Az elmúlt napokban parázs vita bontakozott ki a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok körül. Ez a kérdés a magyar iskolarendszer szinte minden alapvető problémájára rávilágít az iskolaszervezéstől a tanárképzésen át a szülői és gyerekjogokig. Fontos leszögezni, nem magyar sajátosság, hogy többféle tanulási út közül választhatnak a családok, ám Magyarországon szinte minden hiányzik ahhoz, hogy ez jól működhessen.
A szülők számára a nyolcosztályos gimnázium legfőbb vonzereje kettős. Egyrészt így a gyerek „sínen van”, többet nem kell attól tartani, hogy nem olyan iskolába veszik fel, ami a szülők számára is elfogadható. Másrészt a gyerek nem fog mindent kétszer tanulni. Közismert, hogy a felső tagozat és a középiskola tananyaga bizonyos mértékben ciklikusan ismétlődik. Ennek legismertebb eleme, hogy minden korszakot kétszer-háromszor tanulnak történelemből, hiszen van, amit már alsó tagozatban is be kell biflázni.
Ám hatalmas előny az általános iskolások számára, hogy ezeken az alsó és felső tagozatokon nagyrészt pedagógiai és fejlődéslélektani tudással jól felvértezett pedagógusok tanítanak. Azt is tudják, tudjuk, ideális esetben, figyelembe véve a gyerekek fejlődésének jellegzetességeit, hogy 12 éves korig az alapkészségek fejlesztésére kellene koncentrálni, figyelembe véve azt is, hogy a gyerekek ebben a korban sem fejlődnek azonos ütemben. Ezért is volt megalapozott az a korábbi oktatáspolitikai törekvés, amely a 6+6-os rendszert támogatta, bár az ideális egy 6+2/3+3/4 évfolyamos szerkezet lenne, mindenképpen lehetővé téve, hogy ne mindenki egységes gimnáziumi szintű tananyagot tanuljon az alapkészségeket fejlesztő, egységes első 6 év után, ahol buktatni sem lenne szabad még.
Emlékszem saját egykori osztályfőnököm (amúgy fantasztikus gimnáziumi tanár) kétségbeesett telefonhívására, amikor átalakult egykori iskolánk, és ő kapott egy hetedikes osztályt, tőlem pedig gyorstalpaló tanfolyamot kért matekmódszertanból. Az ELTE-n tanárgenerációk végeztek úgy, hogy ha nem akartak, egyáltalán nem hallgattak pedagógiai vagy pszichológiai tárgyakat. Ez pedig azt jelenti, a gyerekek egy részénél működik csak az, ahogyan ezekben az iskolákban a 14 év alattiakat tanítják. 14 év fölött már sokkal többen képesek önjáróan teljesíteni az iskolai elvárásokat. Itt érhető tetten leginkább a többek által hangoztatott probléma, a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok pozitív szegregáló hatása, elitképzés jellege. Nyilván azoknál a gyerekeknél működhet ez igazán jól, akik értelmiségi közegben nőnek fel, így hozzászoktak a felnőttesebb beszélgetésekhez, és akiknek a szülei képesek a tanári hiányosságokat is pótolni otthon vagy különórák keretében.
De a problémák már az iskolaválasztás és a felvételi idején elkezdődnek. Egy normális rendszerben a döntés a gyerek, a szülő és a gyereket ismerő pedagógus közötti párbeszédre, és arra alapozottan a gyerek és a szülő közös döntésére épülne. Hollandiában például (ahol az iskolában nem osztályoznak) minden 12 éves gyerek ajánlást kap a tanáraitól arról, milyen iskolában javasolják a továbbtanulását, gimnáziumban vagy a többszintű szakképzés valamelyik szintjén. Ha a szülő és a gyerek nem ért egyet, a tanár megpróbálja szakmai érvekkel meggyőzni őket. Ha nem sikerül, a döntés szabad, bármilyen iskolába mehet a gyerek, bár a legtöbben hallgatnak a tanár javaslatára. Ehhez képes Magyarországon ilyen beszélgetések ritkán zajlanak. Számos iskola kifejezetten szankcionálja, ha valaki el akar menni, sokszor azt az osztályfőnököt is büntetik, akinek az osztályából elmennek nyolcadik vége előtt. Nem ritka, hogy szándékosan lerontják a pontszámokat jelentő jegyeket is. Így aztán a gyerekek jelentős része titokban felvételizik. Pedig fontos lenne, hogy ezek a beszélgetések megtörténjenek.
de nem az a baj, hogy kínoznák vele a gyerekeket. Ezen az alapon tanulmányi versenyeket sem lenne szabad rendezni. Ha nem sikerül a felvételi, mindössze annyi történik, hogy továbbra is a régi általános iskolában tanul majd még néhány évet a gyerek. A probléma az, hogy a szülők és tanárok nincsenek tisztában azzal, hogy a felvételi ún. diagnosztikus értékelés. Nem annyira meglepő ez. Gyakorló tanár hallgatóimat, a képzéseimen résztvevőket elnézve, sose tanította nekik senki. Pedig egy jól kidolgozott felvételi teszt és szóbeli beszélgetés kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy egy gyerek a helyére kerülhessen. Felvegyék, ha neki való az iskola, és ne vegyék fel, ha nem. És azt, hogy mi a célja a tesztnek, jól kellene kommunikálni a gyerekek, a szülők és a sajtó felé is. Mindig fogom a fejemet, amikor a felvételi tesztből egy buzgó sajtómunkás – akit nyilván egy felháborodott szülő keresett meg, vagy ő maga a felháborodott szülő – kiragad néhány „elrettentő” példát.
A diagnosztikus értékelés akkor jó, ha nagyon „nehéz”, és (szinte) senkinek nem sikerül tökéletesen megoldania. Azt kellene mérnie ebben az esetben, hogy a felvételiző előrébb tart-e másoknál, illetve képes-e az általános iskolai elvárásoktól nagyon eltérő módon dolgozni, gondolkodni, megfelelni a kihívásoknak, és azt is, jól tűri-e, ha valami nem sikerül. Erre, a váratlanra, az iskolai tananyaggal köszönőviszonyban sem lévő írásbeli meglepetésfaktorára kellene felkészíteni őket, no meg arra, hogy egy szóbelin önmagukat adják, ha egyáltalán szükség van felvételi előkészítőkre. A szülőknek pedig már jó előre azt kellene mantráznia otthon, hogy nehéz lesz, ez nem egy sima matekdolgozat, nem fogod tudni megoldani az egészet, de a többiek sem. A pontszámok alakulása az elmúlt években egyébként azt mutatja, ez pontosan így van, egészen jól vannak kidolgozva a tesztek.
Miközben nem vagyok biztos abban, hogy a nyolcosztályosokra valóban szükség lenne akkor, ha a felső tagozat szerepe, tananyaga jól ki lenne dolgozva, abban évtizedek óta senki nem tudott megingatni, hogy a hatosztályos általános iskola rendszerét kellene megerősíteni. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy legalább annyi 2-3 éves átmeneti iskolára, „middle school”-ra lenne szükség, mint hatosztályos gimnáziumra. Sok olyan diák van, aki 12 évesen még nem biztos abban, hogy egyetemre akar majd menni, márpedig a gimnáziumi érettségi ma már önmagában zsákutca. Nekik szükségük lenne egy hídra, 2-3 évre, amig eldönthetik, a felsőoktatás felé vagy inkább egy szakma felé indulnak el. Ha valami jó üzenet volt az előző kormány oktatáspolitikájában, az a szakképzés pozíciójának megerősítése volt, de ők sem gondolkodtak egy ilyen mátrixban. Arra pedig senki nem nagyon tervez, hogy ezek között az útvonalak között legyen átjárhatóság, hogy ne legyen szégyen, ha valaki rájön, mégsem érett a gimnáziumra 12 évesen, vagy dönthessen úgy 13-14 évesen, hogy nem a felsőoktatás, hanem egy szakma megszerzése a célja. Arról, hogy a tanárokat hogyan kellene ehhez képezni, külön is kellene beszélni.
Végül pedig a földrajzi közelséget említeném meg, mint megfontolandó tényezőt.
ezért lenne fontos mindent megtenni azért, hogy mindenhol legyen helyben általános iskola. A holland faluban, ahol a szervezetünk működik, 7 ún. alapiskola van. A legtöbb ilyen alapiskolába legfeljebb 30-40 gyerek jár összesen a 8 évfolyamra (4 éves kortól 12 éves korig). Az holland iskolák mind magán vagy egyházi kézben vannak, de ingyenesek, az állam finanszírozza őket. A magánfenntartónak pedig fontos fenntartani ezeket az intézményeket A gimnazisták, szakképzésbe járók már gyakran utazni kénytelenek (bár egy gimnázium is működik ebben a faluban). Így van ez Magyarországon is. A gimnázium, legyen az négy-, hat- vagy nyolcosztályos, általában nem pár sarokra van, tízévesen meg még meglehetősen korai kollégiumba költözni vagy naponta távolsági busszal, vonattal iskolába járni. Ezért lenne fontos, hogy legalább hat évig helyben legyen az iskola, hogy a helyben maradás valós minőségi alternatívát jelentsen.
Borítókép: Illusztráció, a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium / fotó: Wikipedia
Bejelentkezés