Feltétlen engedelmesség, a vezető döntéseinek minden körülmények között alávetni magunkat, a világot felosztani beavatottakra, megvilágosodottakra, és a bűnös, tudatlan többiekre... Mi még? A vezetők luxusautókkal járnak, és tévedhetetlenek. Minden cselekedetünket egy szent cél vezérli. Ismerős?
A Netflixen is elérhető Bízz bennem: A hamis próféta (Trust Me: The False Prophet) című mini dokumentumsorozatban az amerikai mormon felekezet, az FLDS, vagyis az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Fundamentalista Egyháza tagjai pontosan így élték mindennapjaikat. És hát, aki megnézett már egynél több szektákról szóló dokumentumfilmet, az tudja, hogy tízből tízszer ez a felállás. Van, aki a Bentley-t szereti, van, aki a Rolls Royce-t, de a lényegen ez mit sem változtat.
Mi ebben a probléma? Mindenki úgy él, ahogy akar!
A probléma leginkább az, hogy az egész tulajdonképpen a szektavezér, aktuálisan Samuel Batemen szexuális perverzióinak, hatalomvágyának kiéléséről szólt. Ezen a szektán belül is mindennaposak voltak az orgiák. Az olyan orgiák, ahol szülők gyerekeik (akik mindig lányok) jelenlétében szexeltek. Mégpedig kiskorú gyerekeik jelenlétében. Ez már elég nagy probléma.
Christine Marie-nek és férjének, Tolga Katasnak csodával (sic!) határos módon sikerült beépülni ebbe a mormon gyülekezetbe, amelynek teljes bizalmát elnyerve forgattak bizarr életmódjukról, megörökítve a pokoli állapotokat.
A házaspár szeme előtt egy szent cél lebegett: a magát prófétának kikiáltó szexuális ragadozóról gyűjteni bizonyítékokat. Hogy miért? Christine Marie maga is áldozat.
Egyfelől könnyű dolguk volt, hiszen mindent felvehettek, Samuel szinte zaklatta őket, annyira meg akarta mutatni a világnak, ki ő. Vagyis szeretett volna mutatni valamit. Másfelől a lényegről, az igazságról nemigen ejtettek szót. Hogy mi történt a négy fal között, arról csak ő és több tucat felesége tudott.
Nyomasztó kérdésekig jut a néző, látva a leginkább dagadt Elvisnek öltöző férfit, és a köré gyűlt, puritán ruhába bújtatott több tucat, különféle életkorú nőt. Hol ér véget a szekta, hol kezdődik a vallás? Ki mondja meg, hogy ezek az emberek tévednek? Ki mondja meg nekik, hogy a vezérük a bolondját járatja velük? Hogy kihasználja a hinni akarásukat, miért nem egyértelmű számukra? Mennyire lehetséges egy vallási közösségben, vagy bármilyen közösségben felnőni és megtagadni annak értékeit. Mennyi szabad akarata van egy kiskorúnak? Mikortól számít felnőttnek? Egyáltalán: vannak-e értékei egy ilyen közösségnek, ha az egészről kiderül, hogy hazugság. Amikor eloszlik az áhítat köde, mi marad? Tényleg hazugság volt az egész?
A dokumentumfilmesek gyönyörű képeket rögzítenek az ódivatú ruhákba bújt asszonyokról, nőkről, kislányokról, a mindennapjaikról meg a környező arizónai hegyekről. Mi pedig, nézők értetlenül bámuljuk ezt az ijesztő szépséget, a hasonló öltözetű, arcú és bizarrul hasonló gondolkodású embereket, mint egy cirkuszi látványosságot. A szánalom és harag elegye fortyog bennünk, ahogy a minden egyéniségüktől megfosztott, örökké mosolygó vegetálást bámuljuk. Egynémelyik kislánytól már az egyéniség kifejlődésének lehetőségét is elvették. Mosolyaik mögül néha talán felsejlik a kétely.
A közösség tagjai nem urai cselekedeteiknek, tehát bárhogy reagálhatnak, amikor megérkezik végre valahára az FBI. Egymást, magukat vagy a rendőröket fogják megölni, hogy megvédjék választott vezetőjüket, akit istenként tisztelnek, szeretnek, követnek.
Hogyan lehet valakivel beszélni, akinek a földi távlatok szűkösek, akinél nem lehet apellálni a józan észre. Kegyetlenség-e megfosztani őt attól a valamitől, ami kívülről szirupos mákonynak tűnik, de belülről talán út a boldogságba?
A gyerekek szexuális kizsákmányolása természetesen más kérdés. Illetve ott nincs kérdés. Amint van ugyanis bizonyíték ilyesmire, a rendőrség is közbeavatkozhat.
A filmesek motivációjáról már beszéltem, de nem igazán derül ki sok minden sem a (hamis) próféta, sem a férfi segítők (három is van), sem pedig a lányok, asszonyok motivációjáról. Persze lehet, hogy a válasz annyira banális, hogy csak nehezen hihető. Nehezen hihető, hogy az egyébként elég balfácán Samuel Bateman csupán betöltötte azt az űrt, amit a közösséget irányító, egyébként kiskorúak megrontásáért börtönbüntetésre ítélt előző próféta, Warren Jeffs hagyott maga után (ez utóbbiról is van dokumentumfilm, szintén a Netflixen, Keep Sweet: Pray and Obey, vagy magyar címén: A szófogadó gyerekek nem feleselnek). Warren Jeffs meg az apja helyébe lépett, aki 2002-es halálakor 60 özvegyet és 60 gyereket hagyott hátra.
A férfiaknak talán a túlvilági üdvösség mellett vonzó volt a poligámia, a nők meg csak – hitük és neveltetésük szerint – engedelmeskedtek, és mind vakon akartak hinni abban, hogy ők jók, és amit tesznek, az a prófétának, illetve Istennek tetsző. Talán csak ennyi. Az pedig nyilvánvaló, hogy ha balszerencsédre beleszülettél egy ilyen közösségbe, akkor gyerekként azt csinálod, amit mondanak, mert azt hiszed normálisnak. Védtelen vagy az agymosással szemben. Sokszor szekta sem kell hozzá.
Talán csak ennyi, ennyire egyszerű az út a gyomorforgató hétköznapi pokolig. Mindenesetre jó látni, hogy a szekta karmaiból kiszabadult lány, Naomi, a tizenharmadik feleség ma már pszichológia tanulmányokat folytat, hogy megértse, miért viselkedett úgy, ahogy viselkedett.
A végén egyébként mindannyian valami bizonyosságra, válaszra várunk mi is. Mármint a dokumentumfilm végén. Hogy kiderül: mi történik az emberi elmével, amikor egy magát messiási szerepbe helyező figura megjelenik. Miért isszuk a szavait? Miért akarunk hinni neki? Hogyan babonáz meg és veszi át az irányítást felettünk. Hogy csúszik ki a kezünk közül a gyeplő, miközben az ég felé tekintve a lényegre vadászunk? Vagy hát nem mi... Mi természetesen immunisak vagyunk az agymosásra.
Ha minden kérdésre nem is, illetve tulajdonképp alig valamelyik kérdésre kapunk választ, miután megnéztük a sorozatot, abban biztosak lehetünk, hogy a számtalan streamingplatformon elérhető szektás dokumentumfilm közül nem ez a legrosszabb, sőt.
Bejelentkezés