Kiszolgáló robot Pekingben / fotó: stringer / IC photo / Imaginechina via AFP

„(…) az élet küzdelem”
(Madách Imre)


Az ember óvakodik attól, hogy kellemetlenül érezze magát. Éhezni, fázni, nem biztonságban lenni veszélyt jelent, így érthető is, hogy ezeket a helyzeteket mindenki elkerülné. Ahogyan egyre kevésbé van esély ezekre, úgy váltotta fel az életben maradásért zajló küzdelmet a kényelem hajhászása. A stresszel, az elénk kerülő követelményekkel szemben folytatott küzdelemnek sokféle útja-módja van, ezek közül az egyik a figyelemelterelés – és az elmúlt évtized(ek)ben a társadalmat egyre inkább arra kondicionálták, hogy ezt válassza; ezt szolgálja ki a körénk éppen felépülő világ és persze a virtualitás is.

Megúszni vagy elengedni?

Ez az új világ mindent megtesz az egyén kényelméért, a legtöbb szolgáltatás aköré épül, hogy az ember egy pillanatnál hosszabb ideig se érezze kellemetlenül magát. Az emberek bevásárlás, cipekedés, főzés, mosogatás – azaz erőfeszítés – helyett ételt rendelnek. A cikk vagy dolgozat megírása helyett megkérik a mesterséges intelligenciát, hogy adjon legalább ötletet. Túlságosan felkavaró filmet nem néznek, mert felzaklatva lenni kellemetlen. A nyomor túl nyomasztó, inkább elfordítják a fejüket. A hírek túlságosan fullasztóak, a valósággal túl kellemetlen szembesülni, inkább csak néha futják át a szalagcímeket. Odafigyelni egy barátra nehéz és kimerítő, a social battery lemerülésére hivatkozva inkább gyorsan véget vetnek a találkozónak. A spontaneitás eltűnik, a találkozók ütemezettek, meghatározott elejük és végük van, ha esetleg kellemetlenül érezné magát az egyik fél, a következő programra hivatkozva le lehet lépni. Unatkozni tilos, egyedül maradni telefon nélkül tilos.

Mindenre van szolgáltatás, minden kiszervezhető az életben, miközben így a valóság megismeréséről, ezáltal a szabadságunkról mondunk le. 

Az egyik fő kulcsfogalom a határhúzás („setting boundaries”), ami a 2010-es évek konyhapszichologizáló sztárfogalma volt. Az embereket mindenhol arra biztatták, hogy húzzák meg vagy épp jelöljék ki a határaikat, ami végül egy teljesen elkorcsosult változatban lett igazán népszerű gondolat. Az egészséges határhúzás rendkívül lényeges és főleg nők számára fontos gyakorlat, viszont nem tartozik a határhúzás fogalmába, amikor minden kellemetlenséget a saját határok átlépésének bélyegeznek. A boundaries teljes félreértése az, amikor – tegyük fel – valaki nem ért egyet valaki más döntésével, de a döntéssel kapcsolatos kritikája már a másik személy határainak megsértését jelenti. A határhúzás (és még oly sok más pszichológiai kifejezés) elinflálódott, a mainstreamben az eredetire csak haloványan emlékeztető értelemmel felruházva jelent meg.

Ekkoriban párhuzamosan egyre többen kezdték el használni a trigger warning fogalmát, amit eleinte az erősen felkavaró, erőszakos témák megnevezése céljából vezettek be. Rövidesen azonban a figyelmeztetés mindenre alkalmazandó lett, csoportok követelték, hogy gyakorlatilag mindenre vonatkozzon, ami átlépheti a határaikat, azaz, ha olyan kellemetlen dologgal találkoznának, amitől kényelmetlenül érzik magukat. Szerették volna, ha az online világban egy érintéssel eltüntethető kellemetlenségtől a való világban is így lehetne megszabadulni, de hamar rá kellett csodálkozniuk arra, hogy ez nem így működik – és az az elképzelés sem fenntartható, hogy a való világnak az egyén érzékenységei, pontosabban kényelmetlenség-érzései körül kell forognia. 

Valahogy így épült fel az egyének számára kényelemmel kipárnázott, egyre szűkülő kis kocka, amiben nincs helye spontaneitásnak, véletlennek, tévedésnek, tehát: kellemetlenségnek, és amely kis kockában emiatt nem történik semmi. 

De mi a baj a kényelmetlenséggel?

A kényelmességgel akkor van baj, ha mindent felülír az eltüntetésére irányuló törekvés, és ha az ember elvárja másoktól, hogy az ő személyes kényelme legyen mindenki számára az első. Ami az egyén szintjét illeti, az elhárítási manőver, azaz, hogy egy felmerülő nehézség esetén halogatjuk a szembenézést és a beavatkozást, azért problémás, mert ilyen esetben nincs változás, és ha nincs változás, akkor nincs (személyes) fejlődés sem. Erre épít végső soron a cancel culture is: vitázni kényelmetlen, inkább csukjuk be a fülünket és szemünket, az elhallgattatás (elhárítási manőver) éppen megteszi. 

Ez a világ megteremti azt a vágyat, hogy az ember ne akarjon semmiféle kellemetlenséget érezni, majd termékeken keresztül az (ál)megoldásokat is létrehozza, kiszolgálva így az általa teremtett vágyat. Az ember pedig mindig inkább azt a megoldást választja, hogy semmiféle kellemetlenség ne érje. 

Látszik tehát, hogyan jutott el az ember a 2010-es évek „húzd meg a határaidat” felszólításától oda, hogy végül egy szélsőségesen individualizált társadalommá lett, ahol bármi, ami kibillenthet valakit a jól megszokott egyensúlyából, káros, egyenesen veszélyes erre a nyugalomra nézve. Meghúzni a határaimat ma azt jelenti, hogy az élet a korábban emlegetett nagyon szűk kis kockára korlátozódik, ahol a komfort a minden, és ezt a komfortot elsősorban folyamatos disszociálással és pénzköltéssel lehet fenntartani (ld. arcápolási rutin, énidő, -maxxing, vagy ahogy emlegetni szokták, a dolgok „kimaxolása”, azaz a lehető legtöbbet kihozni valamiből). 

A terápia, az arcápolási rutin, a „meghúzott határok”, a lemerült social battery mind ugyanazért létezik: hogy igazolja és megteremtse az unalmas disszociatív állapotot. De mivel maga az unatkozás is kellemetlen érzésnek minősül, így máris megjelenik az unatkozás elkerülésének kiszolgálása a virtualitás formájában: a videók és a streamingplatformok végeláthatatlanul kiszolgálnak. 

A lényeg, hogy az egyénnek semmiért ne kelljen erőfeszítést tennie, semmibe ne kelljen „befektetnie”. A költekezés és az adattermelés könnyű, a nem-kapitalista logika szerinti befektetés azonban nehéz, hisz minél több időt és energiát fektetünk be valamibe, annál inkább megbecsüljük. Ez végső soron azt eredményezi, hogy egyre több dolognak nincs értéke és egyre inkább minden lecserélhető. Ahogy Bret Easton Ellis is fogalmaz a művészetről: „Ha minden erőfeszítés vagy drámai keretezés nélkül elérhető, kit érdekel, hogy tetszik-e vagy sem?”.

Amikor a terápia is „énidős” foglalatossággá válik, amit főleg a kellemes érzésekkel kötnek össze, akkor az embernek valóban nehéz szembenéznie valamivel, rendkívül kellemetlen elfogadni mondjuk, ha valamiben tényleg rosszul működik. Így lesz csapdává a biztonság illúziója, a zökkenőmentesség, és terjeszti ki magára az egyén azt a gondolatot, hogy a biztonságos élethez neki bizony joga van. Ha a biztonság mindenkit megillet, akkor hol van a határ, mik a valóban mindenkit megillető alapjogok és honnantól kezdődik a kényelem? Honnantól támogatja az egyén és a társadalom fejlődését az arra fordított figyelem, hogy még komfortosabb legyen az élet, és honnantól lesz az engedelmesség az ár ezért a kényelemért?

Ebben a helyzetben leginkább a szabadság tűnik el.

Amikor az ember bedobozolja önmagát, hiába kényelmes a kis kockában lenni, legyen szó egyénről vagy társadalomról, nem megy semerre, stagnál. Akármilyen nehéz is megküzdeni a rengeteg információval, amitől bizonytalannak és veszélyesnek tűnik a világ, így nincs szabad mozgás, az ember nem képes szabadon megélni dolgokat– pedig éppen ez volna a lényeg, a kíváncsiság és a megismerés. 

Az algoritmus is limitálja az embert, csak azt mutatja meg, ami kipróbáltnak és kényelmesnek minősül, amiről már egyébként is azt gondolja valaki, hogy igaz, így nincs szükség személyes értelmezésre és gondolkodásra. A rádió és a tévé még azzal a céllal született, hogy összekösse az embereket, de ma már mindenki a neki kreált valóságot nézi, ezért arra a kényelmetlenségre sem kell számítani, hogy esetleg olyan tartalom kerül bárki szeme elé, ami őt nem érdekli vagy nem ért egyet vele. 

A befogadó pedig nem küzd, meghúzza a határait, hasonszőrűekkel veszi körül magát, és ebből a békéből és biztonságból, amit nehezen hozott létre, és aminek a fenntartására gondosan ügyel, igazán senki és semmi nem billenti ki. Nem látszik viszont, hogy mennyire sok erőfeszítést igényel ennek a látszólagos kiegyensúlyozottságnak a fenntartása. Mennyi szorongásba kerül – és mennyivel kevesebb energiát igényelne az, ha (újra)tanulna egy kis rugalmasságot. Egy kis nagyvonalúságot, egy kis felülemelkedést. 

Algoritmus és erőfeszítés

A kényelmetlenségnek ez az eszeveszett elkerülése táplálja az egyik legjelentősebb és leglátványosabb problémát: a politikai párbeszéd és -gondolkodás abszolút hiányát.

A legtöbben tényleg nem bírják elviselni, ha a meggyőződéseikkel ellentétes (vagy csak nem teljesen megegyező) állásponttal találkoznak. Elfelejtették vagy meg sem tanulták, hogyan kellene ezt a kényelmetlen helyzetet kezelni. Frusztráltnak és tehetetlennek érzik magukat ilyenkor, érvek pedig nincsenek, mert a kényelemre törekvés miatt kizárólag a készen kapott meggyőződéscsomag áll rendelkezésre, csakhogy az abban szereplő elemeket nem az egyén gondolta végig, így hiányoznak a valódi érvek, csak valamiféle kilúgozott álláspont marad. A készen szállított narratíva semmiféle erőfeszítést nem követel meg a közéletet fogyasztótól – ne kényszerül rá, hogy beillessze azt a saját világképébe. 

Az algoritmus természetesen rájátszik erre: alapvetően olyan csoportokban, olyan felhasználókkal vitathatja meg az ember a politikai véleményét, akik hozzá hasonlóan gondolkoznak. Így jönnek létre a visszhangkamrák. Akármilyen tudatos is az ember, a tartalomfogyasztás elképesztően befolyásolt, a Facebookon bármilyen jellemzőre „rá tud szűrni” egy kampánymenedzser, a big data pörgeti ezeket a politikai igényeket, egyre inkább a közösségi média befolyásolóerején is múlik egy választás. A választó (a felhasználó) elkerüli a kényelmetlenségeket, néha kiereszti a gőzt, trollkodik vagy anyázik egy jót a másik csoport posztja alatt. Pedig be kell látnunk, politikusainknak nem érdeke az, hogy a választópolgárok kommunikáljanak, érveljenek vagy véleményt ütköztessenek. Az örökkampányból akkor van kiút, ha ezt felismerjük. 

Az éhség nem éhezés

Hiába a félelem, a kényelemre berendezkedett élet, a határok és a limitált valóság, az ember elkerülhetetlenül találkozik olyan helyzetekkel, amelyek megküzdést igényelnek, és amelyekben valamiféle megküzdési stratégiát kell választani. 

A riogatás és a slow life-videók között csapongva nehéz belőni, pontosan mitől mennyire kellene tartania az embernek; a zilált lélek pedig sok esetben nem vágyik politikai vitára. Ám minél jobban szűkülnek a határok, annál könnyebben kibillenthető valaki a nyugalmi állapotából, mert annál több mindent kellene kontroll alatt tartani ahhoz, hogy a kényelmetlenségtől megmeneküljön. Az erőfeszítésnek nem csak ára, hanem jutalma is van: maga a létezés.

A kényelmetlenséget és a kellemetlenséget nem szabad összekeverni a rettegéssel, a racionális félelemmel.

Az éhség nem éhezés, a fáradtság nem halál, a politikai eszmecsere pedig nem veszteségekkel terhes háború.

 

 

Borítókép: Kiszolgáló robot Pekingben / fotó: stringer / IC photo / Imaginechina via AFP