Fél évvel az Irán elleni amerikai és izraeli csapások után – amelyek kioltották a legfelsőbb vezető életét, utódját pedig súlyosan megsebesítették – a konfliktus bénító patthelyzetbe merevedett, ami mindkét fél számára egyre nagyobb áldozatokat követel. Bár a teheráni vezetés példátlan gazdasági ostromállapotban próbálja átvészelni a mindennapokat, szilárdan őrzi a hatalmát, abban a meggyőződésben, hogy az idő nekik dolgozik. Az augusztus közepén lejárt Iszlámábádi Egyetértési Nyilatkozat (MoU) nem hozott diplomáciai áttörést, így a térség egyre kiszámíthatatlanabb spirálba sodródott.
A Közel-Keleten tevékenykedő, az európai és a regionális piacok közötti gazdasági folyamatokat szorosan követő tanácsadóként első kézből tapasztalom, miként fojtogatja ez a geopolitikai sakkjátszma a reálgazdaságot. A diplomáciai tárgyalóasztaloknál és a helyi partnerekkel folytatott megbeszélések során egyaránt tapintható az a bizonytalanság, amely az egész régióra ránehezedik.
A fegyverek elhallgattak, a gazdaság vérzik
Washington stratégiája szintet lépett: a kinetikus hadviselésről, a rakétákról és a légicsapásokról a fókusz Irán bankrendszerére, olajbevételeire és megmaradt kereskedelmi partnereire helyeződött át. Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter a szankciók bejelentésekor az 1944-es normandiai partraszálláshoz hasonlította a lépést, kijelentve, hogy az teljesen elvágja a rezsim pénzügyi mentőköteleit. A valóság azonban árnyaltabb. Ahogy Aaron David Miller, a Carnegie Alapítvány elemzője fogalmazott: ez nem a „D-nap”, hanem sokkal inkább a „kétségbeesés napja”.
A teheráni hétköznapokat vizsgálva a gazdaság valóban szabadesésben van. Az infláció a nyáron elérte a 66%-ot, az élelmiszerárak pedig egyetlen év alatt megdöbbentő 128%-kal emelkedtek. Ali Dadpay közgazdász egy sokatmondó mindennapi mutatóra hívta fel a figyelmet: a zúzott, hibás gyümölcsök vásárlása – ami egykor szigorúan a legszegényebbek kényszermegoldása volt – a lecsúszóban lévő, egykor stabil középosztály számára is mindennapos valósággá vált.
Az iráni állam lényegében a pénznyomdák beindításával tartja fenn magát, hogy ki tudja fizetni a nagyjából nyolcmillió állami alkalmazottat és a biztonsági erőket. Ez a fedezetlen pénzteremtés olyan brutális, rejtett adóként működik, amely folyamatosan felőrli az emberek maradék vásárlóerejét. Sőt, a közelgő téllel az ország energiaellátása is meginog: az elöregedett infrastruktúra és a háborús károk miatt a gyáraknak valószínűleg ismét korlátozniuk kell a termelést, hogy a lakosság hozzáférhessen a szükséges mennyiségű gázhoz.
Stratégiai rövidlátás és várakozási harc
Teherán nyilvánvalóan kivárásra játszik, arra a meggyőződésre épít, hogy a fokozódó nyomás, a növekvő olajárak és az amerikai belpolitikai harcok végül meghátrálásra kényszerítik Donald Trumpot. Ez azonban súlyos tévedés lehet. Gordon Gray volt amerikai diplomata szerint az iráni vezetés félreérti a helyzetet azzal, hogy a jelenlegi állapotot az 1980-as Jimmy Carter-féle túszkrízishez hasonlítja. Trump mozgástere és motivációi teljesen mások; nincs újraválasztási nyomás alatt, így az irániak hiába várják, hogy az amerikai politikai naptár kihúzza őket a csávából.
Ezzel párhuzamosan Washington stratégiája mély sebekből vérzik. Alan Eyre volt diplomata rámutatott, hogy a 2015-ös nukleáris megállapodás előtti időszakkal ellentétben az Egyesült Államok jelenleg nem élvez széles körű nemzetközi támogatást. A másodlagos szankciók agresszív kiterjesztése – különösen Kína és India célba vétele – óriási geopolitikai kockázatot rejt magában. Az iráni tisztségviselők nyíltan kijelentik, hogy Peking nem fogja feláldozni stratégiai kapcsolatait csak azért, mert az az amerikai érdekeket szolgálja. A történelem ráadásul azt mutatja, hogy Oroszországtól Észak-Koreáig a szankciók szinte soha nem kényszerítenek térdre a puszta túlélésükért harcoló rezsimeket.
Az aszimmetrikus fenyegetés és a Perzsa-öböl dilemmája
Mivel Irán számára már nem a nyomás túlélése, hanem a szorításból való kitörés a fő cél,
Az öböl menti arab államok rettegve figyelik, ahogy Irán egyre inkább átveszi a jemeni húszi szövetségeseitől tanult modellt: a folyamatos, alacsony intenzitású zavarkeltést és a globális hajózás fenyegetését anélkül, hogy nyílt háborút provokálnának ki.
A szomszédos országok logikája világos: gazdasági nyomást akarnak gyakorolni, de mindenáron elkerülnének egy újabb háborút. Attól is rettegnek, hogy Irán úgy kerül ki a konfliktusból, hogy a gazdasága romokban hever, de a katonai zsarolási potenciálja megmarad. Ezt a kényes egyensúlyt tovább bomlasztja az amerikai vezetés kiszámíthatatlansága. Donald Trump közelmúltbeli katonai fenyegetése Omán – a felek közötti legfőbb diplomáciai közvetítő – ellen jól mutatja, mennyire kapkodó és az együttműködésre képtelen az amerikai külpolitika a régióban.
Az igazi puskaporos hordó: a belföldi társadalom
Bármilyen fenyegető is az amerikai flotta, az iráni vezetésre a halálos csapást saját feszült, konfliktusokkal terhes társadalma mérheti. Maszúd Peszeskján elnök nemrég maga is elismerte, hogy a problémák egyre sokasodnak, miközben az állami bevételek zuhannak. Teheránban nagyon jól tudják: a mélyülő nyomor bármelyik pillanatban országos tiltakozáshullámot robbanthat ki.
A gépezet már beindult: Golám-Hosszein Mohseni-Ejei legfőbb bíró szigorú fellépést ígért, Hosszein Taebot – a korábbi, ezrek halálát követelő brutális leszámolások egyik fő értelmi szerzőjét – pedig kinevezték a hírhedt Baszidzs milícia élére. Az irániak pontosan tudják, hogy az utcára vonulás az életükbe kerülhet – idén már közel ezer embert végeztek ki –, a társadalom mégis a forrásponton van. Ahogy Khosro Isfahani elemző idézte édesapját: „A forradalmak nem küldenek előzetes értesítőt. Egyszerűen csak megtörténnek.”
Végjáték-forgatókönyvek
Az első a kölcsönös gazdasági fojtogatás fokozása: a »Gazdasági Kirekesztés Művelete« keretében Washington tovább szigorítja a másodlagos szankciókat, ezzel egy Kínával való diplomáciai törést is megkockáztatva, míg Irán az energiainfrastruktúra és a hajózási útvonalak további blokkolásával válaszol, globálisan elviselhetetlenné téve a konfliktus költségeit. A második opció a visszatérés a nyílt katonai eszkalációhoz. A diplomácia teljes összeomlása, egy tengeren elkövetett téves számítás vagy egy sok áldozatot (esetleg civil áldozatokat) követelő incidens azonnal kirobbanthatja a széles körű fegyveres konfliktust az amerikai, az izraeli és az iráni erők között. A harmadik, egyben legvalószínűbb, ám legkimerítőbb forgatókönyv a végtelen felőrlődés: egy elhúzódó, alacsony intenzitású küzdelem kiber- és gazdasági műveletekkel, valamint időszakos tengeri incidensekkel, ahol mindkét fél a végletekig teszteli a másik politikai és társadalmi kitartását.
Hat hónapnyi patthelyzet után – ironikus módon – a Hormuzi-szoros kínálhatja a legszűkebb, ám legreálisabb diplomáciai kivezető utat, miközben ez szolgál a konfliktus fő gyújtópontjaként is. Ez az egyetlen olyan helyszín, ahol olyan kompromisszum születhet, amelyet otthon mindkét fél eladhat a saját táborának anélkül, hogy vereségként vagy megadásként kellene bemutatnia.
Borítókép: A stratégiai Bandar-Abbász tengerpartja a Hormuzi-szorosban / fotó: Fatemeh Bahrami / ANADOLU / Anadolu via AFP
Bejelentkezés