A múlt hétre a korábbi vízügyi és energiatakarékossági szakértők mind átképezték magukat korrupciófeltárási és elkobzási szakemberré, így a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal vezetőjének kiválasztását értő kommentárok milliói övezték. Fordulatokban és érzelmekben gazdag folyamat volt. A közösségi média Orbán-ellenes bugyraiban pillanatok alatt elsöprő népszerűségre tett szert a jelöltek közül Ligeti Miklós, a Transparency International magyar szervezetének jogi igazgatója, mellette két jelentkező tűnt még esélyesnek. Az országot megrengető brókerbotrányt, az úgynevezett Kulcsár-ügyet leleplező rendőrnyomozó és nagy korrupciós esetekben (Budapest Airport, BKV-vesztegetések, Quaestor) ítélő bíró.
Az előzsűrin azonban Ligeti és két egyetemi kutató ment át, de közben a Tisza-frakció is saját aspiránssal jelentkezett: egy kanadai-magyar kettősállampolgár motoros személyében. A közönség kissé összezavarodott, elbizonytalanodás és értetlenség lett rajta úrrá, főleg, mikor az illetékes bizottság bejelentette, hogy a szavazásra Unger Anna politológus nevét terjeszti a parlament elé. A rendszerváltó tábor sokkos állapotba került, influenszerek és régi vágású megmondók sora adott hangot fölháborodásának, spontán akciók szerveződtek Unger visszaléptetésére és Ligeti játékban tartására, amit erősített, hogy kiderült: a kormánypárt erős embere, a miniszterelnök sógora, a frakció helyettes vezetője nemmel voksolt Ungerre, és Ligetit támogatta. Hiába. A parlament másnap megszavazta Ungert elnöknek.
Ekkorra már lángoltak a kommentfalak, a csalódottság és düh keveréke tört elő a hozzászólásokból. A napokig hallgató miniszterelnök föl s alá rohangálva az interneten szórta szét a megjegyzéseit, olyan szellemben, hogy „ez nem kiszavazó-show, ne tessék mindenbe belekontárkodni, majd pont a kommentelők fognak dönteni, lolcsi” vagy valami ilyesmi. Maradjunk annyiban: nem hatott nyugtatólag. Pláne, amikor Ungerrel kapcsolatban terjedni kezdett, hogy opponensként jelessel honorálta az előző kurzus emblematikus figurájának, Orbán Balázsnak a többek által plágiumgyanúsnak tartott disszertációját, és ő kezdeményezte az ELTE szenátusában a zárt ülés elrendelését, amikor NER-nyomásra négy kutatóintézetet az egyetemhez csatoltak.
Ezen a ponton jeleznem kell: a két főszereplőt személyesen ismerem, nem áll szándékomban személyüket megítélni, a hivatal lehetséges működését sem kívánom elemezni. Amiről beszélni szeretnék, az a politika maga. Miről és milyen módon hozunk döntéseket, kik és milyen érdekeltséggel, szempontokkal rendelkeznek ennek során, s hogy ezzel szemben milyen vágyak és hiedelmek léteznek – meglehetősen szívósan.
Például azt, hogy Ligeti Miklós körül pontosan ugyanúgy képződött meg a csodaváró-hype, mint korábban körülötte. Állítom, hogy nem kevesen azok közül, akik most „Ligeti vagy halál, de közben postán küldöm vissza a rendszerváltó-kártyámat”-lázban égnek, két héttel ezelőttig nem is hallottak a jogi igazgatóról.
Továbbá,
Amennyiben pedig valaki vállaltan jogszerűtlenül vág ebbe bele, akkor 1) veszélyes folyamatot indít el, könnyen a túloldalon találhatja magát még nagyobb bosszúszomjjal szemben; 2) nagyon rövid idő áll rendelkezésére, praktikusan a választást követő néhány hét, utána megy tovább a bolt, és az összes – nemcsak a célkeresztbe vett – gazdasági szereplő ellenérdekelt lesz, a gazdaság egészéről nem is beszélve; 3) lemond arról, hogy a jogállamiság legyen a védjegye, ha pedig erről lemond, akkor ld. 1) pont.
Ráadásul, aki nem valamelyik érzelmi buborékból tekint egy népes választói körre, az tudja, hogy egy széles szavazói koalíciót nem lehet a leghangosabbakkal azonosítani. Például tudja ezt az, akit egy ilyen széles szavazói koalíció röpített az élre, hiszen, ha egyik vagy másik választói kör lehasad a bázisról, akkor az ő támogatói lesznek kevesebben, ez meg nem érdeke. Márpedig a Tiszára nem csupán azok szavaztak, akik mindenáron elszámoltatást akartak, hanem olyanok is, akik gyarapodásban reménykedtek, vagy unták már az egészet, vagy úgy gondolták, ezen az úton szabadulhatnak meg a főnöküktől, vagy csak nyugalmat akartak az állandósult politikai izgatásban (utóbbiak vágya már biztosan nem teljesült). Lehet, hogy az „elszámoltatás” nincsen ellenükre, csak éppen a számukra fontosabb ügy sérülhet az elszámoltatáshoz való makacs ragaszkodással.
Mondjuk azoké, akik a kipécézett cégeknél dolgoznak. Nem, nem olyan egyszerű ezeket a vállalatokat csak úgy átvenni, még akkor sem, ha erre jogszerű lehetőség volna (nincs). Új menedzsmentek, új ügymenetek, új hitelkonstrukciók, újratárgyalt szerződések bizonyosan zavarokat, majd visszaesést eredményeznek, és végül elbocsátásokhoz vezetnek. Akinek gyarapodás helyett visszaesésben lesz része, vagy nem olyan izgalmakat képzelt, hogy egzisztenciális bizonytalanságba kerül, vagy nem azon az áron akarta a főnökétől való szabadulást, hogy ő lesz kirúgva, nos, akkor őt hirtelen rohadtul nem fogja érdekelni, hogy kik alkotják a hazai tulajdonosi kört, és azok miként szerezték vagyonukat, csak az, hogy neki legyen tisztességes munkája.
Természetesen az egyéni és társadalmi igazságérzet fontos dolog, de ez sem abszolút, hanem nagyon is relatív jelenség. Amennyiben valaki törvénytelenül és/vagy erkölcstelenül szerez javakat, akkor vétkesnek számít azokhoz képest, akik nem tesznek ilyet. Azonban ha eltelik egy csomó idő, akkor már nem bűntelenek tetteihez mérik az aggályos cselekményeket (a jog egy idő elteltével leginkább semmihez), hanem korábbi időszakok hasonló aktusaihoz. Igyekszem megvilágítani másként, amit előbb mondtam. Tíz éve az akkori ellenzék egyik fontos szereplőjével, Szigetvári Viktorral készítettem interjút, aki oligarcházott, meg fideszes földesurasozott, mire én közbevetettem, hogy mindennek a mértéke még mindig nem mérhető a spontán privatizációéhoz. Szigetvári nem kertelt, rávágta, hogy nincs ezzel vitája. Majd fejtegetésbe kezdett, hogy mennyire káros volt az egész privatizációs folyamat tabusítása.
Valóban az volt, de nem pusztán a politikai-gazdasági átmenet szempontjából volt az, hanem minden későbbi zsákmányszerzés megítélése miatt is. Az ugyanis úgy nem megy, hogy amikor az egyik politikai társulatnak támad történelmi konjunktúrája, és ki is használja az ebből adódó előnyöket, majd ennek múltán a közvélemény formálói igyekeznek elfelejteni és elfelejtetni az egészet, mondván ez már így alakult, nem volt szép, de haladjunk tovább, ám amikor egy másik politikai társulattal történik hasonló, akkor annak meggyengülésekor egyből az eredeti állapot (értsd: a másik vagyonosodása előtti) helyreállítását hirdetik meg. Ez a metódus csak a revansvágyat növeli, és a későbbiekben még nagyobb igazságtalanságokat szül, ahogy erről Fodor Gábor is értekezett.
Bármennyire is kétséges, erkölcstelen vagy egyenesen gonosz egy rendszer alapja, az emberek alkalmazkodni fognak hozzá. Kielégítik szükségleteiket, otthont teremtenek, kis- és nagyértékű fogyasztási cikkeket, adott esetben termelési eszközöket szereznek, érvényesülni akarnak, alkukat kötnek, azaz: élnek. Az elévülésnek, kiváltképpen a polgári jogi elévülésnek az egyik lényege az élet ilyetén természetes folyásának védelme.
Amikor a Kádár-rendszert, amely mégiscsak politikai kivégzésekkel kezdődött, és öndefiníciója szerint is diktatúra volt, szavakban demokratikus jogállamra óhajtotta cserélni az ország, éles kérdésként vetődött föl az egyéni sorsok hozzáigazítása az államformaváltáshoz. Nem is a privatizáció hozta ezt felszínre, hanem az igazságtétel és a kárpótlás. Kellően népszerűtlen is volt mindkettő. A lakosság többsége tisztában volt a saját korábbi évtizedeivel, javainak eredetével, alkalmazkodási technikáival, nem állt szándékában ezeket a viszonyokat bolygatni, és erkölcsi meghurcolásokat sem kívánt látni. Ebből következően halványabb volt a cezúra a két korszak között annál is, mint lehetett volna.
Ma látszólag magasabbra csapnak az indulatok, mint akkor. Azonban nem azért, mert az Orbán-rendszer durvább, erőszakosabb, alávalóbb volt, mint a Kádár-éra, hanem pont ellenkezőleg. Ma jóval kevesebben érezhetik úgy, hogy szégyellnivalójuk akad közelmúltjukat illetően. Bátran nyilváníthattak véleményt (most eltekintve olyanoktól, akik az MTI-ben folytattak gyűjtögető életmódot), dolgozhattak az államtól független vagy azzal egyenesen ellenséges munkaadónál, peresíthették a legkényesebb ügyeket, öntudatosan léphettek föl a rendőrrel/hivatalnokkal/politikussal szemben, vállalhatták ízlésüket – még akkor is, ha minden említett magatartás torzított, magyaros, k-európai formában érvényesült –, szóval hihetik úgy, hogy visszamenőleges megtorlásoknak nem lehetnek érintettjei.
Rosszul hiszik. 16 év untig elegendő ahhoz, hogy egy rendszer nagyjából átszője a társadalmat. Amikor a köztisztviselőt vagy az állami cég alkalmazottját már harmadszor hívják be csupán tanúskodni, akkor kezd majd kissé ideges lenni. Vagy, amikor Átlag Géza a tévében azt látja, hogy vezetőszáron viszik Kiváltságos Kálmánt, mert befolyással szerzett zsíros üzleteket, akkor elfoghatja a rossz érzés, hogy alacsonyabb szintű, de mégiscsak NER-es kapcsolatrendszerrel (mondjuk, önkormányzatival, esetleg NKA-sal) ő nem bulizott-e ki magának, rokonának, cégének bármit is az elmúlt években. És ha igen, akkor ki és hol húz határt a vizsgálódásban? Főleg, ha elszabadul a pokol, és beindulnak a kölcsönös följelentgetések.
Ez a dilemma nyilván teherként nehezedik a jelenlegi kormányra, amelyben ott ülnek a NER hálójába az átlagosnál sokkal jobban belegabalyodott személyek.
Amennyiben pedig a mostani hatalom egykori ügyei nem kerülnek terítékre, de az ellenzékhez köthető szereplőkkel jogilag megkérdőjelezhető módszerekkel igyekszik leszámolni, akkor hasonló bánásmódra számíthat, ha fordul a kocka. Azt nem is pertraktálva, hogy a kormánnyal kapcsolatban álló nagyvállalatok mennyire akarják, hogy üzleti partnereik folyamatos egzecíroztatásnak legyenek kitéve, és ennek elkerülése érdekében milyen nyomást helyeznek a kormányra.
Viszont, ha nem tud más területen eredményt fölmutatni, úgy nő a csábítás, hogy bűnbakokat dobjon az elégedetlenkedőknek. Ám ez pusztán kommunikációs trükként, péksütemény nélküli látványpékségként nem megvalósítható. Vagy kap a választó valami kézzelfoghatót, valamit, ami túlmutat az indulatok kiélésén, vagy továbbáll. Bármilyen egyéb megoldás viszont a fönt taglalt problémák sorát idézi elő. A csapdából csak a sikeres kormányzás (fogalmazzunk így: vannak kételyek) vagy az őszinte beszéd lenne a kiút, ami az elmúlt két, két és fél év emblematikus figuráival nem fog menni.
Tényleg ámulatba ejtő, hogy százezrek olvasták ki az NVVH elnökválasztásából a Tisza–Fidesz-paktumot, s ennek bizonyítékaként Unger Anna opponensi tevékenységét meg a szenátusban képviselt álláspontját rángatták elő. Hm. Nekem rémlik olyan fontos közszereplő, aki nemhogy opponens volt, meg zárt ülést indítványozott, de a Fidesz alatt a miniszterelnökségen és az MFB-nél viselt vezető beosztást, majd állami cégvezetőként a legnagyobb NER-es propagandaközpontnak adott milliárdos megbízásokat, vagy rendelt meg olyan kamugyanús tanulmányt – egy ma már tiszás parlamenti képviselő közbeiktatásával –, amelynek valódi tartalmát az egyik legirritálóbb fideszes háttérintézménynek, az Alapjogokért központnak a munkatársa készítette, és aki hetykén vetette oda, hogy semmi köze a lakosságnak ahhoz, hogy milyen NER-részvényekből gazdagodott. Ez nem gyanús, kedves nép? Csak kérdezem. Jó, ha nem, hát, nem.
Borítókép: A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal elnökének megválasztott Unger Anna Róza és a hivatal nyomozati elnökhelyettesének megválasztott Tasnády Katalin leteszi esküjét az Országgyűlésben 2026. augusztus 28-án / fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Bejelentkezés