Áramszünet idejére

A világvége mindig aktuális dolog.

Valaki meghívott a múltkor egy Facebook-csoportba, ahol az emberek a világvégére készülnek, pontosabban nem is a világvégére, hanem arra, hogy hogy lehet túlélni a világvégét, ami csak első hallásra tűnik paradoxnak, belegondolva viszont roppant filozofikus, afféle ontológiai jellegű probléma, hogy, ugye, mi az a világ, ha a vége túlélhető. Nem léptem be, mert így is túl sokat foglalkozom a világvégével, és túl keveset azzal, hogy miként jutok el odáig, de egy hónapig látom a csoportbejegyzéseket, amik viszont nem annyira filozofikusak és elméletiek, mint inkább gyakorlatiak: miként lehet megszervezni az önellátást, hogyan lehet biztosítani azokat a – régi szóval élve – közjavakat, amik ma természetesnek tűnnek, sőt adott világunkat tekintve természetesek is. Víz, élelmiszer, fűtés, gyógyszerek, védelem – és az energia, ami mindezt mozgásban tartja.

Ez persze nagyon régi téma; Robinson, aki figyelemreméltó pedantériával és némi moralizálással teremtette újra maga körül a György-kori Nagy-Britannia még éppen csak nekilendülő kapitalizmusának viszonyait, technológiáját és gondolkodását (hogy azután Péntek bevonásával valódi kis kétszemélyes apartheid gyarmatbirodalommá tegye privát Angliáját), maga is egyfajta világvégét élt át, mikor minden, ami volt, a dühöngő tengerbe süllyedt mögötte, és ő maga – régi élete némi roncsai és hordalékai között – egy szűz világ partjára vetődött (hogy ez a világ nem volt „szűz”, az persze utóbb kiderül, és igazi civilizációs sokkot okoz a derék Robinsonnak). Defoe civilizációs fejlődésregénye roppant sikeres lett, hiszen egy olyan paradigmát fordított kalandos formába, ami korának fejlődését meghatározta: a technológiai invenció és a protestáns etika (vagy a protestáns invenció és a technológiai etika) globális kiáradását, a természet és bármely más civilizáció meghódítását és átformálását.

Bár 1719-ben, a Robinson megjelenésekor ez már rég nem volt új fejlemény, de még korai, felfutó korszakát élte. Energiáját még alapvetően az állati (és persze az emberi) izomerőből, a szélből és a vízből nyerte. Ezeket vagy primer módon hasznosították – igavonó állatok (és emberek), vitorlák, vagy – ősi, de fontos technológiai invencióként – forgómozgássá alakították (állati – és emberi – hajtású malmok, szél- és vízkerekek), ahol a forgást valamiféle erőátvitellel előbb másféle forgássá – őrlőmalmok –, majd lineáris energiává – kallómalmok, érczúzók, szivattyúk, stb. – alakították.

A forgó mozgás egyre rafináltabb és hatékonyabb felhasználása egyre nagyobb igényeket gerjesztett, és a nyugati civilizáció központi kérdésévé az energia vált (a dolgok nemcsak lefordíthatók voltak immár az energia nyelvére, de le is kellett fordítani őket). Az energia volt az általános üzemanyag, amire a kapitalizmus épült, a forgó mozgás vált a fejlődés alapmozdulatává – metaforikusan is, amint ez a következő évtizedekben-évszázadokban egyértelművé vált. A további fejlődés alapkérdése – persze, durván leegyszerűsítve az lett, hogy „jó, jó, forog, de mi forgatja?”.

A gőzgép – Defoe idejében már folytak vele kísérletek (a hellén Hérón labdája csupán érdekesség lehetett egy olyan civilizációban, ami még nem az elidegenített energián, hanem az emberi és állati test kiaknázásán alapult, és energiaszükséglete nem volt extenzív) – lett az első, alapvető szakítás a primer energiákkal. Elképesztő áttörést jelentett: az alkimisták modern utódai kémiai menyegzőre kényszerítettek két „őselemet”, a tüzet és a vizet, és kibékíthetetlenségük antitézisét egy új, minden addiginál hatékonyabb hajtóerő szintézisévé tették: egy sokkal erőteljesebb, ugyanakkor szabályozhatóbb, előre eltervezhető forgássá.

A gőzgéptől kezdve a dolog lényege máig az, hogy mi forgatja a világ tengelyeit, robbanómotorok, hőturbinák, atomreaktorok – és mikor az elektromosság (e másik alkímiai csoda, amit a forgó mozgásnak köszönhetünk) Galvani rángatózó békalábainak partitrükkjéből történelmi léptékkel mérve pillanatok alatt az energia elődleges hordozójává lépett elő, miközben a kapitalizmus totálissá és globálissá vált, a világot alapvetően már az energiaéhség határozta meg. A korábbi erőforrások – ideértve a természetben rejlő lehetőségeket, és az emberi munkaerőt, amelynek felhasználásával ezek a lehetőségek valósággá váltak – immár szintén energiának tekintették, természeti és emberi „erőforrásoknak”, amelyek fokozott kizsákmányolása maga a kapitalizmus.

Az energia vált az emberi kommunikáció alapjává, sőt magává e kommunikációvá, amennyiben ezt a szót szélesebb értelemben nézzük – nem puszta hordozóvá, hanem a nyelvvé, amin a technikai civilizáció önmagával beszél. És bár például „olajháborúkról” inkább csak az 1970-es évek olajválságai óta szokás beszéni, de végső soron a modern kor háborúi a XIX. század eleje-közepe óta leginkább az energiáról szóltak (az energiaforrásokat biztosító területekről, azokról a nyersanyagokról, amiket az energia késztermékké alakíthat, hogy azokkal elláthassák azt a munkaerőt, ami az energia megtermeléséhez szükséges, és egyre bővülő mértékben használhassák az energiát az energiacivilizáció folyamatos kiterjesztésére, hiszen annak kérlelhetetlen logikája a mindig bővített újratermelés, a „termelő zabálás”). Az energia célja, hogy több energiát termeljen, ahogy a tőke – az értékesülő érték – célja, hogy több tőkét termeljen.

És egy civilizáció, amit az energia mozgat, óhatatlanul energiaválságokat él át.

Az energiaválságokat két – egymással szorosan összefüggő – faktor okozza. Egyrészt – ami a legnagyobb közhely –, hogy az energiaforrások végesek. A fizikai törvények alól semmiféle társadalom, semmilyen civilizáció nem kap mentességet. Másrészt, hogy a véges energiaforrások fölött olyan társadalmi szerveződések diszponálnak, amelyeknek célja – a bővített újratermelés állandó, rendszerszintű kényszere miatt – valójában nem a társadalom maga (ideértve a természetet csakúgy, mint az emberiséget, pontosabban a kettő lényegi azonosságát, „sorsközösségét”), hanem a fenntarthatatlan viszonyok fenntartása, védelmezése, működtetése. Az energia eszközből céllá vált, sőt annál is többé: eszköz és cél szintézisévé.

Mikor a nyugati országok egyre inkább energiaválságról beszélnek, azt nem a régi formában teszik – megváltozott, személyesebbé vált a narratíva. Olvasok ilyen német és osztrák állami tájékoztató füzetkéket; azok – e modern robinzoniádák – most éppen az „áramszünet” képében festik fel a kifejezetten virgonc ördögöt a körénk emelt falakra, és – ahogy az általam említett túlélőcsoportban – praktikus tanácsokat adnak egy ilyen lokális és részleges világvége átvészelésére. Mindenki élje meg a maga energiaválságát. Ahogy annak idején a Kisvakond egyik – amúgy igen szórakoztató – epizódja tett, ahol a Kisvakond egy reggel arra ébred, hogy nincs benzin, nincs áram, nincs semmi. A Kisvakond az erdő lakóival együttműködve végül élhető, sőt vidám kommunát teremt (amit aztán a külső fenyegetés, valami bepörgött nagyvad tesz tönkre), de azután a Kisvakond felébred, mert hálisten, csak álmodta az egészet, és van benzin, kávét kotyog a kávéfőző, és a tévében zizegő szakértők magyarázzák lelkesen, hogy mindig lesz holnap.

Az áramszünet kézzelfogható, mindenki számára érthető, és mindig átmeneti. Gördülő, akár. (Gördülő kövön nem nő moha – nem tudom, ez vigasztaló-e, vagy épen ijesztő.) Fel lehet rá készülni, sőt akár életformává is válhat az áramszünetre, teleologikus értelemben a Nagy Végső Áramszünetre való felkészülés. Mikor a minket körülvevő eszközök és szolgáltatások jelentős része használhatatlan kacattá válik. Hogy vannak-e új lehetőségek a civilizáció összeomlásában, arra senki sem tudja a választ (és persze azt sem, hogy mekkora léptékű, mennyire univerzális lesz ez az összeomlás). Arra dőreség lenne számítani, hogy felébredünk belőle, mint a Kisvakond.

Mindazonáltal, én ezeket a német és osztrák áramszünet-füzetkéket – van közöttük praktikus kézikönyv csakúgy, mint szellemes életvezetési tanácsok – inkább afféle melléktermékeknek tartom, az egyre kiterjedtebb paraipar árucikkeinek. Mert a paraipar – legyen témája bármiféle fenyegetés, járvány, a Földre rontó aszteroida, a klíma összeomlása, zombiapokalipiszis, satöbbi, satöbbi – mindig nyújt valamiféle kiutat, végső katarzist: hogy a problémák megoldhatók, sőt a jelenlegi eszköztár már eleve magába foglalja a megoldásukat. Hogy mindez csak kilengés a kapitalizmus Hosszú Menetelésében, egy-egy kerékfogát tán újítani kell, de majd a technológia fejlődése, az állami gondoskodás vagy a „szabad piac”, a láthatatlan kéz, vagy éppen a központi tervezés és tervutasítgatás, az invenció és az innováció túllendít minket ezeken az apró kellemetlenségeken és átfogó Armageddonokon; ha áramszünetek lesznek, akkor több erőművel kell építeni, fokozni a világ energiafüggőségét, ha egyes „latorállamok” sajátos politikai céljaikra használják az energiát (ugyan, melyik ne használná arra?), akkor erre majd megfelelő válaszokat kapnak más, önmaguk által nem latornak mondott államoktól (például egy-egy energiaigényes háború formájában), és a többi. Sajátos, inverz homeopátia, mennyiségi hasonszenvi gyógymód: az adott problémákra a problémák súlyosbításával adni ideig-óráig elodázó válaszokat.

Nekem amúgy nincsenek válaszaim. Szerintem senkinek sincsenek, vagy ha vannak, azok nem valódi válaszok. Azért érdeklődve olvasom őket. Meglehet, húzhatunk papírzacskót a fejünkre: ártani biztos nem árt, bár Ford Prefect szerint haszna sincs. Ő csak tudja. Mindenesetre mindig legyen nálunk törülköző, és ne essünk pánikba. Ezt javasolják a mindenféle állami tájékoztató füzetecskék is (papíron, hiszen ha nincs internet, hiába keressük a Wikipédiát), meg a facebookos túlélőcsoport is. Én vettem egy doboz háztartási gyertyát, kiló sót, szappant, doboz rajzszöget. A rajzszög nagyanyám mániája volt: „Bármi jöjjön, legyen itthon mindig rajzszög”, mondta néha. Csak tudja, túlélt egy világháborút – gondoltam mindig magamban. Most meg már késő, nem tudom megkérdezni az okait.

Ha lenne klímám, este kikapcsolnám. Ha lenne medencém, nem tölteném, ahogy az elektromos autómat se, ha lenne. De biztos, ami biztos, itt a rajzszög. Rajtam aztán ne múljon az a világvége!

Borítókép: Áramszünet Kubában, Havannában 2026. július 14-én (forrás: MTI/EPA-EFE/Ernesto Mastrascusa)