Az elmúlt napokban parázs vita bontakozott ki a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok körül. Ez a kérdés a magyar iskolarendszer szinte minden alapvető problémájára rávilágít az iskolaszervezéstől a tanárképzésen át a szülői és gyerekjogokig. Fontos leszögezni, nem magyar sajátosság, hogy többféle tanulási út közül választhatnak a családok, ám Magyarországon szinte minden hiányzik ahhoz, hogy ez jól működhessen.
A szülők számára a nyolcosztályos gimnázium legfőbb vonzereje kettős. Egyrészt így a gyerek „sínen van”, többet nem kell attól tartani, hogy nem olyan iskolába veszik fel, ami a szülők számára is elfogadható. Másrészt a gyerek nem fog mindent kétszer tanulni. Közismert, hogy a felső tagozat és a középiskola tananyaga bizonyos mértékben ciklikusan ismétlődik. Ennek legismertebb eleme, hogy minden korszakot kétszer-háromszor tanulnak történelemből, hiszen van, amit már alsó tagozatban is be kell biflázni.
Ám hatalmas előny az általános iskolások számára, hogy ezeken az alsó és felső tagozatokon nagyrészt pedagógiai és fejlődéslélektani tudással jól felvértezett pedagógusok tanítanak. Azt is tudják, tudjuk, ideális esetben, figyelembe véve a gyerekek fejlődésének jellegzetességeit, hogy 12 éves korig az alapkészségek fejlesztésére kellene koncentrálni, figyelembe véve azt is, hogy a gyerekek ebben a korban sem fejlődnek azonos ütemben. Ezért is volt megalapozott az a korábbi oktatáspolitikai törekvés, amely a 6+6-os rendszert támogatta, bár az ideális egy 6+2/3+3/4 évfolyamos szerkezet lenne, mindenképpen lehetővé téve, hogy ne mindenki egységes gimnáziumi szintű tananyagot tanuljon az alapkészségeket fejlesztő, egységes első 6 év után, ahol buktatni sem lenne szabad még.
Emlékszem saját egykori osztályfőnököm (amúgy fantasztikus gimnáziumi tanár) kétségbeesett telefonhívására, amikor átalakult egykori iskolánk, és ő kapott egy hetedikes osztályt...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.