Mi a hasonlóság az Olimpiai Játékok és a Nomád Világjátékok közt? Mindkettő nemzetközi sportesemény, ahol a világ országainak legjobbjai mérkőznek meg különböző sportágakban. És mi a különbség? Míg az Olimpiai Játékok szigorúan szabályozott, szervezett és egyre inkább megfizethetetlen gigarendezvény, a Nomád Világjátékokat a szabadság és rugalmasság jellemzi, és a sportrendezvények ingyenesek. Ezen kívül ez utóbbi nem a nemzetközileg elismert szabványsportokat vonultatja fel, hanem olyan tradicionális sportágakat, amelyek a nomád kultúrák életmódjában gyökereznek, emellett nagy szerepet kapnak a kézműves mesterségek, hangszerek, énekek és öltözetek is.
A Nomád Világjátékokat először 2014-ben rendezték meg Kirgizisztánban, hogy népszerűsítsék a nomád népek hagyományos sportjait és kultúráját, ma pedig már a világ minden részéről étkező sportolók 43 versenyszámban vetélkednek egymással. Az esemény olyan nomád sportágakat vonultat fel, mint a lovasíjászat, a kötélhúzás, a solymászat vagy stratégiai játékok, mint a toguz korgool, a mangala és az owari, amelyekben a játékosok kis gödrökbe helyezett kavicsokat vagy magvakat mozgatnak. Az egyik legnépszerűbb versenyszám a kok-boru, amelyben lóháton versengő csapatok azzal a céllal mérik össze ügyességüket, hogy megszerezzenek és az ellenfél kapujába juttassanak egy kecsketetemet.
A sportesemények mellett az etno-falu, a kézműves vásár és a népzenei koncertek erős fesztiváljelleget adnak a játékoknak, nem csoda, hogy az ENSZ hivatalosan a kultúrák közötti párbeszéd fórumaként ismeri el az eseményt, az UNESCO pedig védnöksége alá vonta, elismerve annak jelentőségét a kulturális örökség megőrzésében.
A játékokat kétévente rendezik meg. Az idei, a VI. Nomád Világjátékok több helyszínen zajlott Kirgizisztánban. Számomra ez az egész kifejezetten személyes történet. Augusztus 20-án, a Budai várban a Mesterségek Ünnepén találkoztam azokkal a kirgiz kézműves kirakodókkal, akik lelkesen invitáltak és meséltek az eseményről. Mivel egy évvel korábban már jártam Kirgizisztánban, és lenyűgözött az ország természeti szépsége és a helyiek közvetlensége, nem tétováztam, és egy hét múlva már egy a térségbe tartó repülőjáraton ültem.
A nyitóceremónia a kirgiz fővárosban, Biskekben zajlott augusztus 31-én, épp a kirgiz függetlenség 35. évfordulóján. Az ünnepség ráadásul egybeesett a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) csúcstalálkozójával, amit szintén aznap tartottak Biskekben, így az eseményen a több mint 100 ország – köztük Oroszország, Ukrajna, Kína, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Irán és Magyarország –delegációja mellett több állam- és kormányfő is vett részt. A rendezvényen olyan magas rangú vendégek is megjelentek, mint Vlagyimir Putyin, Aljakszandr Lukasenka, Narendra Modi, Recep Tayyip Erdoğan, valamint Maszúd Peszeskján, Irán elnöke, Kaszim-Zsomart Tokajev, Kazahsztán elnöke és Szadir Zsaparov, Kirgizisztán első embere.
A nyitóünnepség helyszíne a jurta formájú, modern, 51 ezer fős új biskeki stadion volt, amit aznap avattak fel, és aminek megépítését korábban a FIFA elnöke is szorgalmazta, hiszen ez nagyobb hangsúly ad a térségben a labdarúgásnak. Maga a ceremónia az összetartozást, a népek sokszínűségét, tradíciókat és múlt és jövő összekapcsolását szorgalmazta. Ennek jegyében az országok hivatalos bevonulása és az utána következő zenés-táncos műsorelemek tradicionális dallamokat, motívumokat és viseleteket ötvöztek modern vizuális látványelemekkel és 3D animációval. Az előadás teljes egészében itt látható, annak egyik fénypontja – ahogy több mint 700 táncos lovak patáit megidézve, tökéletes harmóniában és egyedi kosztümökben egyszerre mozog –, pedig itt, utóbbi a kultúrák gazdagságának együttes erejét hivatott jelképezni.
Az ünnepségen előadott koreográfiát azóta fiatalok tömegével rekonstruálják és töltik fel az Instagramra és a TikTokra a régióban, csakúgy, mint az egyik fellépő, a helyi popikon, Amirchiik Kirgizisztán című, hazafias, mégis menő slágerének táncos kíséretét. A közösségi médiában egyébként a nemzeti büszkeség határozott megnyilvánulásai övezték a nyitóünnepet és annak magas színvonalát, ami nemcsak a helyieket, de a nemzetközi közönséget is meglepte. Én magam több olyan hozzászólást láttam európai nézőktől, akik szerint az Olimpiai Játékok megnyitója elbújhatna a Nomád Világjátékok megnyitóünnepsége mögött. És valóban, én sem hiszem, hogy az előadást végig lehet úgy nézni, hogy az embert ne járja át valamiféle tisztelet a sztyeppe népei és azok hagyományai iránt.
Ez az érzés pedig csak erősödött az elkövetkező napokban. A megnyitó utáni napon ugyanis marshrutkára pattantam, és Biskekből ezzel a helyi minibusszal – amelynek előnye, hogy olcsó, hátránya, hogy akkor indul, amikor épp megtelik, így soha nem tudni, mikor kel útra – a Játékok idei központjába, Cholpon-Atába utaztam. Az alig 12–14 ezres kisváros az Iszik-köl nevű tó északi partján fekszik, és a helyiek számára is népszerű turisztikai célpont, így, akárcsak Siófokon, itt is egymást érik az éttermek, kávézók és üzletek. Bár a verseny népszerű turisztikai desztinációvá tette a várost, a szállásadók szerencsére nem kaptak vérszemet, így 6000 forintnak megfelelő összegért találtam szállást.
Itt a város szélén álló, újonnan átalakított lóversenypálya szolgált a Játékok központjaként, ahol esténként a világ minden pontjáról érkező zenészek előadásait élvezhette a közönség. A fő helyszín azonban nem itt volt, hanem a Kircsin-szurdokban, ahová a városból folyamatosan indított kisbuszokkal lehetett kijutni, és ahol a sportpályákon túl az etno-falu is helyet kapott. Az idevezető út nem volt mindennapi: igazi elszántság és nomád küzdési vágy kellett hozzá, hogy az ember a tömegen átvergődve feljusson a modern tömegközlekedési-harcos befutó járműre. Panaszkodni azonban így se volt okom, hisz az események és a buszjáratok is mind ingyenesek voltak.
A Kircsin-szurdokhoz érve viszont elállt a lélegzetem. Itt leszállva mintha egy nomád Disneylandben találtam volna magam: nem tudtam hirtelen, merre nézzek, mit próbáljak ki. Bevessem magam a hívogató kazak lakodalmas zenére bulizó népi egyvelegbe? Kazak asszonyok tradicionális népdalait hallgassam egy másik jurtánál? Sólymot röptessek? Felszálljak a hagyományos, kétszemélyes nomád hintára? Kötélhúzóversenyt nézzek, vagy az őski kirgiz eposz, a Manas előadását? Vagy elvesszek egy selyemúti karavánvárosra emlékeztető agyagváros falai közt, ahol tradicionális ételeket (plovot, kumiszt) kóstolhatok vagy vásárolhatok a nomád bazárban?
Rengeteg inger és impulzus, színes, különböző korokat és régiókat idéző népi viseletek, közép-ázsiai dallamok, fejfedők és kiegészítők, illatok és érzetek keveredtek a völgyben, miközben idős, fiatal és gyerek mind együtt vigadt. Egy tál plovval a kezemben keveredtem a sportpályákhoz, ekkor már láttam táncelőadásokat, hallgattam zenét, túl voltam egy csomó alkudozáson, így jól esett leülni a domboldalra, ahonnan remek kilátás nyílt az egész nap zajló sporteseményekre. Az íjászpálya mentén sétálva magyar szavakat hallottam, azt hittem, a magyar csapatra is rátaláltam, de idővel kiderült, tévedtem: csak olyan román és az olasz versenyzők beszélgettek egymással magyarul, akik magyar gyökerekkel rendelkeznek.
Másnap viszont tényleg megtaláltam a magyar csapatot is. Beszámoltak arról, hogy az ordo játékban – ami egy ősi kirgiz stratégiai vetélkedő, amit juhbokacsontokkal és egy marhatérdcsontból készült ütővel játszanak – ötödikek lettünk, ezzel Európa legjobbjaként zártunk, íjászaink pedig dobogósként végeztek. Décsei Hanna megnyerte a magyar stílusú lovasíjászatot – igen, van ilyen kategória is –, Vermes Balázs ugyanebben a számban ezüstöt szerzett, Koczka László pedig bronzérmes lett a kirgiz teke buta íjászatban. A magyar-kazak etnosport vezetője azt is elárulta, hogy hamarosan több hazai helyszínre is elviszik az ordót és más nomád stratégiai játékokat. Ezek szerinte akár az iskolákban is helyet kaphatnának, mivel ezek az ősi nomád játékok fejlesztik a finommotorikát és a szem-kéz koordinációt, vagyis azokat a képességeket, amiket ma az okostelefonok korában egyre kevésbé gyakorolnak a gyerekek.
Az egyhetes sportrendezvény vasárnap a lovas csapatjátékok, a kok-boru és a kok-par döntőkkel zárultak, a legnagyobb meglepetés engem viszont nem a pályán, hanem az ezt követő záróünnepségen ért. A ceremónia fő motívuma a víz volt, ami a három nyelven elmondott történet szerint a szabadság és folytonosság jelképe, és ami a múltat és a jövőt, a generációkat és a népeket köti össze. Ennek tükrében, miután véget ért az első előadás, a kivetítőn megjelent a „víz” felirat, majd a Duna látképe jobboldalt a Parlamenttel, baloldalt meg a Várral és Halászbástyával. Mindeközben kirgiz táncosok léptek a színpadra, magyar néptáncot lejtve, amit itt lehet megnézni.
Így zártam keretes szerkezettel a Nomád Világjátékokat: a történet a budai Várban kezdődött, és azzal is ért véget. Szimbolikus kép: ennek a pár napnak többek közt az a tanulsága, hogy a sport és a kultúra még mindig képes összekötni népeket, múltat és jelent.
Borítókép: A Nomád Világjátékok nyitóünnepsége / fotó: a Nomád Világjátékok videóarchívuma
Bejelentkezés