Van néhány olyan világsztár a popkultúrában, akiről szinte lehetetlen objektív filmet készíteni. Michael Jackson kétségtelenül közéjük tartozik. Egyszerre volt korszakos zseni, példátlan hatású előadó, a popzene történetének egyik legnagyobb újítója, ugyanakkor élete utolsó két évtizedében a világ egyik legmegosztóbb közszereplőjévé vált. Antoine Fuqua filmje már megszületése előtt óriási kérdést vetett fel: lehet-e hiteles életrajzi filmet készíteni valakiről, akinek örökségét ma is a család és a hagyaték őrzi? A válasz végül nemcsak a vásznon, hanem a stáblistán is ott van.
Mostanában reneszánszukat élik a rocksztárokról készült életrajzi filmek, több igen figyelemre méltó és sikeres ilyen alkotás is berobbant a mozikba. Régebbről is vannak példák, hiszen a Jim Morrisont fókuszba helyező The Doors-tól (Oliver Stone rendezte 1991-ben) a Ray-en (Ray Charles életéről 2004-ben készített filmet Taylor Hackford) keresztül Jimi Hendrixig (Jimi: All Is by My Side, 2013, rendezte John Ridley) születtek jó filmek ebben a kategóriában, az elmúlt években pedig a Bohém rapszódia és a Rocketman kavart nagy hullámokat Freddie Mercury, illetve Elton John történetének feldolgozásával.
A Michael azonban már az első percekben kilóg ebből a sorból. Nem elsősorban azért, mert minden idők egyik legnagyobb popsztárját mutatja be, hanem azért, mert a történetet azok is alakították, akiknek a legfontosabb érdekük fűződik Michael Jackson emlékezetének formálásához. A produkció mögött produceri szinten is ott állnak a Jackson család élő tagjai. Ez önmagában nem ördögtől való – a Bohém rapszódiában Brian May és Roger Taylor jelenléte is meghatározó volt –, de óhatatlanul felveti a kérdést: mennyire lehet szabad egy életrajzi film, ha főszereplőjének örökösei is az alkotók közé tartoznak?
Nem Michael Jackson, hanem Jaafar Jackson
A film legnagyobb meglepetése kétségtelenül Jaafar Jackson. Amikor bejelentették, hogy Michaelt saját unokaöccse alakítja, sokan attól tartottak, hogy a rokoni kapcsolat fontosabb lesz a tehetségnél. A film azonban gyorsan rácáfol ezekre a kételyekre. Jaafar Jackson nem egyszerűen hasonlít a nagybátyjára, hanem meglepő pontossággal érti annak testbeszédét. A járása, a vállának tartása, a kézmozdulatai, a hirtelen megállások, a tekintetének félénksége, majd ugyanennek a tekintetnek a színpadon szinte mágikus magabiztossága sokszor hátborzongató élményt jelent. Nem azt érezzük, hogy valaki utánozza Michael Jacksont, hanem azt, hogy pontosan ismeri mozdulatainak belső logikáját.
Ez különösen a koncertjelenetekben válik nyilvánvalóvá. A táncok nem puszta koreográfiák, hanem szinte centiméterre újraalkotott előadások. A Billie Jean, a Beat It vagy a Thriller jeleneteiben Jaafar fizikailag egészen elképesztő teljesítményt nyújt. De a legjobb pillanatai nem a reflektorok alatt születnek, hanem a csendes jelenetekben. Amikor Michael stúdióban dolgozik, új ritmusokat keres, dúdol, mozdulatokat próbál, vagy egyszerűen csak hallgat. Egy félmosoly, egy bizonytalan tekintet vagy egy hosszabb csend sokkal többet mond róla, mint a leglátványosabb moonwalk.
Eredetiség: zene és tánc
A koncertjelenetek lenyűgözően precízek, a koreográfiák elsőrangúak, és ami talán még fontosabb: a film az eredeti Michael Jackson-felvételeket használja. Nem próbálja modern hiphoppal vagy elektronikus átdolgozásokkal „kortársiasítani” a dalokat, és ez különösen üdítő Baz Luhrmann Elvis-filmje után, ahol a hiphopbetétek sokszor inkább kizökkentették a nézőt, mintsem közelebb vitték volna Elvis Presley világához. A koncertjelenetek intenzitása viszont óhatatlanul a Bohém rapszódiát juttatja eszünkbe, a Freddie Mercuryről készült film csúcspontja a Live Aid-koncert szinte dokumentarista újraalkotása volt – az a film sok kritikát kapott történelmi pontatlanságai miatt, mégis működött, mert képes volt visszaadni Freddie Mercury színpadi kisugárzását.
A Michael hasonló utat választ, de más hangsúlyokkal. Michael Jackson esetében nem egyetlen koncert jelenti a csúcspontot, hanem az a vizuális nyelv, amelyet a nyolcvanas években gyakorlatilag új műfajjá emelt. A Billie Jean, a Beat It vagy a Thriller nem egyszerű slágerek, hanem popkulturális mérföldkövek. A rendező szerencsére egyszerűen hagyja működni a zenét, a koreográfiát és Jaafar Jackson elképesztő fizikai teljesítményét. Rendezőként ez Antoine Fuqua egyik legjobb döntése. Nem kapkodó vágásokkal próbál energiát teremteni, hanem bízik a táncosokban, a koreográfiában és a főszereplőben, ez pedig nagyon nagy dolog egy olyan korszakban, amikor a zenés jeleneteket gyakran másodpercenkénti vágásokkal vagy éppen AI-jal szabdalják szét és állítják újra össze. Nézőként végre nem azt figyeljük, hogyan dolgozik a vágó, hanem azt, hogyan mozog Michael Jackson.
Technikai szempontból is nehéz komoly kifogást találni a filmen. A jelmezek, a díszletek, a koncertszínpadok és a nyolcvanas évek popkulturális miliője meggyőzően elevenedik meg. A látvány nem öncélú nosztalgia, hanem hiteles korszakrekonstrukció, amelyben minden részlet azt szolgálja, hogy újra átéljük Michael Jackson felemelkedését.
A kimondatlan történet(ek)
Viszont ahogy halad előre a történet, egyre feltűnőbb, hogy bizonyos események következetesen hiányoznak. Nyilván egy életrajzi film nem köteles főhőse életének minden állomását bemutatni, és nem is dokumentumfilmet nézünk, ám ebben a témában ez a szelektálás fokozatosan tudatos hallgatássá válik.
A történet lényegében a nyolcvanas évek végével lezárul. A néző azt az érzést kapja, mintha Michael Jackson karrierjének legfontosabb fejezetei a Thriller és a Bad sikereivel véget értek volna. Pedig éppen ezután következett az életének legvitatottabb, legellentmondásosabb időszaka, amely ugyanúgy hozzátartozik a személyiségéhez, mint a világot meghódító albumok. Természetesen nem várható el egy játékfilmtől, hogy bírósági tárgyalásokat rekonstruáljon vagy részletesen elemezze az 1993-as és a 2005-ös gyermekmolesztálási ügyeket. Nem oknyomozó riportot látunk, az viszont már nehezen indokolható, hogy ezek a botrányok, a perek, a Neverland körüli viták vagy akár Michael Jackson egyre különösebb nyilvános szereplései még említés szintjén sem jelennek meg. Még meglepőbb, hogy a film Michael Jackson halálát sem mutatja meg, ami szokatlan dramaturgiai döntés. Nem azért, mert kötelező lett volna tragikus finálét készíteni, hanem mert egy korszakos művész története így egyszerűen félbeszakad.
És itt válik igazán fontossá az a körülmény, amelyet a cikk elején még csak érdekességként említettem: a történet alakításában azok is részt vettek, akik személyesen érdekeltek a szupersztár örökségének formálásában, és a Michael ettől a ponttól kezdve már nem egyszerűen életrajzi filmnek, hanem gondosan felépített családi narratívának is látszik.
Joe, a megtört mítosz és Janet, a hiányzó
Érdekes módon van egy terület, ahol a film mégis hajlandó árnyalni a családi történetet: Joe Jacksont, a 2018-ban elhunyt családfőt ugyanis egyáltalán nem idealizálja. A Jackson 5 sikere mögött álló vaskezű apa kemény, sokszor megalázó nevelési módszerei, az érzelmi és fizikai bántalmazásra utaló jelenetek fontos szerepet kapnak. A film világossá teszi, hogy Michael személyiségének alakulásában meghatározó volt ez a félelemmel és megfelelési kényszerrel teli gyerekkor.
Legalább ennyire feltűnő Janet Jackson teljes hiánya, aki nem csupán Michael húga volt, hanem a nyolcvanas és kilencvenes évek egyik legfontosabb popelőadója, karrierje, személyisége és családon belüli szerepe megkerülhetetlen része a Jackson-sztorinak.
Nem életrajz, hanem örökségkezelés
A Michael-film nagy részletességgel mutatja be egy kivételes tehetség felemelkedését, a megszállott alkotót, a tökéletességre törekvő előadót és a popzene forradalmárát. Ugyanakkor következetesen elfordítja a tekintetét mindattól, ami ezt a képet árnyalhatná. A zaklatási vádak, a perek, a médiával vívott háború, az egyre különösebb közéleti szereplések, a gyógyszerfüggőség, majd a tragikus halál egyszerűen kívül maradnak a filmen.
Éppen ezért még feltűnőbb, hogy mennyire hiányzik belőle maga az ember.
Michael Jackson története nem ért véget a Bad-korszak után. Élete legviharosabb, legellentmondásosabb fejezetei ezután következtek, és akárhogyan is gondolkodunk róluk, ezek nélkül nem lehet teljes képet alkotni róla. A Jackson család közreműködése pedig nemcsak hitelességet ad a produkciónak, hanem kijelöli annak határait is. A film így egyszerre válik látványos tisztelgéssé és gondosan ellenőrzött családi narratívává, tulajdonképpen az örökség megőrzésének filmes eszköze. Egy rendkívül látványosan, magas színvonalon elkészített mítosz, amely újra felépíti a popzene egyik legnagyobb szupersztárját, miközben a legenda mögött álló, ellentmondásos emberből csak annyit mutat meg, amennyit a család még vállalhatónak tart. A Michael tehát nem teljes portré, hanem gondosan megszerkesztett emlékmű, nem Michael Jackson teljes története, hanem az a történet, amelyet a Jackson család el akart mesélni róla. És a kettő között hatalmas, óriási különbség van.
Bejelentkezés