Blur: To The End

A Blur 2023-ban, közel tíz év szünet után elkészítette második poszt-feloszlós nagylemezét – az előző a 2015-ös The Magic Whip, ami a zenekar első albuma volt az együttes kétezres évek eleji megszűnése után – majd turnéra is indult, melynek diadalmas betetőzése a londoni Wembley stadionban adott két nagyszabású koncert volt. Ezt az időszakot dokumentálja Toby L. rendező filmje. Nehéz kenyér egy úgynevezett legendás zenekar ilyenfajta periódusát jól megjeleníteni. Aknamezőn kódorog a direktor, ugyanis. Telenyomhatja a filmet a nagyszabású arénakoncert pillanataival, hatásos lassított felvételek a közönségről, sláger-sláger hátán, de elbillentheti a mozit a múlt nagyszerű pillanatainak megidézése felé, mesélheti úgy is a történetet, hogy csak a szépre emlékezik, és az újbóli találkozásból is inkább csak a puhát, a kereket, a megindítót mutatja meg.

A rendező – aki egyébként 2022-ben Liam Gallagher knebworthi koncertjéről is forgatott filmet – egyik hibát sem követi el. Sőt, mi több. Remekül egyensúlyoz: mutat színpadi felvételeket a turnéról és a Wembley-ből, de épp annyit, hogy – bár épp eleget kapunk ezekből – egy kicsit azért éhesek maradjunk a végére. Megidézi a Blur múltját, a tagok fiatalságát, de a mozit nem mossa alá a nosztalgia. Vannak érzelmes pillanatok, nem is kevés, és ezek kifejezetten meghatók, de nem fullad nyálba az ötvenes indie-hősök újbóli visszatérésének mozgóképes dokumentációja. Közben végig követjük a zenekar angliai bemelegítő koncertjeit, ezalatt pedig még az angol kisvárosok sajátos levegőjébe is beleszagolhatunk. Tengerpart, promenád, óriáskerék, pubok, ilyesmi.

A film kifejezetten, sőt, rettentően emberi, megmutatja egy zenekar dinamikáját, annak színét és visszáját, mindenféle dimenzióját. Látjuk és halljuk azt is, amikor Damon Albarn frontember az egyik próbán dühösen felcsattan, miszerint tessék már egy kicsit összeszedettebben, koncentráltabban zenélni, meg a szemtanúi lehetünk annak is, amikor a könnyekig meghatva ül a stúdióban. A film beszél az öregedésről, arról, hogy milyen jó sok-sok év után újra találkozni és együtt dolgozni, alkotni, de azt sem hallgatja el, hogy ez a zenekar már nem úgy együttes, már mindenkinek megvan a maga élete, a maga pályája, az időt nem lehet visszaforgatni.

Van itt humor, irónia, egymás ugratása, elkapott kedves pillanatok, meg karcos kiszólások is, izgalom, izgulás és feszültség – milyen megindító, ahogy az ötvenes éveinek második felében járó nagyszerű gitáros, Graham Coxon elmondja, azért ennyi év után is jól tud esni, ha pozitív visszajelzéseket kap –, továbbá hangerő és torzítós gitár, és alapvetően az az érzés, ami ívet húz a három évtizeddel ezelőtti múlt és a jelen idő között: az, hogy ezek az emberek imádnak zenélni, mindennél jobban önmaguk, amikor a színpadon állnak, és akkor valóban megszűnik tér és idő, és minden rettentően éles lesz egy hosszan tartó pillanatra.

(A filmet az Amazon Prime-on lehet megtekinteni.)


Sam Fender: People Watching

A Newcastle-környéki – egész pontosan North Shields-i – dalszerző-énekes eddigi munkássága, ha el nem is ment mellettem, de egészen idáig mélyebben nem érintett meg. A neve, na arra felkaptam a fejem. Fender. Ez aztán a rockzenész-név. Az isten is arra teremtette, hogy elektromos gitárral színpadon álljon. Oda is állt, és a siker sem maradt el. A zenész első két nagylemeze angol listavezető lett, és mind a kettőt vették, mint a cukrot, mind a Hypersonic Missiles, mind a Seventeen Going Under platinalemez lett.

Sam Fender nem csinál semmi különöset: popdalokat ír, de mondhatjuk rockdaloknak is ezeket, kinek mi tetszik. Nagypályásak, nagyszabásúak, nagy ívűek, nagy közönség elé valók, együtténeklősek. Bruce Springsteen elég nyilvánvaló hatás, de ezt nem is a kritikusnak kell kimutatnia, kiokoskodnia, Fender maga is beszél erről a szálról éppen eleget, Bruce Springsteen Born to Run című albumát nevezi az őt ért egyik legfontosabb hatásnak, kulcslemeznek. De, amikor hallgatjuk, eszünkbe juthat a Killers zenéje – persze nem véletlenül, a Las Vegas-i zenekarnak is Springsteen az egyik idolja –, a Manic Street Preachers szélesvásznú stadionrockja, Tom Petty hagyományőrző amerikai rockja itt-ott, vagy éppen a War On Drugs ugyancsak rokonlelkű hangoltsága.

Utóbbi azért is érdekes, mert az új Sam Fender-lemez egyik producere Adam Granduciel, a War On Drugs gitáros-énekes-frontembere, és nagyon is hallatszik, hogy ő dolgozott ezen az albumon, néha – például a címadó dalban vagy a Crumbling Empire-ben – mintha magát a War On Drugst hallanánk megszólalni. Ez a lemez egyik legjobb dala – tegyük hozzá: nem tud nem beugrani Don Henley The Boys Of Summer című örökzöldje –, a másik pedig a TV Dinner. Feszes ritmusok, mindenféle gondosan egymásra építgetett gitár- és szintetizátor-rétegek, ezekből áll a People Watching zenei szövete. Melynek megalkotásáért egyébként egy másik neves közreműködő is felelős: Markus Dravs, a Coldplay egyik fontos zenei háttérembere.

Szóval Sam Fender tényleg nem csinál semmi különöset, úgymond, de azt egészen remekül teszi. Már meglévő ízekből főz ismerőset, persze főzhetne ízetlent is, unalmasat is, olyat is, amit az ember az első kóstolás után félretesz. De itt nem ez van, a People Watching végig fenntartja a hallgató érdeklődését, úgynevezett fülbemászó dalok jönnek egymás után, miközben Fender jó ízléssel szörfözik a nagyszabás, a hatásvadászat és a poprock-populista giccs határán, és lényegében végig a vonalon belül, a keskeny ösvényen tud maradni. A szövegek nem a világmegváltás körül kutakodnak, jellemzően a mindennapi élet kisebb-nagyobb megfigyelései (ez is Springsteen-suli). „Nem papolok, csak mesélek / Már nem úgy élek, ahogy eddig éltem”, dicséretes visszafogottság és önreflexió egy gyorsan sztárrá lett kora harmincastól.


The Murder Capital: Blindness

Súlyos zenekarnév, súlyos lemezcím, súlyos zene. Kezdem a végén: nemrég láttam őket Budapesten, ugyanis ez a dublini együttes volt a Nick Cave and The Bad Seeds előzenekara. Jók voltak. Aki ismeri az elmúlt években afféle alternatív sztárzenekarrá emelkedett ugyancsak dublini Fontaines DC-t, de nem ismeri a Murder Capitalt, az számítson valami hasonlóra, amúgy is szokás ezt az együttest a másik afféle ikercsillagának tekinteni. Vagy kisöccsének, bár utóbbi kifejezés azért mégiscsak degradáló.

A 2018-ban alakult öttagú zenekarnak ez a harmadik lemeze. A When I Have Fears 2019-es, a Gigi’s Recovery 2023-as. Mind a kettőt ajánlom.

A Murder Capital egyébként tényleg ugyanabból főz, mint a Fontaines DC: posztpunk, noise rock és indie vannak a konyhapulton. Zajos, sötét, örvénylő gitárpop ez, ami, mint a jó zenék – meg persze a jó művek – általában, elvisz, elragad bennünket, egy párhuzamos univerzumba terel és ott is tart. Persze ebben a poszt-poszt-minden világban azért mindenről eszünkbe jut valami: az A Distant Life a glam rockos, Ziggy Stardust-korabeli David Bowie-t juttatja eszünkbe, a Born Into The Fightból egyszerre érzik ki Morrissey és Nick Cave lehelete és szelleme. A Love Of Country – aminek az elbaszott gitárhangzásán szerintem nagyon sokáig dolgoztak a Los Angeles-i stúdióban – meg Kurt Cobain leginkább elkínzott pillanatait idézi meg.

És ezek egyben a lemez legjobb pillanatai is. Akkor a legjobb a Murder Capital, amikor egy kicsit el tud rugaszkodni az alapértelmezett sötét örvényléstől. Nem mintha az nem állna jól a James McGovern énekes vezette setét kompániának, de még annál is megkapóbbak azok a megoldások, ahol valami meglepőt húznak, amikor valami kis csavart tesznek bele egy szerzeménybe. És persze van olyan is, ahol a tartalom és a sodrás éppen elegendő: a Death Of A Giant egy alig két és félperces punkos óda az ír nemzeti hőshöz, a 2023 novemberében elhunyt Shane McGowanhez.


Weather Station: Humanhood

Kate Bush-iskoláról már jó ideje beszélnek a könnyűzenében, Björktől és Tori Amostól Florence Welchig (azaz a Florence and The Machine-ig) elég sokan hivatkoznak rá, számos dalszerző-előadó zenéjében érezhetjük a korszakos angol művész hatását. Mostanában meg éppen a Joni Mitchell-hangulatokat és -fordulatokat halljuk elég sok helyen. A tavalyi év egyik legjobb lemezét jegyző Cassandra Jenkins vagy éppen a Weyes Blood néven alkotó Natalie Mering le sem tagadhatná, hogy rongyosra hallgatta a kanadai-amerikai dalszerző-énekesnő lemezeit. És így van ezzel a torontói Tamara Lindemann is, aki Weather Station néven alkot, pontosabban ez a neve az elmúlt években változó tagsággal működő zenekarának. És hogy csavarjak még egyet az egészen: ők sem tagadhatják le a Kate Bush-influenciákat. Nem meglepő.

2017-ben figyeltem fel rá – vagy rájuk? – először, és valószínűleg úgy általában is a nyolc évvel ezelőtti cím nélküli nagylemez hozott egy kicsit nagyobb figyelmet a Weather Stationnek. Nem különösebben tolakodó zene ez amúgy. Viszont nagyon emlékezetes. Úgy igazán meg lehet mártózni a világában. Szép dalok vannak, érzékenyek, fátyolosak, tudnak puhák lenni, de a stílus adta kereteken belül dinamikusak és lendületesek is. Hogy még egy fontos hívószót mondjak hangulatilag és zeneileg is: Suzanne Vega.

Az említett 2017-es lemez óta két újat adtak ki, az Ignorance 2021-es, a How Is It That I Should Look At The Stars 2022-es. Az előbbi lendületesebb, az utóbbi az arról kimaradt csendesebb, jellemzően egy szál zongorás kamaradarabok gyűjteménye. Mind a kettő remek a maga módján.

„A világ egyre embertelenebbé, algoritmikusabbá és furcsábbá válik, mert egy egyre terjedelmesebb digitális térben élünk. Természetesen az emberi állapot minden művészet tárgya. Mostanság mégis úgy gondolják sokan, hogy a művészetet talán nem is emberek kell, hogy alkossák. Úgy érzem, hogy folyamatosan dehumanizál minket az a világ, amelyet emberek építettek” – nyilatkozta Lindemann az Interview magazinnak arról, hogy mi a lemez központi témája. A Humanhood a Weather Station eddigi legösszetettebb és legizgalmasabb albuma – artisztikus pop a már említett nagy elődök nyomában, hozzá egy kis elektronikus zene és némi dzsessz, a keretet pedig természetesen a mélyen személyes dalok adják, amikkel, nincs mese, le kell ülni és oda kell figyelni, mint egy igazán jó könyvre vagy egy igazán jó filmre.