Ahogy azt a múlt heti ÖT-hírlevélben már leírtam, de saját kérésemre most megismétlem, különös popkulturális konstelláció állt elő 2026 késő tavaszán, kora nyarán Budapesten. Egyfelől május 20-án, azaz tegnap este a Dürer Kertben koncertezett John Lydon (a régi haveroknak Johnny Rotten) Sex Pistols utáni posztpunk–new wave-zenekara, a Public Image Limited, azaz a PIL – erről mindjárt bővebben is, hiszen ez a fellépés az itt olvasható cikk tárgya –, hogy aztán pont két hónappal később, július 20-án a Budapest Parkban maga a Sex Pistols lépjen fel – Johnny Rotten nélkül, abban a felállásban, amelyben 2024 óta turnézik, amiben a három alapítótag, Steve Jones, Paul Cook és Glen Matlock mellett a Gallowsból és a Frank Carter and The Rattlesnakes zenekarból ismert Frank Carter a frontember. Én ezt az utóbbit némi szájhúzogatással fogadtam – mármint nem a budapesti koncert tényét, hanem még korábban azt, hogy a Pistols ebben a formában fog koncertezni; mostanra már megbékéltem a dologgal, ez a fura poszt-Pistols a maga módján tisztességes teljesítményt nyújt és szórakoztató, legalábbis ezt láttam a YouTube-on megtekinthető videókban. Nem fogom kihagyni őket sem.
No, de vissza a PIL-re és a tegnap esti koncertre.
Illetve előbb még egy bővített mondat a Sex Pistolsról, érteni fogja a kedves olvasó, miért. A Pistols a könnyűzene-történelem egyik sarokpontja és mérföldköve, kulturális fordulópont, ami nem is csak zeneileg, hanem attitűdjében volt hatással az azt követő évtizedek popkulturális magatartására és megannyi zenei irányzatára, sőt, kulturális produktumára. Egy hároméves sűrített pillanat volt, esztétikai kalóztámadás, szituacionista programkísérlet, mesterterv biztosítótűre és megszaggatott trikóra, botrányos bábszínház és valóságos flaszterattak egyszerre. Ami után a populáris kultúra már nem ugyanaz volt, mint annak előtte – nemcsak a könnyűzene nem, de még a divat, sőt, tán a képzőművészet és a kommunikáció sem.
Na, és akkor most már tényleg megérkeztünk a PIL-hez.
Egy ilyen nem ül a babérjain, nem kér a legendás státusz langyos lábvizéből, hanem megy tovább, megkérdőjelez, újragondol, magát is felforgatja.
És Lydon ment is tovább – ráadásul úgy, hogy a Public Image Limited nem a Sex Pistols hosszú lábjegyzete lett, de még mennyire, hogy nem. A zenekar, amelyben Lydon képviseli az állandóságot – rajta kívül közel kéttucat ember fordult meg az együttesben – első körben 1992-ig működött, aztán egy hosszú szünet után 2009-ben indult újra, és – mint látjuk – a mai napig is üzemel. Az első körben nyolc, az újrakezdés óta három sorlemezt hoztak össze – amit ezeken hallunk, az nagyon változatos: van, ahol kísérletezőbb a zene, van, ahol kifejezetten popos, és van, ahol a kettő izgalmas és szórakoztató egyvelege. Posztpunk-hidegség és laza dub-reggae, feszes újhullám és pszichedelikus elszállás, táncos funk és decens art pop – ami pedig mindezeket összerendezgeti, az John Lydon múlhatatlan alkotókedve, valamint érzékenysége arra, hogy sose azt csinálja, amit elvárnak tőle; ahogy mondani szokás, az a kifejezett igénye, hogy mindig a saját játékát játssza a saját játékszabályai szerint. Ez az a punkattitűd, amelyet a szűkebben vett punk korszaka után is megtartott és magával vitt. This is Not a Love Song, „ez nem egy szerelmes dal”, ahogy a PIL 1984-es dalának címe fogalmaz – fityisz mindenkinek az orra alá.
Az előbbiekből az is következik, hogy amikor Lydon turnéra viszi a zenekarát, akkor az nem olcsó pénzkereset, fékezett habzású hakni lesz. Utólag nem is feltétlenül értem, miért gondoltam, hogya PIL koncertje egyszerűen csak egy becsülettel lehozott, élvezetes koncert lesz, amire azt mondjuk, hogy „okés”, de semmi megrendítő. John Lydon figurájából ugyanis az következik, amit a Dürer Kertben láttunk: egy korszerűen, de nem fiataloskodó módon megszólaló, egyfajta jellegzetes és időtlen hangzást prezentáló zenekar, karcos gitárzene némi elektronikával megtámogatva, lendület, finomságok, erő és energia.
a csörgősipkás bohóc, aki fanyar vigyorral tolja az arcunkba, hogy minden fontos és minden gúny tárgya lehet, hogy egyszerre vagyunk kint is, bent is a világban. No, de ez a mostani PIL egészen fantasztikusan teljesített a színpadon. Mark Roberts dobos gőzmozdonyként tolta előre a koncertet, az egyébként rutinos sessionzenésznek számító Scott Firth pedig, aki már a 2012-es PIL-albumon is játszott, nem takarékoskodott a mélyekkel, ketten együtt bombaerős ritmusszekciót alkottak. És akkor még ott van az este titkos (vagy talán nem is annyira titkos) hőse, Lu Edmonds gitáros, aki zenészpályája során játszott már szinte mindent, folkot, punk rockot, világzenét, new wave-et, popot, amit csak akarunk, és egészen sajátosan, izgalmasan, kreatív módon kezeli a hangszerét. Őt már a zenekar első magyarországi koncertjén, 2010-ben a Szigeten is láthattuk a színpadon.
Ami az elhangzott dalokat illeti, nem különösebb meglepetés, hogy afféle
Az együttes – eltekintve az 1987-es Happy? című albumtól – 1978 és 1989 között készült lemezeinek mindegyikéről választott számot, a későbbiek közül azonban csak a 2015-ös What the World Needs Now… címűről, arról viszont hármat is (és érdekes, de a legfrissebb lemezről, a 2023-as End Of Worldről egyet sem). Ahogy egymás mellett, után szólalt meg a Death Disco (amiről Alan McGee, a legendás menedzser, zenekarfelfedező, kiadóalapító bulisorozatot nevezett el a 2000-es években; még Budapestre is elhozta a klubestet az évtized közepén), a Poptones (ezt a számcímet ugyancsak McGee vette használatba, lemezkiadót alapított ezen a néven), a már említett This Is Not a Love Song (a PIL egyik legnagyobb slágere), a Flowers Of Romance (a koncert egyik csúcspontja volt), az Open Up (amit Lydon eredetileg a brit elektronikus tánczene egyik úttörő alapzenekarával, a Leftfielddel rögzített), a Rise (ez is nagy sláger), vagy a Public Image (a zenekar debütáló, irányadó dala), szóval amikor ezek így egymás után jöttek, ráadásul a korábban már ismertetett modorban és tónusban, az mindösszesen egy rettentően vastag, fekete filctollal húzta alá, hogy micsoda egy zenekar a Public Image Limited és micsoda életművet hozott össze John Lydon a Sex Pistols után.
Borítókép: John Lydon, a PIL frontembere a Dürer Kertben / fotó: ot.hu
Bejelentkezés