Biedermann regénye egy elképzelt erdélyi magyar arisztokrata család, Lázárék történetét meséli el az 1900-as évektől a Kádár-korszak kiépüléséig egy családtörténethez mérten viszonylag rövid terjedelemben, szűk háromszáz oldalon. A szöveg relatív rövidsége és a legfiatalabb szerzőgeneráció friss látásmódját sejtető mű a családregény megújítását, illetve a közéletünket máig meghatározó huszadik századi történelem újraértelmezését ígéri. Ám ez az elvárás érvénytelen és igazságtalan is a szerzővel szemben, aki – tekintve, hogy maga is a magyar arisztokrácia leszármazottja – elsősorban talán személyes kötődése miatt érezte szükségét annak, hogy elmesélje ezt a történetet. A regényt olvasva, úgy gondolom, ez az álláspont védhető is. Biedermann regénye inkább történelembe ágyazott mese, semmint íróasztal-beszakító történelmi regény.
A Lázárnak nincs egyetlen főszereplője, noha azt gondolhatnánk, a regény kezdetén megjelenő, áttetsző bőrű és kék szemű Lázár Lajos az, különösen, hogy a regény a végéig a történet szereplője marad. A cselekmény egy emberöltőt ölel fel, végigvezeti az olvasót az európai arisztokrácia történetén hatalma tetőfokától, vagyis a klasszikus liberális kapitalizmus bukása előtti pillanatától a kelet-európai arisztokrácia végső hanyatlásáig, vagyis a kommunista rendszerek születéséig. Lázárék története egy idilli, drakulai értelemben vett misztikus kastélyban, egy baljósan szép, lelkeket elrabló erdő szomszédságában indul Erdélyben, és a vagyonelkobzásig, majd a megoldásként kínálkozó nyugati emigrációig vezet. A család története jó példázza, hogy az egykori Monarchia és Kelet-Közép-Európa országainak történelme még a legtehetősebbeket sem kímélte – szemben a nyugati elitekkel. És, noha előjogaik, kapcsolataik, vagyonuk és lakhatási körülményeik révén előnnyel indultak, az ő gyermekeik is betegesek voltak, az ő asszonyaik és megőrültek, a férfiak ezekben a családokban is bűnrészesekké váltak, és az ő lányaikat is megerőszakolták. Ha nem a szovjetek, vagy nem a nácik, akkor az események hatása alá került honfitársaik.
Vannak kétségeim afelől, hogy a Lázár szeretne-e aranykorként tekinteni az egykori Osztrák–Magyar Monarchia nemesi világára, ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy Biedermann nem bátorkodik kritikát megfogalmazni valóságos-kitalált őseivel szemben. A regény egyfajta álomszerű, Marcel Proust inspirálta múltba révedés, a Lázárék történetében megbúvó szépség feletti merengés és rádöbbenés, hogy a világnak ezen a táján is éltek így emberek, családok. Ami pedig a kritikát illeti: a mindenen és mindenkin átgázoló, hol ebből, hol abból az irányból sodró történelmi áramlatok elvégzik ezt a munkát. Bárki, sőt mindenki lehetett bűnös és áldozat is. Ahogy Lázárék is.
A családtagok története azonban – noha tény, hogy maga a család a regény főszereplője – sajnos nehezen átélhető. Biedermann több generációt, sok szereplőt követ és mozgat egyszerre, hol az egyikőjükre, hol a másikukra koncentrálva, és ez kétségtelenül megfelel egyfajta családregény logikájának. Azonban, mivel viszonylag keveset időz el az egyes szereplőknél, nem könnyű velük azonosulni, beleélni magunkat a veszteségeikbe, megítélni a tetteiket, átgondolni a döntéseiket, szeretni vagy gyűlölni őket. Éppúgy ismerteti őket, mint a korszak történelmét. Biedermann számba veszi a legtipikusabb eseményeket és személyeket, a Titanic elsüllyedését, Freud és a modern pszichoanalízis születését, Hitler felemelkedését, Kun Páter zsidóellenes tetteit, Sztálin paranoiáját, az 1956-os értelmiség szervezkedését, és ezeket állítja a családtagok legfontosabb életeseményei mellé. Öngyilkosságok, eltűnések, megőrülések, titkos szerelmek, titkos gyilkosságok, bűnök és meghurcoltatások mellé. A lajstromot azonban, ami a történelmi eseményeket illeti, jól ismerjük, a személyes élethelyzeteket pedig csak egy vastag üvegű, opálos búra fölé hajolva szemlélhetjük, homályosan. Az elmélyedés lehetősége akár egy múzeumi látogatásé, ahol röpke két óra alatt kell közel hét évtized történetét egy diorámaszerű kiállításon befogadnunk. Nem könnyű így.
De kétségtelen, hogy az egész valahogy mégis szép. Mert ami miatt a regény egyedinek mondható, az a nyelvezete szépsége, érzékenysége, Biedermann elbeszélői arányérzéke, és az a végső soron szimpatikus hozzáállás, hogy a szerző kevésbé értékelni akar, vagy szájba rágni, inkább láttatni. Noha a történelmet kicsit direkten adagolja – következik ez talán Biedermann életkorából is –, prózaírói tehetsége egészen kivételes; nem pusztán arról van szó, hogy pályakezdőhöz képest jól ír, és – ahogy mondani szokás –, érdemes rá figyelni: egy, a korunktól szokatlanul idegen képességet villant fel, alig több mint húsz évesen. A Lázár ugyanis minden narratív hiányossága, a koncepciót illető „mulasztása” ellenére is egy érett szerző már-már klasszicizáló művének tűnik. Mindemellett, ha Proust hatása felől közelítjük meg a regényt, talán könnyebb definiálni, milyen szándék vezérelte, illetve miféle prózapoétikát követett, milyen életérzésből merített ihletet. Az inspiráció és a kontextus azonosítása – és a szerző körüli felhajtás – azonban nem támaszthat meg egy könyvet, annak teljes mértékben a saját lábán kell állnia. Erre lehet, hogy Biedermann esetében még várnunk kell, esetleg a következő művéig. De az a megérzésem, hogy nem túl sokáig.
A regényt övező népszerűség mindemellett sajátos árnyalatot kaphat Magyarországon. Krasznahorkai László Nobel-díja, illetve a szintén magyar származású David Szalay Booker-díja és a Test népszerűsége után Biedermann személyében ismét magyar kötődésű szerző tűnik fel a világirodalom élvonalában. A már többször emlegetett felhajtás és az elvárások talán még erőteljesebbek is nálunk, és az ebből fakadó feszültséget ő is érzi, ahogy azt Könyves Magazinnak is elismerte. Amiről a regényben ír, jelentős részben számunkra jól ismert történés, így ezek itthon viszonylag kevés leleplező erővel rendelkeznek, de a szerző nem is láttatja a történelmet radikálisan új perspektívában. Miután – például – Esterházy Péter számos módon meg- és szétírta ezt a témát (mármint az arisztokrácia történeteit), annyira nem is könnyű ez. De nem feltétlenül kell erős állításokat elvárnunk: a stílus önmagában is tekinthető egyedi megközelítésnek.
Mindebből kiindulva azonban kétséges, hogy a Lázár – a kötetet övező népszerűségen túl – ugyanolyan elfogadott és elismert mű lesz Magyarországon, mint tőlünk nyugatabbra, például az Egyesült Államokban. Külön pikantériája a dolognak, hogy a regény konklúziója szerint a huszadik század által meggyötört arisztokrácia végső lehetősége az emigráció. Ez számunkra még ma is aktuális dilemma, nem pusztán történelmi távlat. És nemcsak, hogy aktuális, de politikailag és világnézetileg is determinált megközelítések sorát hozza a felszínre, kérdések sokaságát veti fel. Válasz-e a migráció a nehézségekre? Ha ezt az utat választjuk, nem kell-e majd előbb-utóbb a múltba tekintve számot vetni az okokkal? Ahogy egyébként, végső soron Biedermann is megkísérelte. Bár a végeredményt ismerve úgy tűnik, ő nem elszámolandó örökségként, hanem pusztán egzotikus alapanyagként tekintett a magyar múltba.
Borítókép: Nelio Biedermann magyar gyökerekkel rendelkező svájci író a Lázár című könyvének bemutatóján a 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Hungexpón 2026. október 2-án. Fotó: MTI / Kovács Márton.
Bejelentkezés