A világvége mindig aktuális dolog.
Valaki meghívott a múltkor egy Facebook-csoportba, ahol az emberek a világvégére készülnek, pontosabban nem is a világvégére, hanem arra, hogy hogy lehet túlélni a világvégét, ami csak első hallásra tűnik paradoxnak, belegondolva viszont roppant filozofikus, afféle ontológiai jellegű probléma, hogy, ugye, mi az a világ, ha a vége túlélhető. Nem léptem be, mert így is túl sokat foglalkozom a világvégével, és túl keveset azzal, hogy miként jutok el odáig, de egy hónapig látom a csoportbejegyzéseket, amik viszont nem annyira filozofikusak és elméletiek, mint inkább gyakorlatiak: miként lehet megszervezni az önellátást, hogyan lehet biztosítani azokat a – régi szóval élve – közjavakat, amik ma természetesnek tűnnek, sőt adott világunkat tekintve természetesek is. Víz, élelmiszer, fűtés, gyógyszerek, védelem – és az energia, ami mindezt mozgásban tartja.
Ez persze nagyon régi téma; Robinson, aki figyelemreméltó pedantériával és némi moralizálással teremtette újra maga körül a György-kori Nagy-Britannia még éppen csak nekilendülő kapitalizmusának viszonyait, technológiáját és gondolkodását (hogy azután Péntek bevonásával valódi kis kétszemélyes apartheid gyarmatbirodalommá tegye privát Angliáját), maga is egyfajta világvégét élt át, mikor minden, ami volt, a dühöngő tengerbe süllyedt mögötte, és ő maga – régi élete némi roncsai és hordalékai között – egy szűz világ partjára vetődött (hogy ez a világ nem volt „szűz”, az persze utóbb kiderül, és igazi civilizációs sokkot okoz a derék Robinsonnak). Defoe civilizációs fejlődésregénye roppant sikeres lett, hiszen egy olyan paradigmát fordított kalandos formába, ami korának fejlődését meghatározta: a technológiai invenció és a protestáns etika (vagy a protestáns invenció és a technológiai etika) globális kiáradását, a természet és bármely más civilizáció meghódítását és átformálását.
Bár 1719-ben, a Robinson megjelenésekor ez már rég nem volt új fejlemény, de még korai, felfutó korszakát élte. Energiáját még alapvetően az állati (és persze az emberi) izomerőből, a szélből és a vízből nyerte. Ezeket vagy primer módon hasznosították – igavonó állatok (és emberek), vitorlák, vagy – ősi, de fontos technológiai invencióként – forgómozgássá alakították (állati – és emberi – hajtású malmok, szél- és vízkerekek), ahol a forgást valamiféle erőátvitellel előbb másféle forgássá – őrlőmalmok –, majd lineáris energiává – kallómalmok, érczúzók, szivattyúk, stb. – alakították.
A forgó mozgás egyre rafináltabb és hatékonyabb felhasználása egyre nagyobb igényeket...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.