A koronavírus-járványra lezárással, az orosz–ukrán háborúra szankciókkal, de a csernobili katasztrófára is azonnali embargóintézkedésekkel reagált a világ. Arról vitázhatunk, hogy jól, időben és megfelelőlen reagált-e, de valahogy reagált. A klímaváltozás azonban nem vált ki ilyesmit. Valahogy úgy áll hozzá az emberiség, hogy a vírus, a háború, a radioaktivitás embereket betegít, illetve öl meg, ezért fel kell lépni valahogy a halálesetek csökkentése érdekében. A globális felmelegedésnél viszont az a hamis kép tapadt meg az emberek fejében, hogy az kellemetlen ugyan, de belehalni nem lehet, így hát ráérünk arra még. Legalábbis én, meg a családom, a szeretteim a közeljövőben nem fogunk így járni. Pedig igen. Bárki lehet áldozat. Csak ettől mégsem félünk eléggé.
Európának csak a nyugati felében 10 ezren haltak bele a sokkoló hőségbe és annak (mellék)hatásaiba. De egy időre elmúlt a kánikula, így a meleggel járó zsörtölődés, hüledezés és szörnyülködés is abbamaradt. Pont emiatt van, hogy a felmelegedést előidéző és nehezen tűrhetővé változtató okokról a legtöbben nem beszélnek. Ugyanolyan logikus ez, minthogy választást nyugdíjemeléssel (illetve annak beígérésével) lehet nyerni, nem pedig egészségügyi reformmal. Nyugdíjat minden hónapban utalnak, és úgy 2,4 millió ember, a lakosság egynegyede kapja. A rendszeren belüli akármilyen változás konstans, permanens módon érződik. Ezzel szemben nem egyszerre betegszünk meg, gyógyulunk fel, szülünk, jövünk a világra, vagy éppen halunk meg. Aki kórházba, rendelőintézetbe kerül, viszonylag rövid ideig tartózkodik ott, s igyekszik minél gyorsabban hazakerülni. S ha a bent tartózkodása alatt el is szenved valamit, ami miatt feljelentést vagy panaszt tenne, miután távozik, rendszerint gyorsan elmúlik a dühe és belenyugszik a helyzetbe.
Ugyanígy működik a kánikula is. Nem egyszerre tör rá a Földön mindenkire, még az évszakon belül és régiónként is eltérő módon hat, s néhány nap után az igazi hőcsúcs alábbhagy. S vele a dohogás is csökken. Jóval kevesebb embert érdekel már önmagában a jelenség, valamint a következmények. A rekkenő hőség miatt panaszkodni mindenki szeret. De hányan lennének benne abban, hogy ténylegesen csináljunk valamit ellene, feltárjuk az okokat és szembenézünk a következményeivel? Évekkel korábban interjúztam már lakóhelyemen a hőtérkép szakértőjével, Szondi-Prohászka Fannival, aki elmondta, hogy „növekszik a beépített terület, a hűsítő és átszellőző hatást biztosító zöldfelületek pedig nem tudják ezt a hatást ellensúlyozni. A beépítések miatt szaporodnak a vörös foltok Győr hőtérképén.” Csináltam riportot az aszályról, azon belül a légköri aszály jelenségéről. „Mivel nincs akadály előtte, a száraz, forró szél simán átfúj ezeken az egybenyitott sík területeken, valamint kialakul a száraz, forró légtömeg búrája az atmoszférában, ami gátolja a csapadékképződést.” Illetve „a téli fagyok hiánya miatt a víz nagy része elpárolog a talajból, így az kiszárad. Ez egyértelműen a klímaváltozás miatt van. Az 1970-es évtizedben összesen 126 kánikulai nap volt – ma ez két év alatt összejön” – mondta a témát kutató Vasárus Gábor.
Akivel egy interjúban szintén beszélgettem a klímaváltozásról. Egy mondatban megfogalmazta a lényeget: „Mindenki változást akar, de senki nem akar változni.” Nem akarnak például (teszem hozzá) azzal a kényelmetlen ténnyel sem foglalkozni, mi lesz akkor, ha nem minden harmadik-negyedik társasházi panellakásban működik klímaberendezés, hanem az összesben. Mikor fog összeomlani az áramhálózat és a rezsicsökkentett energiát szolgáltató költségvetés? Megkérdezhetjük azt is, ki döntött úgy, hogy Győr legnagyobb tere (és számos más nagyvárosi közterület) egy sík lap legyen, ahol a hőszigetek izzó felületté olvadnak össze? A témával foglalkozó Szondi-Prohászka Fanni elmondta, hogy a Dunakapu téren, amely egy sík térkőfelület, 50 fokot is mért, „az ottani mélygarázsnál pedig 63 fok fölött volt a hőmérséklet.” Valóban értelmes döntés volt rezsicsökkentésbe ölni a pénzt a társasházak hőszigetelésének és fűtéskorszerűsítésének folytatása, illetve továbbfejlesztése helyett? Amennyiben járvány vagy háború tör ki, tehát egyik napról a másikra emberek betegszenek és halnak meg, akkor a szankciókat, korlátozásokat a lakosság ideig-óráig elfogadja. (Most ne nyissuk meg azt a vitát, hogy ezek az intézkedések hol és mennyire voltak hatékonyak.) Már 2020-ban leírtam, hogy szerintem egy zöld Bokros-csomagra lenne szükség.
Áldozathozatal hiányában nem fog menni. Említett cikkemben idéztem Friedrich Dürrenmatt svájci drámaírót, aki már 1977-ben, születésem évében kimondta: „Az autó kezdetben maximális szabadságot nyújtott használójának. A nagy számokkal azonban ez a szabadság kényszerbe csap át.” Dürrenmatt szerint a vasút „sokkal korszerűbb közlekedési eszköz. Hosszú távon úgysem tartható fenn az országutak ember-mészárszéke, az irdatlan energiafelhasználás.” Én is úgy gondolom, a közösségi közlekedésé a jövő, az egyéni autózás fenntarthatatlan. Gondoljunk bele: ha egy tömegkatasztrófa esetén mindenki autóval próbálna menekülni, azzal maga ejtené csapdába a gigantikus dugóval a lakosságot. Csernobiltól New Orleansig számos elemi csapás bizonyítja, hogy ilyenkor az evakuációra nem az autó a megoldás. Egyelőre kevésbé látványosan, de így is ránk zárul az a csapda. S mielőtt valaki kérdőre vonna, hogy én mit teszek, jelzem, hogy az én lakásomban nincsen klíma. S nemhogy saját autóm, de jogosítványom sincs: gyalog és tömegközlekedéssel járok. Ha riportra megyünk, akkor is a fotós kolléga vezeti a céges autót, én csak utas vagyok benne. Nem is vágyom rá, hogy kocsim legyen. Az ökológiai lábnyomom tehát az átlagnál jóval kisebb. Az autósok zöme azonban körömszakadtáig ragaszkodik a négykerekűjéhez.
Pedig aki beszáll egy autóba, nemcsak a környezetet terheli jobban, hanem – Dürrenmattra visszautalva – sokkal nagyobb az esélye, hogy meghal vagy ő okozza más halálát, mintha közösségi járműre száll, amelyet profik vezetnek. Én is ezzel a tudattal szállok autóba, ha a munkám szükségessé teszi. Az autóvezetés a jelenlegi forgalmi és parkolási viszonyokat nézve iszonyú stresszes. Én szívesebben ülök olyan járműben, amelyet profi buszsofőrök, mozdonyvezetők irányítanak. Az autó egyre drágább, így az elterjedésükkel fajlagosan még olcsóbbá váló kínai járművek mindinkább betörnek majd a világpiacra, ahogy a mobilok is. Megkérdezném az olvasóktól, tudják-e, vajon miért olcsóbb a kínai autó és telefon? Ugyanazon okból, amiért a kínai arcfelismerő kamera is az. Ugyanis, mint egy névtelenül megszólaló forrásom elmondta „az arcfelismerés minősége az esetszámok függvénye. S mivel Kínában jóval kevesebb törvényi akadály van a térfigyelő kamerák használatánál, mint a nyugati államokban, gyorsabban tudnak fejlődni.” Ez a többi ágazatra ugyanúgy igaz. Mikor Győrben a hírek szerint akkugyár épült volna, kimehettünk ellene tüntetni. Kínában ezért rögtön elvisz a rendőr a Laokajra, a kínai Gulagra. Miként akkor is, ha akkugyári munkásként lázadozol és sztrájkolsz az egészségkárosító munkakörülményekkel szemben.
Ezért sem veszek kínai telefont. Persze tudom, a többi mobilt is Kínában gyártják, de (legalábbis ezzel próbálom biztatni magam) egy nyugati cég talán egy fokkal jobban ügyel a látszatra. Ez amúgy nem sok, lényegesen többre volna szükség. A klímaváltozás azonban nem apokalipszis most. Hanem apokalipszis holnapután. Nem fog mindenütt rögtön bekövetkezni. De ez az apokalipszis közeleg, mint a Trónok harcában a tél. Nemrég olvastam a Vízvadász című regényt, ahol a víz már nem alanyi jog, hanem a disztópikus világ keményvalutája. Ez a jövőkép nincs olyan messze, s egyáltalán nem lehetetlen. Már nem árad, hanem szárad a Tisza, miként a Velencei-tó is. Az emberek többségét viszont ez nem érdekli annyira, hogy direktben, azonnal tegyen is valamit. Én most csupán egy kérdést tennék fel. Az olvasó egy hajón ül, amely lassan, de biztosan halad a zátony felé. S hiába megy fel a parancsnoki hídra és szól a kapitánynak (tetszik érteni: a Kapitánynak!), az első tisztnek, a kormányosnak, hogy változtassanak irányt. Ők csak a vállukat vonogatják: az utasok megszavazták, hogy erre kell menni, s a nép akarata szent. Mit csinálna Ön?
Egy darabig nyilván próbálná megdumálni az utastársait, de azokról leperegnek az érvei. Akkor mi legyen? Mentőcsónakot a személyzet nem fog a rendelkezésére bocsátani, hiszen papíron nincs vészhelyzet, sőt: nincs is elég mentőcsónak. De nem kell, hogy a fiktív példa hajó legyen. Lehet az hegyorom felé tartó repülőgép vagy szakadékba szaladó autóbusz is. A kérdés ugyanaz. Meddig tartanánk ki az udvarias győzködésnél, s mikor tépnénk ki erőszakkal a kormánykereket az illetékes markából, hogy elkerüljük az ütközést? Ettől relatíve messze vagyunk. De mi lesz, ha eljutunk odáig, hogy a végzetes döntésre szavazó utastársakkal együtt mi is tönkremegyünk, szomjan halunk, ha nem csinálunk valamit? Azon a ponton vége lesz az udvariaskodásnak.
Christine Arnothy-nak a Család barátja című regényében katonai diktatúrát vezetnek be Franciaországban. A rezsim élén álló, lelkes környezetvédő tábornok betiltja az autókat. „A tábornok úgy döntött, hogy kigyógyítja a franciákat az általa nemzeti betegségnek tartott túltápláltságból, az alkoholizmusból, s az autók iránti szenvedélyükből. Mindenki, akit megfosztottak a négykerekűjétől, arról ábrándozott, hogy megtámadja azokat a hatalmas lerakatokat, ahol az exportra szánt francia autókat tárolták. Csak suttogni merték azoknak a helyeknek a nevét, ahol a gépkocsik vártak, hogy elindítsák őket a megrendelő országokba. […] Egy eleddig ismeretlen hatalom rendezkedett be, amely a vad kapitalizmus, a diktatúra és az erőszakolt ökológia keveréke volt.”
Én egy hasonlóképp disztópikus novellában más kényszerítő erőt vázoltam fel. Persze az udvarias, de eredménytelen rábeszélés és a nyílt erőszak között rengeteg árnyalat és fokozat van. S miként az emberek a Pride betiltása kapcsán is felmondták az államrendhez fűződő engedelmességet, illetve lojalitást, hamarosan eljöhet mindez zöld vonalon is. Az emberiség többször is a katasztrófa szélére navigálta magát. Az ólmozott benzintől a klórozott és fluorozott szénhidrogéneket tartalmazó hajtógázokig, hűtőfolyadékokig húzódik azon technológiai megoldások sora, amelyek végzetesek lehettek volna. Egy sor további dolgot kellene kivezetni. De sokan elfelejtettek gyalogolni, s az energiazabáló Al-nak köszönhetően lassan gondolkodni is. Egyelőre nincsenek (s remélhetőleg a közeljövőben se lesznek) sokan azok, akik az erőforrásokért zajló, világméretűvé növő konfliktus előszobájában állva felszínre hozzák a bennük élő Unabombert, de tény: a Föld nevű jármű a zátony felé tart.
Van egy olyan hitünk, hogy mi nem pusztulhatunk ki. De igen. Ez megtörténhetett volna a hidegháború idején is. Hogy ne történjen meg, vagyis az atombombák és atomerőművek szabályozásához, a rettegés egyensúlyához Hirosima kellett, amely egy iszonyatos demonstráció volt: nemcsak a II. világháború utolsó, de a hidegháború első hadművelete. Kegyetlen példastatuálás: ha elkezdünk ilyeneket kilőni egymásra, akkor mindenütt ez lesz. Ahogy az AI rizikóinál egy digitális Hirosima is lehet az a sokkhatás, amely után kénytelenek leszünk az eddiginél komolyabban megvitatni a mesterséges intelligencia esetleges veszélyeit, mellékhatásait.
Tőlem persze nem kell félnie a kedves olvasónak. Én ugyanis liberális vagyok, kerülöm az erőszakot. S mint Alexander C. Karp és Nicholas W. Zamiska idézi Michael Sandelt a Technológiai köztársaságban: „A fundamentalisták berontanak oda, ahol a liberálisok csak lábujjhegyen járnak.” Én egy ilyen lábujjhegyen járó, illedelmes, udvarias liberális vagyok. De ha a világ tovább megy ebbe az irányba, előbb-utóbb tutira megjelennek nálam jóval keményebb arcok. S a klímaterrorista zöld fundamentalisták első merényletsorozata után vissza fognak sírni engem, illetve a hozzám hasonlókat. De akkor már lehet, hogy késő lesz.
Borítókép: Horgászok a Duna árterében a folyó rekord alacsony vízállásánál Vámosszabadi határában 2026. július 28-án / fotó: MTI/Krizsán Csaba
Bejelentkezés