A bosszú körhintája csúcsfokozaton pörög. A szerkezet vezérlőpultja mögött csere történt: az új hintáslegény fiatalabb, snájdigabb, egészségtudatosabb. De a műsor, az azt sikítozva élvező közönség és a hintáslegény keze alá dolgozó személyzet ugyanaz. És az utasok nem tudják megunni, így ezzel a tuti recepttel egyetlen hatalom se nyúlhat mellé. A rituális megalázás és mártírgyártás látszatra disszonáns, de a mélyben harmóniába fonódó dallamai szolgáltatják a zenei aláfestést a mutatványhoz.
Vannak dolgok, amik nem változnak. Déjà vu, a nietzschei örök visszatérés. Hányadszorra látunk olyat, hogy vezetőszáron, bilincsben hurcolnak el vagy rabosítanak embereket? Az első Orbán-kormány idején az 1998-as megfigyelési ügy folyományaként államtitoksértéssel alaptalanul meggyanúsított Juszt Lászlótól, a 2002-ben őrizetbe vett Berkecz Márián, majd 2010-ben a BKV-ügy kapcsán letartóztatott vezetőkön keresztül a NER-korszakban rágalmazás, illetve rémhírterjesztés gyanúja miatti előállításnak kitett polgárokon át egészen a terrorfenyegetés miatt bevitt Szakács István Fidesz-tag influenszerrel bezárólag. A fejlődés íve jól látható. Jusztot még nem verték bilincsbe, csupán (jogilag szintén alaptalan) házkutatást tartottak nála, de utána a vezetőszár, illetve a hasonló kellékek az elszámoltatás nélkülözhetetlen tartozékaivá váltak. A forgatókönyv szinte mindig ugyanaz. Adott egy, az előző hatalomhoz köthető figura, aki a vélt korrupciós ügyek szimbólumává válik – vagy pedig a jelenlegi kormánynak címzett bírálatot, leleplezést fogalmaz meg. Az illetőhöz túlzott rendőri erőt bevetve vonulnak ki, valamint a nyomozás során is komoly erőforrást csoportosítanak át oda. Közös vonása továbbá ezeknek az ügyeknek, hogy többnyire el sem jutnak a vádemelésig. Gyakran már nyomozati szakban megszüntetik, amennyiben pedig mégis bíróságra jut, akkor hosszú évek után felmentéssel, illetve a nyomozásra fordított létszámot és költséget tekintve nagyon enyhe, gyakran felfüggesztett ítélettel végződik.
Olyan embereket bilincselnek meg, visznek be óriási rendőri készültséggel, s helyeznek letartóztatásba (vagy legalábbis tesznek erre javaslatot), akik intellektuális, fehérgalléros vélelmezett elkövetők, semmiképpen nem fegyveres, erőszakos bűnözők. A legutóbbi esetben, a terrorfenyegetéssel gyanúsított Szakács ügyében is kiderült, hogy semmiféle fegyver vagy robbanóanyag nincs nála. Ahogy szinte biztos vagyok abban, hogy előzetesen sem keletkezett ilyenre utaló adat. De az általam megkérdezett TASZ-szakértő és korábbi rendőri vezető szerint is gyenge lábakon áll az intézkedés. A hasonlóságok nem állnak meg itt. Bródy Jánost idézve: ezek ugyanazok. Azok végzik ilyen túlbuzgón a nyomozásokat, akik korábban látványosan passzívak voltak. A túlbuzgóság legbrutálisabb példáját a 2006 őszi rendőri túlkapások szolgáltatták. Az a Gergényi Péter volt akkor Budapest rendőrfőkapitánya, aki korábban az Orbán-kormány idején (mint azt bővebben is feldolgoztam) Bács-Kiskun megyei főkapitányként még kirúgta a fideszes kapcsolataival dicsekvő, rovott múltú vállalkozóról rendőri jelentést író beosztottját. Akkor jogszerűen sem lehetett a fideszesekhez nyúlni, Gyurcsány idején, 2006 őszén viszont a rendőrök agyba-főbe vertek egy fideszes politikust is. Mindez ugyanazon rendőri vezető alatt, aki egyébként Pintér Sándor üzlettársa volt. S akinek helyettesét nevezték ki – mint azt szerzőtársam boncolgatta – a Tisza-kormány belügyi államtitkárának.
Ugyanaz a kör intézkedik túlbuzgó módon jelenleg, amely korábban látszatintézkedések mögé bújva úszta meg az érdemi cselekvést. Ez a rendőri és ügyészi szervezet Pintér Sándor és Polt Péter neveltjeiből áll. Ők a jelenlegi hatalom narratívája alapján Orbán Viktort szolgálták. Ezt részben mindenképp árnyalni kell. Merthogy – ha a kölcsönös politikai vádakat a múltba tekintve szemügyre vesszük – nem csak őt, illetve ma már biztosan nem őt. Itt jutunk vissza az ezredfordulóig. Közismert, hogy a Polt vezette ügyészség az első Orbán-kormány balliberális ellenzékének gyanúja szerint a Fideszt kiszolgálva bizonyos dolgokban gyorsan és készségesen mozdult, más ügyekben viszont – finoman szólva – nem volt ennyire motivált. Kevésbé ismert viszont, hogy a 2002-es kormányváltás után ez a vád látványosan megfordult, amit meg is írtam eme 2014-es cikkem Kivel van a legfőbb ügyész? című fejezetében. A 2000-ben Fidesz által jelölt és megválasztott (korábban Fidesz-tag), aztán 2010-ben újból pozícióba helyezett Poltot nemcsak a fideszes média, de a Fidesz is furcsa módon hihetetlen pergőtűz alá vette 2004-és 2006 között. Idézhetjük 2006 márciusából Deutsch (akkor még Deutsch-Für) Tamást, aki szerint „a jogállamiságra nézve tragikus az ügyészség magatartása. Az események menetéből egyre inkább az valószínűsíthető, hogy a nyomozó hatóságra olyan politikai nyomás nehezedhet a kormányfő környezetéből, ami miatt már képtelen eleget tenni annak a feladatának, hogy őrködjön a törvényesség betartása fölött.”
De Bayer Zsolt már a 2002-ben hivatalba lépett Medgyessy-kormány idején is azt pedzegette a Magyar Nemzetben, hogy „a Polt Péter vezette ügyészség néhány kényes esetben politikai nyomásra cselekszik. Az pedig – mondtuk – a diktatúra előszobája.” Csermely Péter, a Magyar Nemzet akkori főszerkesztő-helyettese egyenesen arról írt, „miként asszisztál Polt Péter és az ügyészség Keller László paranoiás ámokfutásához. Hogy Polt Péter és az ügyészség olyan vádakat karol fel, amiket talán még Andrej Januarjevics Visinszkij is visszadobna.” Aztán a 2006-ban a legfőbb ügyészi pozícióból visszavonuló Polt egy akkori cikk szerint „címzetes legfőbb ügyészségi főtanácsos” ranggal dolgozhat tovább. „De nem is akárhogy”, folytatódik az írás, „ugyanis nagyjából megkapja ugyanazt a fizetést, amely legfőbb ügyészként járt neki. Így az 51 éves vádhatósági vezető gyakorlatilag nyugdíjba vonulásáig kiemelkedő díjazásban részesül. Jelenlegi fizetése bruttóban mintegy 1,3 milliót tesz ki.” S még Polt legfőbb ügyészsége alatt egyszer csak „Baja Ferenc és Puch László MSZP-s honatyák ügyében szüntette meg a nyomozást a vádhatóság.” A fent idézett szerzőktől eltérően nem vonnék le sommás következtetéseket, hogy ezen ügyekben ki a bűnös, ki az ártatlan, jól tette-e az ügyészség, hogy vádat emelt (vagy épp nem emelt) ellenük. Sokkal érdekesebb, hogy a Fidesz (és a pártot szolgáló média) így támadta Poltot, akit pár évvel korábban ők jelöltek legfőbb ügyésznek, hogy aztán 2010-ben ismét őt tegyék a vádhatóság élére. Tekintve, hogy Polt Péter milyen jól átvészelte a Fidesz által elmúlt nyolc évnek nevezett szoclib korszakot (2006-tól mint a Legfőbb Ügyészség Büntetőbírósági Ügyek Főosztályának vezetője), illetve Gergényi Péter fentebb bemutatott karrierútját nézve nem állíthatjuk leegyszerűsítően, hogy ők pártkatonák. Nem, ők olyan hivatalnokok, akik minden kormánnyal megtalálták a közös hangot.
Megtalálni a közös hangot, beszélni a hatalom nyelvét: ez a vezérelv a fentebb tárgyalt rendőri intézkedéseknél is. Azt hiszi bárki, hogy a döntést meghozó rendőrtisztek nem tudják, hogy a gyanúsítás jó eséllyel nem áll meg, és Szakács István ügye nemhogy bíróságig nem fog jutni, de sanszos, hogy az ügyészség is helyt ad majd a panaszának? Pontosan tudják. (Így is lett: az ügyészség a gyanúsítás elleni panasznak helyt adott, míg a kutatás, lefoglalás és motozás elleni panaszt elutasította; Szakács gyanúsítotti jogállása megszűnt.).
Minél megalázóbban teszik ezt, annál jobban tapsolnak neki. Mert ezek is ugyanazok. A 2006 őszi atrocitásokat mentegető, azokra cinkosan kacsintva legyintő Gyurcsány-hívő és a NER-korszakban történt vezetőszáras szégyenítésekre kéjes mosollyal reagáló Fidesz-szavazó ma Tisza-rajongóként élvezi a műsort. Ők a mindenkori győzteshez húzó, az új hatalomhoz taktikusan átpártoló örök visszatérők, akiket átjár a hatalom gyönyöre, a szégyenítés végtelenített ciklusa. Akiket nem érdekel, hogy bűncselekmény, mikor egy rendőri vezető tudja: az intézkedésnek se jogalapja, se értelme, de mégis végrehajtja a politikai látványpékség kedvéért.
Ahogy egyébként az is törvénybe ütközik, ha valaki rendőrként vagy politikusként jogsértést lát, de nem intézkedik, nem tesz feljelentést. Például az is törvénytelenség lenne, ha a jövőben Orbán Viktor ellen összegyűlne annyi bizonyíték, hogy vádat emeljenek ellene, de Magyar Péter a hatóságra nyomást gyakorolva leállítaná a nyomozást, mondván, politikailag nem érdeke a bukott riválisából mártírt csinálni. Egy jogállamban a hatóságot nem érdekelheti, hogy valakinek épp mi az előnyös belpolitikailag. Mert hát tényleg van olyan, amikor a politikusnak az az érdeke, hogy a rendőr ne avatkozzon be. Például 2013-ban a Fidesz-székház elfoglalásakor Kocsis Máté (a Bodacz-kinevezés miatt előkerült videó szerint) nem kérte az ott lévő rendőröket a beavatkozásra. Nyilván azért, mert úgy vélte: politikailag kifizetődőbb, amennyiben hagyja a tüntetőknek megszállva tartani az épületet. A székházfoglalóknak akkor jó volt, hogy a rendőrök nem avatkoztak be. Csakhogy amennyiben valaki örül, hogy megússza egy pártház elfoglalását, akkor morálisan nem szólhat azért se, hogy a 2016-ban a Választási Irodát megszálló kopaszokat sem távolították el a rendőrök. Mert ott meg netán az volt egyesek politikai érdeke. Megjegyzem, 2015-ben egy illető százszor fenyegetőbben lépett fel az akkor hivatalba lépő miniszterelnökkel szemben, mint Szakács István. Én írtam meg az Átlátszón, hogy konkrétan Orbán Viktor kivégzésére buzdított. És a lőtéri csöves kutya nem ment érte, nemhogy egy készenlétis rendőrosztag. Valószínűleg akkor sem volt érdeke a politikának, hogy a rendőrség akcióba lépjen.
Hivatalosan ezek az intézmények függetlenek – még a rendőrségnek sem adhat a belügyminiszter konkrét eljárásokban utasítást. De mégis, valahogy arról szól ez a történet, hogy jó, jó, persze, az erőszakszervezetek függetlenek, de a nap végén azért mégiscsak az történik, amit mi akarunk. Milyen jogállam az, ahol a korábban füle botját se nagyon mozdító rendőr és ügyész a politikai széljárás változását követően hirtelen túlbuzgón intézkedni kezd? Ha a korábbi döntése jogsértő volt, honnan tudhatjuk, hogy a mostani nem az? Hogy az egész nem csak a jelenlegi – a mindenkori – hatalom kiszolgálásáról szól? Nem ott kezdődik a szabad ország, hogy leváltom az előző hatalmat, az újat pedig az elvárásaimmal ráuszítom a közutálat aktuális tárgyára. A népszerűtlen, bukott, immár hatalom nélküli emberekkel szemben való intézkedés lenne a jogállami kurázsi? Nem. Az ott kezdődik, hogy a rendőrkapitány és az ügyész nyíltan megmondja a felettesének, az pedig a mindenkori kormánynak, hogy ez az eljárás törvénytelen, nem hajtom végre. Az előző hatalomnál éppúgy, mint a jelenleginél.
Hogyan lehetne mindezt elérni? Rossz hírem van: ehhez nem elég az, hogy a politikusnak lesz féke és ellensúlya. (Jelen pillanatban még az sincs neki.) Én mégis rögvest továbbmegyek:
De ki lesz az, aki a folyton bosszúra vágyó istenadta népnek, vagyis a többségnek, a főáramnak, a pillanatnyi kordivatnak merészel nemet mondani? Szemébe mondva, hogy a kisebbségbe szoruló, épp földön heverő vesztest sem lehet megalázni, jogsértő rítusoknak kitenni. Mert aki ma a politikai kisebbséget alázza, holnap az etnikai, faji, vallási, kulturális vagy szexuális kisebbségeket fogja. Csakhogy korunkban a lájkbajnokság, a szavazatok, megosztások, feliratkozások hajszolása mindent visz. A hatalom jelenlegi birtokosai ugyanúgy a kétharmados felhatalmazásra hivatkozva cselekednek, mint Orbánék. Ezzel indokolva, hogy legitim módon teszik a dolguk. De ez a legitimitása a legalja bulvárnak, a legundorítóbb valóságshownak is megvan. Nemcsak a politikusokra szavaznak az emberek, hanem műsorokra, tartalmakra is. Csupán nem szavazócédulával, hanem kattintással, előfizetéssel, távkapcsolóval. Ha a nézettség számít, akkor a bulvár a tömegek kollektív bölcsességének a csúcsa. A populizmus legkártékonyabb meséje, hogy mindenért a gonosz és korrupt elit a felelős, a lakosság, a tömegek viszont rendes derékemberek. A népakarat idealizálása azonban veszélyes. Ugyanis a népben az örvendetes pozitívumok, a jóság mellett sokféle egyéb dolog is van. Rosszindulat, gyűlölet, előítélet.
Nem pont az a hiteles karizmatikus, aki bátran szembemegy a helyileg népszerű közvélekedéssel, és vitába mer szállni az átlagos, többségi nézőponttal? Nem épp az a karizma, hogy képes vagyok olyasmi mellé odaállítani az embereket, amelytől kezdetben idegenkedtek, de a fellépésem megváltoztatja a gondolkodásukat? Persze ez melós feladat. A legnépszerűbb akciófilmekben ugyanis soha nem az van, hogy évekig tartó jogszerű eljárásban, amelynek során egy pofon sem csattan el, civilizáltan elítélik a bűnösöket. Hanem az, hogy a magányos hős, aki leszarja a szabályokat, önbíráskodó módon leszámol a gonosszal. Magyar Péter erre az utóbbi szerepre pályázik. Persze nem fog ő senkit se összeveretni vagy megkínoztatni (ahogy elődje és tanítómestere, Orbán se tette), mert ez is csupán akciófilm, illetve biztonsági játék. Nem egyéb interaktív szimulációs mozinál, amiből mindenki kihozhatja a neki tetsző megfejtést. Az egyik oldal a megalázásnak tapsol, a másik pedig ennek következtében avathatja hőssé magát. Az pedig egyiket se zavarja, hogy ennek az egyik oldalon féltett, a másikon helyreállítani deklarált jogállam valóságához semmi köze.
Borítókép: Magyar Péter miniszterelnök a frakcióvezetők napirend előtti felszólalására reagál az Országgyűlés rendkívüli ülésén 2026. június 29-én. Jobbról Orbán Anita külügyminiszter / fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Bejelentkezés