Hallgasd meg!
Egy ideje változóban van Észak-Korea „filmipara”. Már amennyiben beszélhetünk ilyenről a mindent tervgazdaságban termelő diktatúrában. Míg korábban az 1950-es éveket idéző hősi eposzokat gyártottak, fekete-fehér karakterekkel, ma már a Kádár-kori magyar „kritikus” művekre emlékeztető alkotások is napvilágot látnak. Vagyis olyanok, amelyek a „kommunista hősök” mellett a kisemberek gondjait, és a korrupt helyi pártvezetést, azaz a rendszer „fonákságait” is megmutatják. De miért lett engedékenyebb a phenjani vezetés, és hogyan mutat mindez rá a rezsim esetleges gondjaira?
A vértengertől a sztálinista Godzilláig: Észak-Korea filmművészete
Ha az ember az észak-koreai filmekre gondol, akkor sok minden eszébe juthat, de egészen biztosan nem a társadalomkritika lesz az, de még annak Kádár-kori, irányított verziója sem. Az ázsiai diktatúra filmművészetét ugyanis a sematikus, propagandisztikus stílus és tartalom jellemzi. A művek jelentős része, nem meglepő módon, a koreai háborút vagy a Japánnal szembeni ellenállást eleveníti fel, persze teljesen egyoldalú, Északot heroizáló, Délt, Japánt és az USA-t démonizáló módon.
Ide tartozik például az 1996-os Vértenger, amely a japánellenes partizánháború dicsőségét zengi. A mindennapi életet megjelenítő, „könnyedebb” alkotások szintén elég sablonosak. Az 1990-es években született Ó, ifjúság! egy phenjani család mindennapjait és a fiatalok párkeresési nehézségeit követi végig. A történet idealizált környezetben játszódik, valódi problémák nélkül, és – bár a téma politikamentes – a film mégis a Kim-dinasztia dicsőítésével zárul.
A Vértenger itt teljes egészében megtekinthető:
A legtöbb alkotás története kiszámítható, a cél ugyanis nem a művészi magasság vagy a népszerűség, hanem a pártvonal szájbarágós propagálása. Meglepő módon azonban vannak kivételek, ugyanis nem minden észak-koreai film rossz minőségű, sőt!
Az 1972-es Virágáruslány például nemzetközi szinten is elismert filmművészeti alkotásnak számít, propagandisztikus céljai ellenére is. Az ország második diktátora, Kim Dszongil ráadásul nagy filmrajongó volt, rendezői ambíciókkal. Annyi önkritika azonban volt benne, hogy az aprómunkát a valódi szakemberekre bízza. Sin Szangok személyében így saját dél-koreai udvari rendezőt szerzett magának, észak-koreai mércével nem annyira kirívó módszerrel: emberrablással.
A Virágáruslány részlete:
1985-ben vele rendeztette meg a Pulgasari című alkotást. Ez voltaképpen Phenjan válasza volt a Godzillára: a fémből született és azzal is táplálkozó szocreál szörnyeteg azonban nem városokat pusztít, hanem a parasztok oldalán az osztályharcba száll be. A győzelem kivívása után azonban a sárkényszerű lény, reakciós elhajlóként (valójában puszta éhségtől hajtva), az immár közösségi tulajdonba vett termelőeszközöket kezdi el belakmározni, így végül a főszereplőknek vele is meg kell küzdeniük. A film, látszólag bugyuta története ellenére, technikai megvalósításában és látványvilágában a kor élvonalába tartozik, így, az 1972-es drámához hasonlóan, nemzetközileg jegyzett alkotás.
A Pulgasari előzetese:
A minőségi javulás ellenére a filmek tartalma mégis propagandisztikus maradt. Ebben következett be változás az elmúlt években a Wall Street Journal cikke szerint.
Vajon mi lehetett észak-koreai filmművészetnek fejlődésének oka?
„Új tavasz a Paekhok-síkságon”, avagy hibák és fonákságok a szocialista mennyországban
Hiába a vasfüggöny, az észak-koreai ifjúság mégis hozzáfér a déli kultúrához. Pendrive-okon terjednek a Magyarországon is népszerű k-pop-dalok és koreai történelmi drámák. A rezsim eleinte persze vasszigorral felelt, és a déli kulturális termékek fogyasztásáért ma is gulag jár. Azonban a diktatúra vezetése idővel rájött, hogy ha vonzó alternatívát nem is tud kínálni, legalább egy kicsit emészthetővé kell tennie a fiatalokra amúgy is ömlő állami propagandaműveket.
Így született meg – a változás első fecskéjeként – egy új észak-koreai sorozat, ami már merőben mást mutat, mint a hagyományos alkotások. A szériában korábban elképzelhetetlen jelenetek is lejátszódnak: a helyi pártvezetők például elsikkasztják a tsz gabonáját, a parasztok nem képesek beszolgáltatni a kért terménymennyiséget, vagy éppen kénytelenek lefizetni a hatóságokat. Mindez kicsit hasonló a Kádár-kor filmművészetéhez vagy televíziójához. Az 1970-es és 1980-as években az egyetlen, állami csatornán futottak olyan műsorok, ahol kifejezetten a rendszer „fonákságait” mutatták be és oldották meg. Az olyan filmek pedig, mint a Húsz óra, a Te rongyos élet, vagy éppen a Ménesgazda, rámutattak az 1950-es évek terrorjának fojtogató légkörére.
Az Új tavasz a Paekhok-síkságon címmel a koreai állami televízióban (hol máshol?) futó 22 részes sorozat egy, a Szincson-régióban található fiktív, Paekhok nevű településre küldött pártkáder tevékenységén keresztül mutatja be egy tipikus észak-koreai vidéki közösség életét. A főszereplő természetesen hithű kommunista, a hivatalos pártvezetés megtestesítője és hangja. Felveszi a harcot a korrupt helyi erőkkel, illetve a bürokráciával. Célja, hogy a szocialista termelés keretein belül, minél jobb mutatókat produkáljon a helyi tsz.
A sorozat 11. epizódja:
A történet más, eddig tabunak számító témákat is felvonultat. Például rámutat arra, hogy kiváltságos phenjani lakos számára vidékre kerülni hátrányt jelent – például a gyerekek oktatási lehetőségei szempontjából –, és hogy ezekben a régiókban az is súlyosbítja a korrupciót, hogy többen versenyeznek kevesebb egyetemi helyért. A sorozat minden eddiginél többet mutat meg a szerelemről is, sőt még kamaszkori párkapcsolatot is szerepeltet, míg korábban maximum hős forradalmárok érzelemmentes, plátói kapcsolatát láthatták a tévénézők.
„Sosem láttuk még a Párt és egyes személyek hibáit ilyen direkt módon bemutatva” – mondja Chris Monday, aki Észak-Korea-kutatóként egy szöuli egyetemen oktat.
És valóban! A sorozat ráadásul annyiban még merészebb is a Kádár-kori magyar filmeknél, hogy Kádár János éles cezúrával választotta el magát az 1956-ért felelőssé tett rákosista pártvezetéstől, Phenjanban azonban nemhogy nem történt soha ilyen váltás, de 1949 óta ugyanaz a szűk család gyakorol olyan teljhatalmat, amiről Rákosi Mátyás sem álmodhatott.
Elemzők szerint Phenjan azt üzeni a sorozattal, hogy a kormány nem tévedhetetlen, de dolgozik a hibák kijavításán. Erre pedig azért lehet szükség, mert a reformok hiánya és a szankciók miatt az országban egyre több a probléma.
Maga a diktátor, Kim Dzsongun is arról beszélt tavaly, az áradások miatti katasztrófavédelmi és helyreállítási munkálatok kapcsán, hogy a pártvezetőknek „ki kell irtaniuk a hatalommal való visszaélést és bürokratizmust, valamint fel kell lépniük az illegális vagyonfelhalmozás ellen”. Sőt! A teljhatalmú vezér elnézést kért az áradás kapcsán fellépett élelmiszerhiány miatt is.
Azaz, természetesen nem az észak-koreai filmesek vettek bátor, rendszerkritikus fordulatot, hanem a rezsim maga indult egy olyan irányba, ahol a tiltottból rögtön a támogatott kategóriába esett át a konstruktív kritika.
De mi áll a példátlan váltás mögött? Milyen, eddig ismeretlen gondok gyötrik a Bölcs Vezért?
Propagandából a valóságba: Észak-Korea rendszerszintű gondjai
Észak-Korea valódi állapotáról mindig nehéz képet kapni, ám az utóbbi időben az ország gazdasága és életszínvonala a romlás egyértelmű jeleit mutatta. 2024 során az amúgy sem konvertibilis koreai won értéke a belső piacon is bezuhant. Az országban az egekbe szökött az infláció, azaz még az eddiginél is kevésbé lehet élelemhez jutni. Ráadásul a kormány válasza a centralizáció növelése volt, illetve a féllegális lakossági kereskedelem üldözésének fokozása. Ez pedig csak rontotta az alapvető élelmiszerekhez való hozzájutást. Jelenleg a lakosság 42%-a nem jut elegendő táplálékhoz, igaz, a nemzetközi sztenderdek szerinti konkrét éhezés azért nincs az ázsiai diktatúrában.
Az ország nemrégiben kezdett fegyvereket és lőszert szállítani Oroszország számára, valamint Kínával is megélénkült a kereskedelem. Ez – már amennyire lehet számítani GDP-t a világ egyik utolsó tervgazdaságában – 3,1%-os növekedéshez vezetett. A fellendülés azonban nem csorgott le a lakossághoz.
Ezenkívül, mióta Észak-Korea nyíltan szembe megy a nemzetközi atomalkukkal (azaz, lassan több mint két évtizede), a rezsimet szigorú nemzetközi szankciók sújtják. Ez pedig, az orosz és kínai mentőöv dacára, megviselte az amúgy sem túl fejlett gazdaságot. Az országot emiatt tehát továbbra is az alacsony életszínvonal, az energiaszegénység, és az éhezés határán való egyensúlyozás jellemzi.
Ráadásul, ahogyan erről már esett szó, a kormány a felmerülő problémákra is csak centralizálással képes reagálni: keményebben fellépni a féllegális és feketekereskedelemmel szemben, még inkább szorosra fűzni a mezőgazdaság állami kontrollját, leszámolni mindennel, ami az élelmezési gondokat és az inflációt az állami kereteken kívül akarja orvosolni. Ezek a módszerek azonban rendre kudarcot vallanak. Az államilag létrehozott „magtárak” például képtelenek kiszolgálni a lakosságnak a megerősített állami élelmiszermonopólium miatt csak növekvő igényeit.
Phenjan tulajdonképpen abban a csapdában van, amit az „újszerű” propagandasorozat, akaratán kívül, bemutat. A hatalom csak puszta „fonákságot” lát ott, ahol rendszerszintű gondokról van szó. Így a válasz sosem lehet más, mint a sorozatban: leváltani egy-két kapzsi bürokratát, tartani a helyes irányvonalat és megerősíteni a Párt uralmát. Azonban, míg a filmvásznon minden jóra fordul, addig a valóság nem igazodik a rendezői utasításokhoz. A sorozatban „új tavasz” köszönthet a fiktív Patyomkin tsz-re, de a valódi Észak-Korea még mindig a dinasztikus sztálinizmus rendszerszintű ellentmondásainak foglya.
Borítókép: Kim Dzsongil a Pulgasari című film forgatásán 1985-ben / fotó: Korean Film Studio - Shin Film / Collection ChristopheL via AFP
Bejelentkezés