Őszintén megvallom, eddig valamiért meg voltam győződve arról, hogy a Morcheeba egy stúdiózenekar, hogy ott rakják össze a dalokat, sok vágással, produceri trükkök százaival, ezreivel, és utána gyökeresen máshogy szólnak élőben, küszködnek, izzadnak, hogy visszaadjanak valamit abból a lounge-os, dubos, pszichedelikus rockos egyvelegből, amit a felvételek során nagy nehezen összebindzsiztek.
De nem. A hangszínek, a hangzások, a stenk, minden a helyén – látszólag erőlködésmentesen, kőprofin. Leginkább az énekesnőn, Skye Edwardson nem tudom túltenni magam azóta sem, de persze az egész zenekar, főleg az Edwards melletti régi tag, Ross Godfrey is abszolút süvegelendő.
A koncert íve, habár furcsa volt, szinte hibátlanul működött. Játszottak nagy slágereket, illetve az új albumról még kevéssé ismert dalokat. Furcsamód a közönség a nagy slágerek szövegeit sem tudta, amire többször fény derült, mikor Skye éneklésre biztatta a publikumot, de kudarcos csönd koronázta próbálkozásait, amit jókedvűen nyugtázott. Volt The Sea, Call For Love, Part Of the Process, Slow Down, Friction, We Live and Die, Escape the Chaos. Ami meglepő volt, az a Rome Wasn't Built In a Day a műsor közepén, hiszen általában a végére szokás hagyni a legismertebb dalt. De lehet, hogy úgy vannak vele, essünk túl rajta. Vagy ettől várják beindítani a bulit? Végül is működött, ugyanis a közönség ekkor állt fel (egyébként elég boldogan), mint a templomban, először. Volt, aki aztán úgy is maradt.
Egyedül a ráadás utolsó dalát untam, viszont cserébe a Summertime morcheebás verziója eléggé ütött. Ezt csak ketten adták elő, Edwards és Godfrey. Egyébként az is remek dal, mármint nem a Summertime, hanem a ráadást záró Bleeding Out az idei új albumukról (Escape the Chaos), amit úgy játszották el, ahogyan el kell azt játszani, csak a többi dallal ellentétben annyira nem fogott meg, hogy egy ilyen helyen megmozgasson, hogy felállítson a székemről.
Merthogy maga a hely, aki nem tudná, ülős helyszín, ahogy az énekesnő fogalmazott, „posh” színházterem. Ennek megfelelően a közönségből sokan kisestélyiben, kiöltözve jelentek meg. Úgy néztek a valamiért véres rövidnadrágomra, mint a véres rongyra, és tulajdonképpen igazuk volt. Azt éreztem, hogy vér nélkül is így...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.