Alejandro Gonzalez Iñárritu legújabb, Digger című filmjében, noha első ránézésre a klímaváltozásért felelős olajipart és ennek egy elképzelt, szimbolikus figuráját állítja kritikája középpontjába, valójában az egész emberiséget elmarasztalja a bolygó pusztulásáért. A Diggerre mindemellett sokan a Nyugat történelmi távlatba helyezett önmarcangolásának legújabb dokumentumaként tekintenek, a mexikói rendező legújabb produkciójában azonban épp annyiszor vált nézőpontot, hogy ezeket a leegyszerűsítő értelmezéseket lerázza magáról. Iñárritu mozija legalább annyira disztópia, mint szatíra, és legalább annyira keresi a felelősöket, mint amennyire inkább csak hagyja, hogy élvezzük a legmagasabb fokú művészetet.
A Digger ízig-vérig posztmodern mű, és a filmet nézve egyrészt megerősödött bennem az érzés, hogy kezdem unni a posztmodern műalkotásokat, másrészt, hogy társadalomtörténetileg valójában csak napjainkban érkeztünk meg igazán a posztmodernbe. Vagyis világunk jelentésvesztettségébe, a narratívákat, víziókat, izmusokat nélkülöző, történelem utániság vákuumjába, ahol az emberiséget ért katasztrófáknak se felelőse, se okozója, sehol egy ember, akit számon lehetne kérni, sehol egy bűnbak, akire rá lehetne kenni az egészet. És, természetesen, abba a világba, ahol minden lehet egyszerre igaz és hamis, mert minden csak nézőpont, érvelés és világnézet kérdése, más szóval, ahol mindent determinál egyfajta politika. Kérdezhetnénk, hogy mivel a posztmodernt megelőlegező, majd azt definiáló huszadik századi nyelv- és történelemfilozófusok kidolgozták annak elméletét, megnevezték következményeit, mégis min lepődünk meg. De valahogy azért mégis meglepődünk, mert a széthullás elméletétől az elmúlt öt-tíz évben eljutottunk a széthullás gyakorlatáig.
És persze figyelmeztettek minderre a műalkotások is. Például azon posztmodern művek tömege, melyek újra meg újra azt állították mondandójuk középpontjába, hogy ők bizony csak művek. Filmművészetiek, irodalmiak, képzőművészetiek. Alkotott ilyet Esterházy Péter és Krasznahorkai László, de Quentin Tarantino és Wes Anderson is, és untig ismételték ezt a trükköt, nehogy valaki rájuk kenje, hogy ők csak illuzionisták. A posztmodern szerzők egyfelől műveik megbízhatatlanságáról győztek meg bennünket, másfelől igyekeztek felhívni figyelmünket a művészet fontosságra. Volt itt kikacsintás, talált mű, belépett író és rendező önnön szakrális terébe, és keletkezett így egy rakás mű a műben, mely, ha mást nem is tett, annyit mindenképpen, hogy megakadályozza az önfeledt műélvezetet. Bár Iñárritu maga is eljátszott már a műben magában keletkező alkotás művészi potenciáljával (Birdman), vagy éppen a világhoz való viszonyunkat defináló és a művészeteket is hordozó médium, a nyelv megbízhatatlanságának és megkerülhetetlenségének kettőségével (Bábel), ezúttal szintet lépett.
Élvezzük ugyanis a film nyitójelenetében a Tom Cruise alakította Digger öblös, ízes, délies vakerját, érzelmi kilengéseit, excentrikus jellemét, de a kezdő képsor furcsa művisége, a Digger hálószobaablaka mögötti táj mesterkéltsége már különös érzést kelt bennünk. Épp úgy, ahogy a Becstelen Brigantyk kezdő képsora, melyben a favágó LaPadite egy üres farönköt csapkod a fejszéjével, anélkül, hogy bármit is hasogatna. Ahogy Tarantino jelzi nekünk a startnál, hogy itt csalással lesz dolgunk, úgy Iñárritu is kiteszi a disclaimert: ez itt kamu. De nem csak úgy simán az, hanem kétszeresen is az. Kamu a kamuban. A Digger ugyanis nem Digger Rockwell olajmágnás sztorija, hanem a Digger-színdarab sztorijának sztorija.
Ez persze önmagában még nem mond semmit arról, hogy ez most akkor jó-e vagy sem. Felmerült bennem a kérdés, hogy ez most megint a jó öreg posztmodern trükk lesz-e – Rodolfo stílusában: „csak a kezemet figyeljék, mert csalok” –, a valódi kérdés az, hogy kezd-e ezzel valamit a szerző. Sikerül-e ezt az ismert módszert újragondolnia, vagy megint csak valamiféle figyelmeztetésben lesz részünk, aztán mehetünk haza?
Azt gondolom, Iñárritu képes volt megoldani a problémát. A Digger tétje, hogy létrejöhet-e egyáltalán egy olyan műalkotás, melynek témája nemcsak hogy elevenen hat még a világra, hanem a mű maga is benne létezik, függ tőle, sőt, annak következménye. Szpoiler: Digger és társai tényleg tönkretették a bolygót, ám az erről készülő nagyszabású műalkotást végső soron megfinanszírozza Digger leszármazottja, valamiféle igazságérzettől, jóvátételi szándéktól vezérelve. A filmben belül nem puszta fikciót fogyasztunk tehát, hanem a valóság inspirálta, hitelesre törekvő ábrázolást. Persze, ennek sem hihetünk, mert lehet, hogy Digger egy jó arc volt, és hogy az egész nem így zajlott.
Mű a műben, ugye. Melynek egyébként azt kellene állítania – és ez lehetne a Digger tételmondata –, hogy a művészet, ha arról is szól, hogy világnak annyi, végső soron arra tesz kísérletet, hogy valamilyen módon kárpótoljon bennünket: szépség, katarzis, vagy épp az elemelés és az eltávolítás eszközeivel.
De lenne itt még valamiféle kritika és állásfoglalás is. Felmerült már ugyanis, legutóbb idén nyáron, Christopher Nolan Odüsszeiája kapcsán, hogy a Nyugat egyre nagyobb kedvvel viszi színre (egyébként politikai indíttatású) vezeklését a világ tönkretételéért, múltbeli bűneiért, a háborúkért, a gyarmattartásért, a rabszolga-kereskedelemért, a rasszizmusért, népirtásokért, a mai globális Dél egykori kifosztásáért, a klímaválságért. Talán Iñárritu filmje kapcsán is felmerült hasonló produceri igény Hollywoodban. Ám a film egyik kulcsjelenete, sőt, szerintem tetőpontja, melyben az Európai Bizottság – vagy egy ahhoz hasonló testület – elé citált Digger elmagyarázza, hogy miért is nem ő az egyedüli felelős az olajfúrás okozta katasztrófáért, növelni tudja a tétet. Pontosabban kontextualizálja, hogy miért is olyan nehéz lejönni a fosszilis tüzelőanyagokról, és hogy ez a függőség miért a világunk lényege valójában. Az emberi kultúra mai formájában maga az olaj. Nem önmarcangolás ez tehát, hanem a bűnbakkeresés jolly jokere, a (keresztény) ember alapállapota: nem csak, hogy felelősök vagyunk, hanem eleve bűnösök. Mindannyian.
De ha meghaladja Iñárritu az önmarcangolást és posztmodernt is, akkor végső soron mit tart fontosnak? Csak a már elcsépelt toposzt mondja fel újra, miszerint a művészet elemeli a világ borzalmát azáltal, hogy beszél róla? Elég lenne ez a rámutatás, kijelentés, és máris működésbe lép az irónia, megfogalmazódik a kritika? A legkevésbé sem. A film ugyanis még ezen felül is képes meghaladni önmaga narratíváit, mégpedig a rendelkezésére álló esztétikai eszközökkel. Tom Cruise szintén önmagát – Mavericket és Ethan Huntot – meghaladó produkciója Diggerként, John Goodman alakítása az Egyesül Államok elnökeként, valamint Sandra Hülleré Digger féltestvéreként a hollywoodi színjátszás legjobb pillanatait idézi, és a legjobb szatírái közé emeli a filmet – még bőven a ripacskodáson innen. A mű vizuális világa mindemellett Terry Gilliam Braziljával vetekszik, azt idézi. És nem is rossz párhuzam ez. A Digger ugyanis elsősorban szatíra: egyszerre bírálja a társadalmat, amely egyébként kifizeti a filmet a mozipénztárnál, és a szakmát, amely létrehozta azt.
Iñárritu a film rétegzettségével és kizökkentő gesztusaival kellően elidegeníti, másfelől érzelmileg túltelíti a nézőt. És bár a film narratívaváltásai, például, hogy kiderül, egy Digger-werkfilmet nézünk, nem a Diggert, sokakat ledob, elkedvetlenít, a film záró képsorai, úgy vélem, világossá teszik, hogy mi itt az igazán fontos. A zárlat és a végefőcím alatt hallható hangeffektusok, flóra és fauna „zenéje” berántja nézőt a film érzelmi világába, melynek lényege végső soron a gyász környezetünk elvesztésért. A riadókért és a maszkviselésért.
Iñárritu eleget tesz azért, hogy ne maradjunk közömbösek a film kapcsán, és hogy ne csak egy ízes, bátran esztétizáló, a filmjátszás eszközeit csúcsra járató mozival kelljen megelégednünk. Bár, ha csak ennyit kapunk, akkor is sokat kapunk – egy markáns kultfilmet. A film ugyanis épp hatalmasat bukik a mozipénztáraknál, ami a legjobb kultfilmek védjegye, egyben a legeredetibb filmrendezők keresztje. Hogy azonban Hollywoodban mégsem annak szánták a Diggert, hanem blockbusternek, ismét felveti a gyanút, hogy ez esetleg egy nevelő szándékú mozi akar lenni. Ám amiatt, hogy ez azért mégis csak egy szatíra, ezt is visszavonja. Újabb posztmodern trükk.
Borítókép: Tom Cruise a Digger című filmben (YouTube / Warner Bros.)
Bejelentkezés