Jó ideje, amikor az ember elindít egy új Fontaines D.C.-dalt vagy -albumot, az a kérdés, hogy elszúrták-e, hogy most rontották-e el. Ilyen kérdést természetesen akkor tesz fel a hallgató magának, amikor az, akire a figyelme irányul, addig sosem rontotta el. És a helyzet az, hogy a Grian Chatten dalszerző-frontember vezette dublini Fontaines D.C. eddig tényleg sosem rontotta el. A 2014-ben alakult öttagú zenekar fennállása során négy nagylemezt jelentetett meg (Dogrel, 2019; A Hero’s Death, 2020; Skinty Fia, 2022; Romance, 2024) és nemhogy nem tévesztett lépést, de még csak meg sem torpant, sőt, ellenkezőleg, minden lemeze jobb volt, mint az előző.
És amit azt illeti, ebben most sem történt változás. Mindjárt részletezem is. De előbb nézzünk a dublini csoda mélyére. (Egyébként tényleg dublini csoda, sőt lassan már új dublini hang: amióta a Fontaines D.C. – és ikeregyüttese, a Murder Capital – elindult és sikeres lett, sorra jönnek a hasonló zsánerű, fizimiskájú stb. együttesek az ír fővárosból – és nem csak onnan. Gurriers, Cardinals, és így tovább.)
Az egyformaság korában a Fontaines D.C. üdítő kivétel. Hiába főz már ismert ízekből – indie gitárzene, posztpunk, elektronika, folk – (ki nem főz manapság a már meglévő könnyűzenei összetevőkből?), amikor megszólal, összetéveszthetetlen, és ez már több mint valami (sőt, néha több mint bármi). Chatten és együttese érzékien durva, durván érzéki, sötét, hangos, zajos, költői és profán. Sodor, behúz, magával ragad, meghat és felpörget. Tömény romantika.
És ott a zenekar csodafegyvere, a frontember, Grian Chatten. Többször, több helyen írtam már: a klasszikus rocksztároknak – és a klasszikus rakendrollnak – nagyjából Kurt Cobain halála idején leáldozott, és ezt továbbra is állítom, ugyanakkor a 31 éves (egyébként Angliában született) Chatten ezt a bizonyos rocksztár-figurát, a már elveszettnek hitt zsánert és nívót jeleníti meg. Egy kicsit utcagyerek a hányaveti nadrágjaival és a szakadtságával, egy kicsit költő a Keats–Rimbaud-vonalról, egy kicsit vizionárius, egy kicsit szexszimbólum, akiért odavannak a csajok is, meg a pasik is. Ott látjuk benne a Joy Division-legendát, Ian Curtist, Nick Cave-et és Jim Morrisont is.
És a szövegei is kiemelkedőek a mai mezőnyben. Hagyjuk is most a dalszöveg vagy költészet-vitát: egy biztos, hogy Chatten szövegei bőven túlmutatnak az átlagon. Romantikusak és kifordultak, érzelmesek és kegyetlenek. Hogy csak egy strófát idézzek – az egyik legjobb Fontaines D.C.-dalból, a Boys In the Better Land címűből –, „And the radio’s all about a runaway model / With a face like sin and a heart like a James Joyce novel” („És a rádió egy menekülő modellről beszél / az arca bűn, a szíve egy James Joyce-regény”). Csoda, de tényleg.
És igen, az új Fontaines D.C.-album, a Dopamine Chamber hozza mindezeket. Beleértve azt is, hogy ez egy kicsit megint jobb lemez, mint az előző volt.
Az előző albummal, a Romance-szel vettek egy laza balkanyart, amikor több elektronikát, itt-ott még hiphopos hatásokat is pakoltak a zenébe – mindezt a gitárzene–elektronika-fúzióban igen kompetens sztárproducer, James Ford vezetésével –, és a kísérlet, mint az azóta közismert, sikerrel zárult. Nem is meglepő, hogy a Dopamine Chamber – aminek az albumborítója is emlékeztet az előzőre, mintha a szívalakú lufi felénk fordulna, és kiderülne, arca van – ezen a vonalon megy tovább, ráadásul, ami a lemez narratív kontextusát illeti, az új Fontaines D.C.-nagylemezt bátran nevezhetnénk Románc kettőnek is, annyira személyes, annyira közelről néz rá az emberi kapcsolatokra, a két ember közt tekergőző, őket összekapcsoló vagy éppenséggel őket szétválasztó, egyenesen szétszakító mély érzésekre. És ha még elidőzhetünk a narrációnál: a szövegíró, Chatten ráadásul azt is hangsúlyozza, olyan korban élünk, ahol a személyes viszonyainkat, emberi minőségünket szétzilálja a közösségi média, ahol „a maszk viseli az arcot”. Ilyen értelemben a Dopemine Chamber személyessége és karcos, megtépázott romantikája valóságos lázadás.
Grian Chatten dalszövegei filmszerűek, novellaszerűek, a Fontaines D.C.-dalokban történetek, képek jelennek meg a szemünk előtt – így van ez az új nagylemez nyitódalában is: a Six Shot Morning elején pulzáló elektronikus puttyogásra kel fel a nap, hogy aztán egy ponton beinduljon a zakatolás. Ismerjük jól ezt az érzést. Ami a filmszerűséget illeti, a Marianne című dalban el is hangzik: „cinematic feeling”, ha pedig a popkulturális linkek és a borongós romantika körül matatunk, nem tud nem eszünkbe jutni egy másik „nem-rockzenész” könnyűzenész, Leonard Cohen, és az ő So Long, Marianne című dala. Ugyanaz a gomolygó köd, hasonló érzelmi érintettség. A lemez harmadik dala aztán máris egy csúcspont. A Mimesis a lemez egyik legjobb dala, feszes zakatolása, a dalt beborító szintiszőnyeg, a gitárok és úgy összességében a szám hangvétele nem is annyira távolról a Joy Division Love Will Tear Us Apart című örökbecsűjét idézi. „And time will take you far away, my love / And feel the everlasting now, eternity is real / The sun will leave the sky and all the stars reveal / So close your eyes forever, again, again, again”, meg kell a szívnek szakadni.
A Happy For You különös veszekedős-szerelmes vallomás Cure-os, aztán zúzós gitárokkal, „ha elszaladsz / nem megyek utánad / esküszöm / szóval, tudod, egyszerűen csak örülök neked / esküszöm”, az pedig az albumszerkesztést dicséri, hogy ennek a héjanásznak a folytatása a következő dal, a Demolition. A Tongue az album egyik (vagy talán: a) legkülönösebb dala – úgy indul, mintha egy régi ír-kelta balladát átszűrnénk a modern könnyűzenén, súlyos szubbasszusokat és hiphopos dobot pakolnánk alá. A lassú-középtempós One Man újabb magaslati pont, az a rész, ahol a dal kibontakozik és felemelkedik, egészen fantasztikus: „Do you have a genuine need to be desired? / Call me up any time that you wanna fly, yeah / Tell me you’re living like someone from a song / I told you from the start, yeah, we would get along, yeah” – szinte már látom is lelki szemeimmel, ahogy a közönség együtt énekli a zenekarral. És ebből a dalból került ki az album címe is: „Dopamine chamber just tryna kill the pain / You can’t escape the feeling once you’ve given it a name”; boldogságaink, örömeink titkos szobái, a fájdalmak föloldozásainak apró kamrái, ahonnan, ha már nevet adtunk nekik, nincs menekvés – tegye fel a kezét, aki még nem hallott ilyenről.
És aztán a magaslati pont után egy valódi csúcspont, ráadásul valami, ami a popkulturális sajtó számára is fokozott csemege. A Where Is Gone duett, amiben Grian Chatten a mai könnyűzene egyik legtöbbet tárgyalt alakjával, az „atipikus popsztárnak” nevezett katalán Rosalíával énekel együtt, akinek Lux című tavalyi nagylemezéről nagyon sok szó esett világszerte. A hatvanas éveket idéző, filmzeneszerű, countrys-folkos, ám nagyívűre hangszerelt dalról evidensen eszünkbe juthat Nick Cave és Kylie Minogue Where the Wild Roses Grow című gyilkos balladája, de nekem inkább a Nancy Sinatra–Lee Hazlewood-dalok adják magukat párhuzamként (bár ez utóbbi és az előtte említett között is vannak zsánerügyi hasonlóságok).
És a lemez itt sem laposodik el. A You Miss Me című dalban ismét megvillan Chatten szövegírói, hangulat- és alaphelyzetteremtő zsenialitása: „Bajlódsz valamivel, amit nem ismersz / Értem jössz a kocsiddal / de a mosolyod a zsebemből bújik elő / Igen, nem messziről érkezik”. Már látjuk is a jelenetet. A lazán lüktető, akusztikus gitáros Japan pedig egy valóságos mininovella egy egyéjszakás kalandról, érzelmes és még vicces is: a távozni készülő férfi úgy tesz, mintha az udvaron álló kocsija nem akarna elindulni, ám a lány kiviszi a közeli pályaudvarra, „sír, mint egy gyerek”, „kösz a jól ismert ígéreteket, értékelem a stílusodat”. A zárás – az Intimate című dal – pedig keretes szerkezet, napfelkeltével indítottunk, napszálltával zárunk: „Láttam, ahogy elhalványul a nap / Az emberek tele kételyekkel / Szépségkirályok, szépségkirálynők / Pengearccal, magánjavakkal”, aztán előkerül egy lebegő város, ahol vége sincs a dekadenciának, ahol nincs helye az igaz szerelemnek és az emberi álmoknak. „Színes befejezés”, „bájos zárókép”, ahogy Grian Chatten énekli, ha jól sejtem, nem kevés malíciával. Indítom újra a lemezt az elejéről.
Borítókép: Grian Chatten, a Fontaines D.C. frontembere az Electric Picnic 2026 fesztiválon az írországi Stradballyban, 2026. augusztus 30-án / fotó: Debbie Hickey / Getty Images Hungary / az Index engedélyével
Bejelentkezés