Ha Robert De Niro szerepel egy filmben, akkor az csak jó lehet. A Suttogóban (The Whisper Man) ráadásul még mások is szerepelnek, nem csak ő. Például Michelle Monaghan! Meg Adam Scott! Meg Michael Keaton! És James Ashcroft rendezte, aki az IMDB szerint ugyan nem rendezett ezen kívül sok mindent, de olyan filmekben szerepelt, mint a „Nincs Helsing – rémes film”, vagy „A bárányok harapnak”... Előbbiben ráadásul egy hullát alakított! Ilyen alkotógárdával nem vitás, hogy ez a pszichológiai terror a Netflix kínálatában érdemes a figyelmünkre.
Adott egy író apa, Tom Kennedy (Adam Scott), aki egyedül maradt a kisfiával, Jake Kennedyvel (Acston Luca Porto alakítja), új helyre költöznek, természetesen vidékre, egy iszonyatosan nagy házba. Közben egy sorozatgyilkos, Frank Carter (Michael Keaton) újra gyilkolásba kezd a környéken, mégpedig épp az író kisfiával megegyező korú srácokat rabol el, bántalmaz, majd öl meg. Micsoda véletlen! Az írónak egyébként van egy apja, Peter Willis (Robert De Niro), akivel nem tartják a kapcsolatot. De kiderül, hogy történetesen épp ő nyomozott évtizedekkel ezelőtt a sorozatgyilkos után, aki most újra garázdálkodik. Márpedig nem volna neki szabad, hiszen nem szabad, mármint életfogytiglani börtönbüntetését tölti. Akkor tehát valaki másolja, ahogy az sorozatgyilkoséknál szokás? De honnan tud arról, hogy az eredeti le szokta vágni a kissrácok körmét, hogy ne karmolják meg? Miféle pedofilhálózatot működtetnek a rácsok mögül? És a kisfiú képzelt kislánybarátja voltaképp kicsoda? Megannyi rejtély.
A Suttogó jól indít. De megfárad a végére. Vagy hát inkább a közepére. Talán a szereplők érthetetlen viselkedése, hogy miért mennek be egyedül veszélyes, sötét helyekre. Vagy a túlságosan sablonos történetvezetés? Hogy ezerszer látott panelekből építkezik? Vagy hogy a karakterek érdektelenek maradnak? Tulajdonképpen senki iránt nem sikerül felkelteni az érdeklődést igazán. Habár tudunk meg dolgokat róluk (kivéve a rendőrnő karakterét, ő csak úgy van a történetben). De igazából, ha jobban belegondolok, más hasonló filmekben, amik viszont leszakítják az ember fejét, olyan jók, szóval ott sem tudunk meg sok mindent a szereplőkről. Csak sikerül elhitetni velünk, hogy megtudtunk. Megtalálják azt a néhány szót, amitől ez az illúziónk.
Itt valahogy picit az is érdektelen, ami kiderül. A Tom és az apja közti viszony éppúgy, mint a Tom és az ő fia közti viszony. Nem mindig és nem nagyon érdektelen. Csak egy kicsit. Azt érezni, és talán nem csak belemagyarázás, hogy Adam Scottnak és Michelle Monaghannak (ő alakítja a rendőrnőt) megtiszteltetés Robert De Niróval szerepelni, eléggé igyekeznek. Utóbbi sem lazázza túl, de sajnos a jófiúk szerepei halványabbak, mint a sötét oldalon lévőké. Michael Keatonról a végén szinte már tényleg elhittem, hogy sorozatgyilkos, vagy tudna az lenni. Mérsékelten emlékezetes még a sorozatgyilkos-rajongó, relikviagyűjtő szerepében Hamish Linklater. Ami pedig Owen Teague-t illeti, aki nem árulom el, kit alakít, hát ő valóban zseniális. Anthony Perkinst idéző jelenléte miatt már megérte az egész.
Nem biztos, hogy ezt a sztorit nem lett volna jobb három-négy részesre kibővíteni, mert (ahogy egy internetes véleményező írja) így kicsit elkapkodott hatást kelt. Sajnos, valóban. Azért nem kell szégyenkeznie senkinek, hogy elvállalta, megcsinálta, felvette érte a gázsit. Se a stábnak, se a színészeknek, de a nézőnek sem kell, ha esetleg pöccint egy sört és erre esik a választása. Csak annyira fog felmenni a pulzusa, hogy még el tudjon aludni.
És ha a következő héten is lát majd egy újabb filmet, amiben mozicsillagok régi sorozatgyilkosok után kutakodnak, ez a verzió is beépül a déjà vujába, abba a sokadszor elmesélt történetbe, amivel Amerika próbálja feldolgozni ezt a rájuk valamiért nagyon jellemző, feldolgozhatatlan jelenséget, hogy emberek visszatartóztathatatlan gyilkolási ösztönnel kutatnak prédára gyerekeink között. Miközben Hollywood pedig próbál minél több bőrt lehúzni róla, tulajdonképpen sikerrel.
De amennyire garanciát jelentett régebben (kb. harminc éve) a minőségre Robert De Niro jelenléte, most majdnem annyira tesz egy filmet nézhetetlenné. Ő már nem a szerep, hanem a színész a vásznon. A szinte noári léptékű politikai aktivizmusa, interjúi, nyilatkozata miatt képtelenség úgy nézni az alakítását (és ezekbe nyilván most már rutinból csak annyit tesz, hogy ne legyen perelhető), hogy ne jusson eszünkbe valami, amiről mondott valamit az öreg. Furcsamód a mitikus köd hiánya beburkolja a tehetségét. Nagyon hasonlóan a HD tévénézéshez, ahol szintén a tűpontos kép, a túl sok tudás taszító egy koszos szalagú VHS-kazetták elmosódottságához szokott szemnek.
Borítókép: The Whisper Man (Netflix / Everett Collection)
Bejelentkezés