Egy Facebook-posztban láttam a minap, hogy valaki – aki ebben a bejegyzésében egyébként Nádas Péterre emlékezett – arról merengett, csak mi itt, a világnak ezen a tájékán érthetjük, milyen az, amikor valaki kisnyilasból ávós lesz. Ez talán túlzás, mármint az, hogy csak itt, Közép-Kelet-Európában érthetjük igazán, mi is az árulás, a köpönyegforgatás – az talán a világ más tájain is jól ismert magatartásforma –, de az biztos, hogy földindulásokban olyannyira gazdag történelmünk sűrűn állított elő olyan társadalmi helyzeteket, a lapok olyanfajta újraosztását, ahol az előbb emlegetett jelenség jól megfigyelhető volt. Ha már a második világháború utáni helyzet előkerült, hadd tegyem hozzá, jól emlékszem kommunista magyar tanárból pillanatok alatt átváltozó népnemzeti pedagógusra, pártállami káderből lett piachívő liberálisra is. És itt a legfrissebb: a fideszesből lett tiszás. Hallom már a felhördülést, és válaszolok is: semmiképp sem helyezném utóbbit sem a nyilas–ávós-, sem a pártkáder–demokrata-ügymenet mellé; ha így tennék, a NER-t is odahelyezném a vonatkozó rendszerek társaságára a polcra, és eszem ágában sincs odahelyezni.
Az azonban biztos, hogy a fideszes–tiszás transzformáció, ami a működési mechanizmus bizonyos elemeit illeti, rokon az előbbiekkel. Talán már említettem egy korábbi cikkemben, hogy Márai Sándor 1945-ös Naplóját olvasgatva számtalanszor kaptam a fejemhez, hogy mennyire ismerős az, amiről a szerző ír.
Na, de mit akarok ebből az egészből kihozni?
Az elmúlt hetekben, hónapokban számtalanszor előkerült, hogy itt az ideje a szembenézésnek, a számvetésnek, a bocsánatkérésnek. A Litera irodalmi portál egyenesen sorozatot indított azzal a céllal, hogy a laphoz kötődő írók-költők valljanak arról, számukra mit jelent a szembenézés a hibákkal, a bocsánatkérés és egyebek. De ez csak egy kiragadott példa, a közélet egy szemmel jól látható szeletét – főleg az értelmiségi, esztétizáló kört, a médiavilágot, és persze a kormányzó párt világát is, utóbbit természetesen egészen más hangsúlyokkal és tónussal – összességében is áthatja az az igény, hogy az előző rezsim fő- és fontosabb mellékszereplői gyakoroljanak bűnbánatot.
Egy olyan közeg, egy olyan valóságos és szimbolikus tér, amiben az elvárások, és az ennek nyomán, vagy egyszerűen csak spontán szárba szökkenő konfessziók valóságosnak tűnnek, nem kapnak gellert, nem torzítja, nem rakja idézőjelbe őket a társadalmi valóság megannyi, a hangokat manipuláló effektpedálja. A mondanivaló nem kerül be az Elvarázsolt kastély tükörszobájába, ahol a látogató elveszíti a tájékozódás minden lehetőségét, köznyelvi szlenggel élve, „nem tudja már azt sem, merre van az előre”.
A minap Magyarország miniszterelnöke fokozott élvezettel közölte, hogy vége a Mandinernek, végre elzárták a pénzcsapot, így már nem is olyan hangosak a patrióták (a lapnak időközben ténylegesen vége lett, szeptember 9-én lekapcsolták, szeptember 10-én aztán visszakapcsolták azzal, hogy „tartalomszolgáltatása megszűnt, azon kizárólag korábban közzétett archív tartalmak érhetők el”). Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy Magyar úr ekkor – nem először – nem bontotta ki a valóság minden részletét: ő maga azt akarta ezzel üzenni, hogy ha nincs lóvé, máris elhallgatnak a fizetett csahosok, miközben a valóság az, hogy a lap új vezetője körlevélben szólította fel a Mandiner még állományban lévő alkalmazottjait, innentől mindennemű publikáció tilos. Ismét hallom a kommentelőt, és megint válaszolok: azt a kérdést most nem szeretném bővebben megnyitni, hogy milyen lap volt a Mandiner (volt jobb, maradhatott volna olvasható, de – tisztelet néhány kivételt jelentő szerzőnek – nem maradt az).
Viszont van itt egy kérdés, amit meg nagyon is szeretnék megnyitni. Magyarország miniszterelnöke, aki nagy örömmel számolt be a Mandiner aktuális ügyeiről, korábban kétszer is adott interjút a lapnak. Az egyiket 2021-ben, ami meg is jelent, ebben a Diákhitel Központ vezetőjeként számolt be az általa vezetett intézmény sikeres működéséről, a diákhitelezés remek intézményéről, és még arra is jutott ideje, hogy dicsérje a magyar gazdaság 2010 után nyújtott teljesítményét. Klasszikus propagandainterjú. És adott egy nyilatkozatot 2020-ban is, ami – a fennmaradt visszaemlékezések és a levelezés szerint, melyet a Reakció hozott nyilvánosságra, és a Media1 is közölt a napokban – azért nem jelenhetett meg, mert azt a nyilatkozó (Magyarország mai miniszterelnöke) nem találta elég vonalasnak, szerinte az nem domborította ki eléggé a kormánypolitika és az akkoriban általa vezetett intézmény sikereit. Egy visszavont interjú, ami propagandább akart lenni a propagandánál.
Ismét felmerül a kérdés: mit szeretnék ezzel mondani?
Abban talán megegyezhetünk, hogy egy miniszterelnök nemcsak valóságosan – a napi politikai döntések, a kormányzati működés, a közélet hangneme –, hanem szimbolikusan is kulcsfigurája egy adott időszak közéletének. Megjelenít, képvisel, személyében összegez valamit. Ahogyan Orbán Viktor alakja is elmondott valamit a koráról, és mehetünk visszafelé, Gyurcsány, Horn, Antall, és így tovább, és így tovább.
Egyfajta erkölcsi és esztétikai Bermuda-háromszög jön létre, ahol az iránytűk nem működnek, veszettül forognak, és nem világos, merre találjuk az igazodási pontot jelentő égtájakat. Közéleti pszichedélia. És nem ő az egyetlen a most kiépülő rezsim szereplői közül, akik a még nagyon is belátható múltban a korábbi kormányzat környékén keresték a boldogulást, mondjuk kulturális intézményt vezettek volna a napfényes Itáliában, csak hogy egy példát említsek (ehhez természetesen minden joguk megvolt). Leíró módon, hűvösen természetesen értelmezhető ez az egész: a korábbi rend bizonyos elégedetlen csoportja, amelynek tagjai úgy érzékelték, számukra eldugultak az előrejutás csatornái, mi több, bosszút állni óhajtottak sérelmeikért, szembefordultak a fölöttük állókkal, ebben pedig szövetségesre leltek más rezsimkritikus elemekkel, elégedetlen társadalmi rétegekkel.
Csakhogy most nem erről van szó.
Azzal együtt, hogy ha valami ilyen módon veszíti el erkölcsi-esztétikai kohézióját, akkor abból bizony giccs lesz. A kérdés az, hova vezet – vezet-e egyáltalán valahová – ez a nyúlós-homályos szelektív érzékenység.
Borítókép: Magyar Péter miniszterelnök napirend előtt szólal fel az Országgyűlés plenáris ülésén 2026. szeptember 8-án / fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Bejelentkezés