereiket. Hát, itt inkább mintha az ékszerzörgetés hallatszódott volna.
Mindenesetre mindenképp kognitív disszonancia, ha a „képződmény” követői vagy a „fideszes véglények” ott voltak. Az is furcsa volt, hogy én ott voltam.
Nekem a Morcheeba az a zenekar, amire – mit szépítsük – bebaszva táncoltam, és próbáltam kúl módon felszedni csajokat semmilyen sikerrel a piliscsabai Pázmány egyetemi bulikon. És hát ezzel a zenekarral esett meg, hogy a szigetes koncertjükön repkedtek feléjük a jókora spanglik, amik közül egyet el is szívott az énekesnő. Haverom mesélte. Szóval ehhez képest voltunk egy puccos színházteremben, körülöttem mindenki jól öltözött, odahaza kotyog a víz a jachtjaik alatt, hallgattuk a csajszit, aki az elfogadásról, meg szeretetről, meg szívásról énekelt. Egyébként most tűnik fel: mennyire jacht rockként is funkcionál ez a zene. Talán a Borkai-videó is másabb lenne, ha a Part Of the Process szólt volt volna a csónakon.
Visszatérve a Müpába. Skye Edwards, a fekete madárkaként ide oda repkedő kalapos énekes természetes eleganciával és harmincéves színpadi rutinnal, tapasztalattal csavarta ujja köré az eleinte síri csöndben ücsörgő egybegyűlteket. Valamiféle spirituális szeánszt celebrált, aminek nem volt sok mondanivalója, csak annyi, hogy nyugodjunk le. Ami egyébként mondanivalónak nem kevés. Lásd még: all you need is love.
Spontánnak hatott végig (például rögtönzött egy dalt a platformcsizmája levételekor), ugyanakkor a show bizonyos pontjain nagyon is színháziasan kiszámítottan, tudatosan adott elő. Azt is elhittem róla, hogy amúgy ezt csinálná otthon is zenehallgatás közben, bohóckodna, ugrálna, lemenne spárgába, miközben tökéletesen énekel. Odahaza kipróbáltam, nekem nem ment. Mármint sem a spárga, sem az éneklés.
Borítóképünk: A Morcheeba a Müpában / fotó: Csibi Szilvia, Müpa
Bejelentkezés