Gyerekként azt gondoltam, meteorológus akarok lenni. Egy időben naponta több időjárás-jelentést is megnéztem, és ha épp sokat kellett várnom egy friss prognózisra, a teletextet olvasgattam. Megszállott voltam. De a helyzet az, hogy elsősorban csak télen, mert a telet jobban szerettem, mint a nyarat, és vártam, hogy essen a hó. Majd miután világossá vált számomra, hogy milyen tanulmányokat kell folytatnom ahhoz, hogy meteorológus legyek, elment a kedvem az egésztől. Azonban megszállottságom életem egy pontján visszatért: az elmúlt évek extrém nyarai, hőhullámai ismét arra késztettek, hogy többet foglalkozzak, nemcsak az időjárással, hanem a klímával és a klímaváltozással is úgy általában.
Szerencsére – vagy szerencsétlenségünkre – rengeteg információ, forrás áll azok rendelkezésére, akik úgy döntenek, maguk is a dolgok végére járnak. De mint az élet más területein, ahol rengeteg, sőt túl sok az input, itt is nagy a zűrzavar. Különösen napjainkban, amikor kommentelők hada igyekszik magáról elhitetni, hogy mindenhez is ért. A zűr és a zaj pedig növekszik, és ez alól természetesen a meteorológia sem kivétel. A káoszban, úgy gondolom, akkor járunk a legjobban, ha a szakembert kérdezzük. A kérdéseimre Tóth Tamás, a HungaroMet és a közmédia meteorológusa válaszolt.
Hogyan telik egy meteorológus napja?
A meteorológia a 21. századi körülmények között egy óriási gyűjtőfogalommá vált. Az csak egy kis részlet, amit az emberek látnak, és ami a televíziós felvételek során a nyilvánosság elé kerül. Rengeteg a háttérben dolgozó ember, akiknek a munkája nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a meteorológia modern körülmények között létezzen. Mit jelentett valójában a meteorológia a kezdeti időkben? Műszeres megfigyelések voltak, amelyek elterjedtek az ország számos pontján. Ezt a klasszikus értelmiség kezdte el, leginkább az egyházhoz kötődő papok, szerzetesek. A 19. század második felétől kezdve a meteorológia robbanásszerű fejlődésnek indult, elsősorban az új ismeretek révén, valamint a mérési technológiák változása miatt. Ebben az időszakban jöttek létre az első meteorológiai szolgálatok. A 20. században aztán a számítógépek megjelenése és elterjedése jelentette a legnagyobb változást a meteorológia világában.
A 20. század végén, 21. század elején automatizálták a meteorológiai mérőhálózatokat, emellett újgenerációs műszerek jelentek meg. Ezek a távérzékelési eszközök nagyban segítik a modern meteorológia munkáját. Ilyenek a Doppler-radarok és villámlokalizációs rendszerek elterjedése után a látástávolságmérők, felhőalapmérők, cseppspektrummérők. Ezek ma már alapkellékek a meteorológiában. Illetve léteznek olyan passzív távérzékelési eszközök is, a műholdakon túl, mint például a radiométerek. Tehát van a műszeres része a szakmának, van egy informatikai háttér, illetve ott van az operatív munkát végző meteorológus. De emellett számtalan más tudományág is ide tartozik, mint a klimatológia, ami az éghajlat alakulásával és annak megváltozásával foglalkozik. A modellezés szinte külön szakma, nekik köszönhetjük például az előrejelzési modelleket, és azoknak a pontosságát és folyamatos fejlesztéseit.
Nagyon szerteágazó lett ez a tudomány, így a kérdés kapcsán fontos leszögezni, hogy melyik területre is vagyunk kíváncsiak. Ha egy televíziós meteorológus egy napját nézzük, akkor ez függ attól is, hogy mit kér a televízió. Mi jelenleg naponta több mint harminc időjárás-jelentést készítünk. Ez lefedi egy nap időjárási spektrumát. Amikor az ember elkezdi a saját maga napi rutinját, akkor először is felkészül az aktuális időjárási adatokból, átnézi az előrejelzési számításokat, a hivatalosan kiadott prognózist, az előrejelzéseket, és hozzá olyan egyéb ismeretterjesztő anyagokat, amelyek mondjuk jó kiegészítések lehetnek egy időjárás-jelentésben. Aztán jönnek a felvételek, amelyek órákat vesznek igénybe. Szeretném hangsúlyozni, hogy emellett nagyon fontos, hogy folyamatosan képben legyünk az aktuális időjárási helyzettel. Mert ha csak pár órára kiesik az ember, például éppen úton van, és nem tud ránézni a meteorológiai adatokra, akkor az a pár óra kiesés is érzékenyen érinti, különösen, ha egy mozgalmas időjárási helyzet részesei vagyunk.
Az elmúlt napokban azért voltak ilyen helyzetek.
Voltak, de nem túl sok. Hozzáteszem, sajnos, mert ugye pillanatnyilag az aszályhelyzet kulcskérdés, és nemcsak a meteorológia részéről, hanem az egész ország és a mezőgazdaság számára. Az aszály egy nagyon összetett probléma, és az erre való felkészülésben, az alkalmazkodásban az elmúlt években nem történt kellő előrelépés. Szeretném hangsúlyozni – és akkor éljünk egy mai divatos szóval –, hogy szerintem a jövőnk és a szuverenitásunk alapja a vízkérdés megfelelő megoldása lesz. Egyértelműen a vízmegtartás a kulcsszó: mennyi vizet vagyunk képesek össznemzeti szinten megfogni, megkötni, határainkon belül tartani, víztározókba helyezni, a tájban elhelyezni. Fontos, hogy Magyarországon égető szükség van nagy víztározókra, amelyeket vízbőséges időszakokban kell feltölteni.
A dél-európai országokban történelmileg, illetve klimatológiai adottságok szempontjából is kulcskérdés volt, hogy ezeket kiépítsék, hiszen a mediterrán nyár köztudottan aszályos, tehát van, hogy hónapokig nem esik semmi nagy területen, abban az időszakban tehát vizet kell szerezniük valahonnan. Nyilván a víztározók azok, amelyek ennek elsődleges forrását jelentik. Vannak ezeknél szerencsétlenebb országok is, a sivatagi államok, ahol nincsenek nagy folyók, nincs nagy édesvízkészlet, így egész egyszerűen a tengervíz sótalanítása jelenti az egyetlen megoldást. De nálunk azért nem ez okozza a problémát. A mi klímánk a világátlagot nézve kiegyenlített volt, leszámítva, hogy voltak aszályok, hosszabb-rövidebb, ínséges időszakok, de utána rendre jöttek a nedvesebb idők, amelyek azért kompenzálni tudták az aszályos hónapokat. A Kárpát-medence elhelyezkedése és Magyarország földrajzi helyzete különleges amiatt, hogy ide a környező hegyvidéki területekről összefolyik a víz. Az más kérdés, hogy mennyit tartunk meg belőle és mennyit engedünk át.
A Kárpát-medence eredendően egy komoly víztartály volt, hiszen az Alföld majdnem felét víz borította. Többé-kevésbé állandóan, de nyilván ez is függött a folyók vízjárásától. De ahhoz, hogy itt tartósan élet, civilizáció és gazdálkodás alakulhasson ki, annak idején tenni kellett valamit a víz ellen. Ez volt a történelmi adottságunk. Széchenyi korában szabályozták a folyókat, ami akkor teljesen logikus lépésnek tűnt. Persze mostanában, az aszály miatt sajnos olyan hangok is felerősödnek, melyek elítélik a folyószabályozást, és annak következményeként tekintenek a mai állapotokra. De az a helyzet, hogy ha akkor ezt nem teszik meg, ha a víz szanaszét folyna, nem lennénk most itt ennyien, nem lenne modern gazdaság, nem biztos, hogy önellátók lennénk, és az időszakosan vízjárta területeken stabil infrastruktúrát sem tudtunk volna kiépíteni. Régen a víz ellenfél volt, most kincs. Ezt néhány aszályos év mutatta meg nekünk.
A klímaváltozás ránk rúgta az ajtót, és nem tudtunk megfelelő sebességgel alkalmazkodni a megváltozott klimatikus körülményekhez. Sorra jönnek a meleg évek, sorra jön a csapadékdeficit, és ugye ez most már olyan szintű, hogy a talajvízkészletek rendkívüli módon leapadtak. Ráadásul ez egy ördögi kör: hogyha valahol öntöznek távolabb a folyóktól, az nyilván a talajvízből történik. Mert honnan máshonnan történne? De ez tovább emészti az amúgy is szűkös vízkészleteket. Az elhúzódó aszályból csak és kizárólag a vízmegtartás, az ehhez kapcsolódó infrastruktúra létrehozása vagy megújítása jelentheti a kiutat.
Mit jelent még itt a melegedés szempontjából a medencejelleg? Tavaly autóval vezettem Észak-Olaszországban, és döbbenettel tapasztaltam a közel tíz fok különbséget a liguriai tengerpart és a Pó-síkság között, holott nincsenek annyira messze egymástól.
A kulcskérdés, amit kimondtál most, hogy a hegyek micsoda éghajlatválasztó funkciót töltenek be. Régen ahhoz is hozzá voltunk szokva, hogy itt, a Kárpátok és az Alpok védőárnyékában egy nagyon jól kiegyenlített a klímában élünk.
Tehát akkor ez a medencejelleg lényegében hozzájárul ahhoz, hogy Magyarország is egy gyorsabban melegedő terület?
Igen, van egy ilyen hatás is, de azt azért látjuk, hogy a hideg légtömegek rendre be tudnak törni, leginkább akkor, ha dinamikusan érkeznek. A meleg levegő általában nem érkezik annyira dinamikusan, de ha megérkezik, hosszabb ideig meg tud rekedni a hegységek között. Ráadásul nyáron nem olyan erősek azok a légköri képződmények, amelyek mondjuk a tartós forróság ellen dolgoznának, és ki tudnák szorítani ezt a szubtrópusi légtömeget. Nagyon sokszor az történik, hogy ha jön a kánikula után a felmentő hidegfront, akkor az lelassul az országban.
Ez az egyik új időjárási tényező, és úgy tűnik, hogy klimatikus sajátossággá válik. Elkezdődik ugyan a lehűlési folyamat, de valahol az Alföld közepén megáll, mert nincs annyi tartaléka a hideg légtömegnek, hogy az egész országból ki tudja szorítani a forróságot. Így az elmúlt nyarakon többször előfordult, hogy míg az ország nyugati fele le tudott hűlni, az Alföld keleti, délkeleti felében megmaradt az afrikai légtömeg, vagy éppen csak mérséklődött a nagy meleg. Így aztán kialakult egyfajta kettősség az országon belül, és ilyen szempontból Nyugat-Magyarország mindenképpen előnyösebb helyzetben van, ahol a hűvösebb levegő hatását nyaranta azért gyorsabban érzékelik az ott élők, az alföldi területekre ellenben nehezebben érkezik meg a felfrissülés.
Említetted a modernebb mérőeszközöket. Most nagyon divatosak az AI-alapú applikációk, de ezeket használva sokszor tapasztalom, hogy nagyot tévednek. Talán megsprórolják a szolgáltatók az emberi értelmezést?
Attól függ, hogy mekkora skálán értelmezett jelenségről vagy időjárás-előrejelzésről beszélünk. Ha egy országos vagy megyei szintű, netán településre vonatkozó előrejelzést nézünk, akkor a jósága ezeknek az előrejelzéseknek erősen változik. A valóság az, hogy ezeknek az időjárási jelenségeknek óriási a tér- és időbeli különbözősége. Tehát egy-egy ilyen nyári helyzetben, amikor néhány csapadékgóc szánkázik végig az országon, akkor ezeknek a pontos helyét nem lehet egy hétre, de még egy napra sem pontosan előrejelezni. Itt jön be a kérdés fő része, és az úgynevezett előrejelezhetőségi korlát, mivel ezek az számítások teljesen nyers matematikai-fizikai modellen alapulnak. Ezek a modellszámítások pedig egy bizonyos kiindulási állapotból adják meg az előrejelzett jövőbeli állapotot. De nem mindegy, hogy milyen a kiindulási pont, vagyis az adott modellbe milyen bemenő adatokat tudnak beleépíteni. Mert nem érkezik mindenhonnan megfelelő mennyiségű információ, hanem ennek is nagy a térbeli és időbeli változékonysága.
Ennél a pontnál lépnek be a modellezők. Milyen fizikát építenek bele ebbe az adott modellbe, mire képes az adott ország szolgálatának számítógépes kapacitása, milyen térbeli skálára tudnak lemenni, mennyire tudják a lokális jelenségeket beépíteni? Adatforrás most már végtelen sok van, mert itt már nem csak országok meteorológiai szolgálatai jönnek szóba, hanem a civil szférában is képesek arra, hogy összegyűjtsék a meteorológiai adatokat, és utána ezt egy modellbe beépítve, saját előrejelzést tudnak készíteni. Ráadásul pár éve megjelent az AI… Amit említettél, ott nem is feltétlenül csak AI-alapú modellek vannak, hanem matematikai-fizikai alapúak, amire még mindig nagyobb arányban helyeződik egyébként az előrejelzés.
De vajon mit csinál egy átlagember? Ismeri ezeket az oldalakat, ezeket az applikációkat, megnéz közülük egyet, esetleg kettőt. A meteorológusnak mi a dolga? Az, hogy általa hozzáférhető legtöbb előrejelzés alapján alkossa meg a legvalószínűbb jövőbeli forgatókönyvet. Tehát nem egy számítást, nem kettőt néz meg, hanem sokkal többet, illetve megnézi még az úgynevezett valószínűségi előrejelzéseket, és egyéb más olyan paramétereket, amelyek a nagyközönség számára már egy picit magasröptűnek számítanak, illetve amelyeket az emberek nem feltétlenül ismernek. Nyilván egy meteorológus számára sem mindig tudható, hogy éppen melyik lesz a legvalószínűbb bekövetkezési forgatókönyv, de a valószínűségi előrejelzések alapján próbálja a lehető legközelebbit megadni a valósághoz – különösen öt-tíz napos időtávban.
Hadd tereljem a klíma irányába a beszélgetést. Mennyire van konszenzus ma a tudományban a tekintetben, hogy mi, emberek okozzuk a klímaváltozást? Vannak, akik csillagászati, geológiai és egyéb, ciklikusan változó dolgokra hivatkozva túlzónak érzik az emberiség felelősségét.
A tudományos meteorológiai és a klímaváltozással foglalkozó szakemberek nagy többsége egyetért abban, és a meteorológiai világszervezet is állást foglalt már, hogy a klímaváltozás egy nagyon komplex fogalom: amellett, hogy van a klímának egy természetes változása, az antropogén, tehát az emberi eredetű plusztényező igenis nagyban befolyásolja a jelen és a jövő éghajlatát is. Tehát ha csak abból az egyszerű tényből indulunk ki, hogy a légkörben vannak olyan anyagok – a nyomgázok, azok közül is az úgynevezett üvegházgázok –, amelyeknek egyértelműen emelkedik a mért koncentrációjuk, akkor nyilvánvalóan látszik, hogy az egész földi légkörrendszert egy új egyensúlyi irányba, egy magasabb energiaszintű egyensúlyi állapot irányába tolják el. Tehát ha csak ennyire leegyszerűsítjük a dolgot, akkor ebből visszavezethető az, hogy igenis jelentős hatással vagyunk a minket körülvevő környezetre, így az atmoszférára is. Hogy milyen mértékű ez? Nyilván itt nagyok az eltérések, és ezért lehet ez, hogy a szakemberek véleménye is megoszlik ebben a – még egyszer mondom, nagyon komplex – kérdésben. Miért? Azért, mert a jövő klímáját is modellekkel írják le.
Ezek a modellek pedig nyilván nem tudják tökéletesen leírni a jelent sem, a jövőt pedig még annyira sem. Egy nagy klímamodellben nemcsak matematikai és fizikai kérdések vannak, hanem olyanok is, hogy a társadalmunk tíz, húsz, harminc, ötven és száz év múlva milyen irányba mozdul el. Mi jelenti majd a fejlődés motorját? Mennyiben fogunk hagyatkozni energiatermelésünkben a fosszilis energiahordozókra? Vagy mennyiben tudunk átérni a megújulókra? Mennyire tud a gazdaság koncentrálódni, vagy mennyire lesz regionális? Ha a regionalitás irányába mozdul el, akkor ez azt is jelentheti, hogy a kisebb közösségek esetleg környezettudatosabban tudnak majd a Földön létezni, úgy, hogy egyébként a saját gazdasági fejlődésüket is biztosítani tudják. Tehát már csak az ilyen „ha – akkor”-típusú feltételezések miatt is nagy eltérések mutatkoznak az előrejelzésekben. Ennek megfelelően az is kérdés, hogyan változik a jövőben a károsanyag-kibocsátás és a légkörben lévő egyéb nyomgázok mennyisége, hiszen azzal folyamatosan számolni kell a klímaváltozás lehetséges mértékében. Tehát ez egy nagyon soktényezős függvény.
Abban viszont már a legtöbb szakember egyetért, hogy a klímaváltozásnak igenis van egy komoly antropogén eredete, és hogy mi, emberek gyorsítottuk fel ezt a klímaváltozást. De gondoljunk bele, hogy mi itt csak Magyarországon alig kevesebb mint tízmillióan vagyunk. A háztartásokban a téli időszakban rengeteg energiát használunk fel a fűtésre, nyáron a hűtésre, gépkocsival járunk, vagy éppen tömegközlekedéssel, ezek mind terhelik a bolygót, és az a plusz energiamennyiség, amit ráfordítunk, az utána a környezetbe kerül, akár szennyező anyagként, akár plusz energiamennyiségként. Tehát mi saját magunk vagyunk az időjárás befolyásolói csak azzal, hogy létezünk, hogy városokban élünk, hogy a városokat fűtjük, hogy energiát „pocsékolunk”. Mert pillanatilag erről beszélhetünk – ez mind-mind a bolygó melegítésének irányába hat.
És talán itt jön képbe, hogy a klímaváltozás kulturális és politikai probléma is. Arra is gondolok, hogy több országban erőltetik a demográfiai növekedést, holott ez a probléma alapját képezi.
Igen, és az országok különböző mértékben ellenérdekeltek ebben, mert valahol pillanatnyilag is nagyon magas a természetes népszaporulat, tehát ott nyilván ezt nem feltétlenül kell propagálni. Sőt, ugye van, ahol azt mondják, hogy inkább fékezni kell, mert az adott terület az eltarthatóság határán áll.
Kína vagy India például.
Kína, India nagyon jó példa, de még jobb példa Banglades. Ott másfél magyarországnyi területen élnek százhatvan-, sőt, lehet, hogy már több mint százhetvenmillióan. Azért annak van egy jókora lábnyoma. Nyilván az ottani környezetre is, ami, biztos vagyok benne, hogy nagy területen egészségtelen.
És hát Banglades azért nem Dél-Korea.
Nem, nagyon nem. Ráadásul még nem beszéltük arról, hogy ezek az országok is szeretnének fölzárkózni, olyan szintre, hogy a társadalom jelentős részének minőségi életet tudjanak biztosítani, de ugye látjuk azért, hogy még messze nem jött el ez az idő. Történelmi példák szerint mi erre a legjobb recept? Ugyanazt az utat kell végigjárni, amit egyébként a fejlett társadalmak megtettek. Csak akkor még a klímaváltozás nem volt ennyire nyilvánvaló probléma, és még nem voltunk annyian a Földön.
Egy posztodban említetted, hogy arra számítasz, bizonyos ritkán emlegetett tendenciák mérsékelhetik a felmelegedés mértékét a közeljövőben, például az Atlanti-óceán ciklikus hőmérsékleti anomáliái. Ezek milyen mértékben hatnak majd ránk? Mennyire kell tartani az atlanti-óceáni áramlatok összeomlásától? Mert hogy már erről is írnak.
És drámai hangvételben írnak, tehát az a fontos, hogy szenzációt keltsenek, ami szerintem egy káros dolog. Mert ebből az átlagember csak azt szűri le, hogy már megint csak félelmet akarnak kelteni. Holott a probléma valóban reális lehet. A Golf-áramlat és az egész észak-atlanti meridionális cirkuláció lassulása igenis visszahat a klímára. Ha kevesebb meleg víz éri el a Mexikói-öböl felől Európa környékét, mint eddig, az automatikusan azonnali hatást gyakorol a légkörre. Nyilván ettől a fő akciócentrumtól távolodva a hatása is kevésbé érződik. Hol lehet ennek a legmarkánsabb következménye? Egyértelműen Észak-Nyugat-Európában, ahol az óceán nagyon sokat temperál a klímán; Norvégiában, a Brit-szigetek környékén.
De azt is tegyük gyorsan hozzá, a jelen megváltozott klimatikus körülményei között, egy ilyen átlagosan felhevült bolygó mellett elég nehéz elképzelni, hogy ez így egy az egyben bekövetkezhet. A lokális lehűlés következtében várhatóan beindulnak kompenzáló mechanizmusok is, hiszen ha másutt melegszik a légkör, akkor annak vissza kell hatnia az európai légtérre is. De az eddigi mérések éppen azt mutatják, hogy pillanatnyilag Európa a Föld egyik leggyorsabban melegedő térsége. A ténylegesen leggyorsabban melegedő terület az Északi-sarkvidék, azon belül is a norvég, illetve orosz fennhatóság alatt álló Spitzbergák, ahol az elmúlt ötven év alatt több mint öt fokot melegedett az átlaghőmérséklet, ami egy őrült nagy érték. Visszatérve arra, hogy milyen tényezők okozhatják ennek a kompenzálását: például az Atlanti-óceán vízhőmérsékletében is vannak ciklikus mintázatok, és ugye ezek kvázi harminc-negyven éves periódusokban váltakoznak.
Ez valami olyasmi, mint az El Niño a Csendes-óceán esetében?
Így van, csak itt az észak-atlanti térségre vonatkoztatjuk ezt, és nem egy klasszikus, nagyon jól kirajzolódó sávról beszélünk. Az egész észak-atlanti medence esetében, ha a történelmi adatsorokat nézzük, akkor elvileg valahol az anomália maximumánál kellene lennünk most, de csak a jövő fogja eldönteni, hogy ez tényleg így van-e. És nem törvényszerű, hogy ez negyvenévente változik, hanem ebben is voltak hosszabb-rövidebb időszakok. Ezért mondjuk azt, hogy kvázi periodikusan tér vissza, mert nagyjából ez az időintervallum jellemzi. Az El Niñónál kettő-hét éves periódusokról beszélünk, és itt is lehet szó ilyesmiről: kitolódhat, akár évekkel pozitív, vagy éppen negatív irányba is.
De ami fontosabb, és a legeslegjobban temperálja a bolygónkat, másképp fogalmazva visszafoghatja a felmelegedést globális szinten, az a vulkáni tevékenység erősödése. Talán 1991-ben a Pinatubo kitörése volt az utolsó olyan igazán nagy, klasszikus vulkánkitörés, ami érezhetően hűtötte a Földet. Az a rengeteg szennyezőanyag, ami a vulkánból a levegőbe került, a légkör magasabb rétegeiben szétterült, tehát egyfajta árnyékot jelentett a napsugárzás útjában, és emiatt kimutathatóan hűlt a felszín. Nos, ilyen nagy vulkánkitörés jó ideje nem volt, illetve nagynak minősítik a 2022-es tongai vulkánkitörést. De itt jön a dolog trükkje, mert ez egy víz alatti kitörés volt…
Vízgőzt juttatott a légkörbe?
Rengeteget, különösen a sztratoszférába. A vízgőz pedig üvegházhatású gáz. Ha hamut, gőzt, kén-dioxidot és egyéb szennyezőanyagokat juttatott volna, akkor nyilván lehetett volna hűtő hatása. De ez nem az a klasszikusan vulkánkitörés volt, ami a globális felmelegedést visszafogná. Sőt, mi több, folyamatosan a legmelegebb éveket éljük át, és a szakemberek a következő hónapokban úgynevezett „szuper El Niñóról” beszélnek, ami még inkább melegíti a légkört. Az Etna vagy az izlandi vulkánok kitörésének hatása elenyésző, mivel geológiai értelemben nagyon kevés szennyezőanyagot juttat a légkörbe, bár a légi közlekedést megnehezíti.
És mi a realitása a geomérnökösködésnek? Például annak, hogy jéghegyeket láncolnak körbe, vagy aeroszolokkal permetezik a legkört, hogy modellezzék a vulkáni szennyezőanyagok jelenlétét?
Én nagyobb értelmét látnám a jéghegyes történetnek, mint a legköri, részecskeszintű beavatkozásnak. Az a baj, hogy túl sokat gondolunk e mögé is, és az internet világában ezzel is számtalan összeesküvés-elmélet foglalkozik. A jelenlegi aszályhelyzet már nem is feltétlen csak szakmai kérdés, hanem kőkemény pszichológia. Az elmúlt évek tapasztalatai ezt csak még jobban megerősítették bennem. Az aszály és ennek negatív következményei súlyosan rányomták bélyegüket az emberek lelkivilágára vagy a mindennapjaikra, aminek robbanásszerű kitörését láthatjuk a közösségi oldalakon a különböző megnyilvánulásokban.
A gazdálkodó életmódot élők és köreik elkeseredésére gondolsz?
Azt gondolom, hogy ma már ez messze nem csak a gazdálkodókat érinti. Egyre többen érzik úgy, hogy valami megváltozott a környezetükben, valami nincs rendben az időjárással. Ez teljesen érthető reakció: amikor az ember számára szokatlan jelenségekkel találkozik, ösztönösen keresi az okokat, szeretne kapaszkodót találni. Ehhez hozzájárul az is, hogy a tartós hőség vagy a szélsőséges időjárás a mindennapi életünkre is komoly hatással van. Az emberek rosszabbul alszanak, nehezebben regenerálódnak, ingerlékenyebbé válhatnak. Ezt saját magamon is tapasztaltam, de természetesen számos kutatás is alátámasztja, hogy ezek a körülmények az egészséges szervezetet is jelentősen megterhelik. Ilyen helyzetekben az összeesküvés-elméletek sokkal könnyebben találnak táptalajra. A tudomány ugyanis ritkán kínál egyszerű válaszokat.
A légkör működésének megértéséhez matematika, fizika és rendkívül összetett modellek szükségesek, ráadásul a légköri folyamatok alapvetően kaotikus rendszert alkotnak. Ezeket a mechanizmusokat nem könnyű röviden és közérthetően elmagyarázni. Ezzel szemben egy összeesküvés-elmélet egyszerű, könnyen befogadható magyarázatot kínál: kijelöl egy felelőst, egy háttérben meghúzódó erőt, amelyre rá lehet vetíteni minden bizonytalanságot. Az emberi gondolkodás számára ez sokkal könnyebben feldolgozható, mint egy bonyolult természettudományos magyarázat. A közösségi média pedig rendkívüli módon felgyorsítja ezt a folyamatot. Ezek az elméletek szinte futótűzként terjednek, és nagyon nehéz velük szemben kizárólag racionális érvekkel fellépni. Ennek az az oka, hogy sok esetben már nem pusztán információkról vagy tényekről van szó, hanem mélyen rögzült meggyőződésekről. Ha egy nézet az ember identitásának részévé válik, azt önmagában tudományos bizonyítékokkal rendkívül nehéz megváltoztatni. Ezért ezeknek a jelenségeknek nemcsak tudományos, hanem pszichológiai és társadalmi vetülete is van.
A Covid időszaka sokat rontott a tudományos szakemberek megítélésén. A meteorológusok is érzik ezt?
A meteorológiát talán kevésbé érintette közvetlenül a Covid-járvány időszaka, hiszen akkor a közvélemény figyelme elsősorban a járványügyi kérdésekre és az egészségügyi szakemberekre irányult. Ugyanakkor jól látható volt egy általánosabb folyamat is: a közösségi médiában sokan kezdtek szakértőként megszólalni olyan területeken, amelyekhez valójában nem rendelkeztek megfelelő ismeretekkel. Ez a jelenség a járvány után sem tűnt el. A meteorológia ebből a szempontból némileg sajátos terület. Az időjárás mindenkit érint, folyamatosan jelen van a mindennapjainkban, ezért állandó érdeklődés övezi. Minden előrejelzés azonnal visszaellenőrizhető a valóságban, így a szakmánk folyamatos társadalmi figyelem alatt áll. Ez egyszerre jelent lehetőséget és kihívást: a hiteles tájékoztatás szerepe rendkívül fontos, ugyanakkor a téves vagy félrevezető információk is gyorsan terjedhetnek.
Fotók: Horváth Győző
Borítókép: kiszáradt, repedezett talaj Balmazújváros közelében 2026. május 5-én (MTI / Czeglédi Zsolt)
Bejelentkezés