Fél évvel az Irán elleni amerikai és izraeli csapások után – amelyek kioltották a legfelsőbb vezető életét, utódját pedig súlyosan megsebesítették – a konfliktus bénító patthelyzetbe merevedett, ami mindkét fél számára egyre nagyobb áldozatokat követel. Bár a teheráni vezetés példátlan gazdasági ostromállapotban próbálja átvészelni a mindennapokat, szilárdan őrzi a hatalmát, abban a meggyőződésben, hogy az idő nekik dolgozik. Az augusztus közepén lejárt Iszlámábádi Egyetértési Nyilatkozat (MoU) nem hozott diplomáciai áttörést, így a térség egyre kiszámíthatatlanabb spirálba sodródott.
A Közel-Keleten tevékenykedő, az európai és a regionális piacok közötti gazdasági folyamatokat szorosan követő tanácsadóként első kézből tapasztalom, miként fojtogatja ez a geopolitikai sakkjátszma a reálgazdaságot. A diplomáciai tárgyalóasztaloknál és a helyi partnerekkel folytatott megbeszélések során egyaránt tapintható az a bizonytalanság, amely az egész régióra ránehezedik.
A fegyverek elhallgattak, a gazdaság vérzik
Washington stratégiája szintet lépett: a kinetikus hadviselésről, a rakétákról és a légicsapásokról a fókusz Irán bankrendszerére, olajbevételeire és megmaradt kereskedelmi partnereire helyeződött át. Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter a szankciók bejelentésekor az 1944-es normandiai partraszálláshoz hasonlította a lépést, kijelentve, hogy az teljesen elvágja a rezsim pénzügyi mentőköteleit. A valóság azonban árnyaltabb. Ahogy Aaron David Miller, a Carnegie Alapítvány elemzője fogalmazott: ez nem a „D-nap”, hanem sokkal inkább a „kétségbeesés napja”.
A teheráni hétköznapokat vizsgálva a gazdaság valóban szabadesésben van. Az infláció a nyáron elérte a 66%-ot, az élelmiszerárak pedig egyetlen év alatt megdöbbentő 128%-kal emelkedtek. Ali Dadpay közgazdász egy sokatmondó mindennapi mutatóra hívta fel a figyelmet: a zúzott, hibás gyümölcsök vásárlása – ami egykor szigorúan a legszegényebbek kényszermegoldása volt – a lecsúszóban lévő, egykor stabil középosztály számára is mindennapos valósággá vált.
Az iráni állam lényegében a pénznyomdák beindításával tartja fenn magát, hogy ki tudja fizetni a nagyjából nyolcmillió állami alkalmazottat és a biztonsági erőket. Ez a fedezetlen pénzteremtés olyan brutális, rejtett adóként működik, amely folyamatosan felőrli az emberek maradék vásárlóerejét. Sőt, a közelgő téllel az ország energiaellátása is meginog: az elöregedett infrastruktúra és a háborús károk miatt a gyáraknak valószínűleg ismét korlátozniuk kell a termelést, hogy a lakosság hozzáférhessen a szükséges mennyiségű gázhoz.
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.