A 2010-es évek tele voltak Orbán-ellenes tüntetésekkel, én magam is ontottam az eseményeket. Nyilván nem a semmiből jöttek létre az aktivistacsoportok, de kétségtelen, hogy ekkor megszaporodtak Budapesten a tiltakozás látható, közösségi formái. Pörögtünk ezerrel, mert mindannyian bíztunk abban, hogy ezekkel a demonstrációkkal el lehet érni valamit. Nem véletlen, hogy a mindennapi élet szépségeiről készült, szétfilterezett fotók, az életigenlő és édesbús zenék, az avokádós pirítósok között úgy éreztük, van remény egy jobb, szebb, izgalmasabb jövőre (és nem véletlen, hogy ma is az egyik legerősebb TikTok-trend a millennial hopecore).
Aztán a megmozdulások ritkulni kezdtek, ahogy az is átalakult, mit gondolnak a szervezők arról, kinek szólnak a tüntetések. Az elején még fontos volt a helyszín, kellett, hogy az eseménynek szimbolikus jelentősége legyen (például, ha oktatás, akkor EMMI, ha médiatörvény, akkor Belügyminisztérium), elérhetőbbek voltak a döntéshozók, a Hallgatói Hálózat (HaHa) és a Középiskolai Hálózat (KiHa) tagjai valamivel jobban hozzáfértek Hoffmann Rózsához, volt szervezett egyeztetés is. Aztán ahogy teltek az évek, a döntéshozók és a mindennapi emberek között egyre nőtt a távolság. Egyre felfoghatatlanabb összegek ellopásáról volt szó a hírekben, egyre megközelíthetetlenebb és láthatatlanabb magasságokban születtek a törvények, és már nem volt lehetőség arra, hogy megszólítsák azt, akit kellett volna.
Ezek az alterglobnak nevezett mozgalmak, mozgalomcsírák egyre több méltatlankodással szembesültek, mely szerint „megint csak tüntikéznek” és „nincs semmi változás”, hiába létezett akkor egy egészen pofás globális (anyagi és szakmai) támogatói rendszer. (Nem állítom, hogy nem kellene önreflexiót gyakorolni a tekintetben, az egy kaptafára készült tüntetések nem csak úri passzió tárgyát képezték-e – erre nem egyértelműen igen vagy nem a válasz.) Az viszont tény, hogy veszni látszott e mozgalmak és mozgások újdonságértéke, és egyre kevesebb lett a remény arra, hogy bármilyen is legyen egy tüntetés, azzal majd „elérünk valamit”.
Kifárasztás, demotiválás, egyre halványodó ellenállás – miközben több ellenzéki összefogáskísérlet is megbukott. Végül a 2024 elején fellángoló botrányok hullámán megjelent Magyar Péter.
Ígéret a változásra, remény, tiszta lap, minden el lett mondva és meg lett ígérve, amit csak elbírt a kampányidőszak. Szavazott a Tiszára boldog-boldogtalan,
Fontos megkülönböztetni a Tiszát kritizálók csoportjait – vannak, akik nyilvánvaló politikai ellenfelei az új kormánynak és a Tisza Pártnak (a Fidesz, ezt talán magyarázni sem kell), vannak, akiknek nagyon mások a politikai elképzelései (mint mondjuk a baloldaliak), de vannak olyanok is, akik kritikusak, de továbbra is Tisza-szavazónak tekinthetők. És köztük is mindenféle ember van: olyanok is, akik nem figyeltek, nem mélyültek el korábban a politikában, vagy egész egyszerűen április 12-én semmi más nem vezérelte őket, mint Orbán Viktor és a Fidesz leváltása.
Vannak szakterületek – társadalmi csoportok –, amelyek eleinte saját kisebb köreikben, majd egyre inkább a nyilvánossághoz fordulva fogalmazzák meg elégedetlenségüket – hiszen hiába a végeláthatatlan egyeztetések, a szociális szférában nemhogy az elmúlt 16, de inkább az elmúlt 36 évben tömegével születtek azok a tanulmányok és javaslatok, amelyek a szociális ellátórendszer hibáit, hiányosságait igyekeznek kiküszöbölni. Ezekből elég volna csak néhányat elolvasni, és máris nem volna szükség olyan sok egyeztetésre, könnyebben lehetne lépni, érdemben cselekedni, kidolgozni egy új szociális ellátórendszert akár.
Kováts Eszter minapi cikkében a „türelem paradoxonáról” is ír. Ebben úgy fogalmaz, nem lehet arra várni, hogy a kormány majd magától kitalálja és eldönti, mi legyen, az embereknek pedig „ki kell várniuk, míg a számunkra fontos ügy is sorra kerül”. Ez az egyik leglényegesebb megállapítás:
Ilyen az, amikor egy (ex)politikus arról ír, nem tudta volna elképzelni, hogy Orbán Viktort miniszterelnökként beidézhette volna az ügyészség. Vagy, amit Bakó Bea említett bejelentésében – melyben közölte, elköszön Gemišttől, mivel a miniszterelnökséget vezető miniszter, Ruff Bálint tanácsadója lesz alkotmányjogi kérdésekben –, hogy „aki csak a saját álláspontja megerősítését akarná visszahallani, az nem olyasvalakitől kérne alkotmányjogi ügyekben tanácsot, aki nemrég hangosan kritizálta a képviselői mandátumkorlátot, a parlamenti vizsgálóbizottságok új szabályait vagy a »tisztítótüzet«.” Vagy az MTI-től érkező, egyelőre erőlködve objektív hírek. A 444-en megjelenő Bódis-kritika. A vezető női lapok kiállása az Isztambuli Egyezmény ratifikáláséért.
Ez utóbbi például újra történik: új szereplőkkel jelenik meg évekkel később ugyanaz a követelés, ebből pedig az látszik, új csoportok lépnek fel, vagy régiek kezdtek el újra nem bízni egy kormányban.
Ez pedig maga a kritika és kritizálhatóság, még akkor is, ha – egyelőre – csak látvány. Olyan ez, mint mikor a kamasz először kérdőjelezi meg a szüleit. Tanulási folyamat mindenki számára, hogyan kell normálisan és konstruktívan kritizálni, hogyan ne váljon abból azonnal személyeskedés.
Hogy ösztönös reakció legyen a kétkedés – és ami a legfontosabb: nem az öncélú, önmagáért való kétkedés, ami örökre megmarad ebben az állapotban, hanem az, amikor az ember megtanulja megfogalmazni és megnevezni a fenntartásait, megtanul átgondolni, majd dönteni arról, szerinte mi az igazság. Megtanulja súlyozni az információkat és eldönteni, számára mi hiteles. Ez a reziliencia elengedhetetlen manapság, amikor már egy pandás videó esetében is ellenőrizni kell, nem AI-jal készült-e az egész.
Nemigen maradt más kapaszkodónk, mint a saját józan eszünk és a közösségünk.
ér szóvá tenni Bódis Kriszta videóit vagy meghökkenni Magyar Péter miniszterelnök egyes fotóin, érdemben beszélni a Kapitány Istvánnal kapcsolatos aggályokról vagy sürgetni, döntsenek Ukrajna EU-csatlakozásának kérdésében – ezek mind olyan legitim felvetések, amelyek éppen lehetőséget adnak arra, hogy azok, akiket megszólítottak, bizonyítsanak.
Az, hogy a kritika (és a kritikai folyamat) nyilvános legyen, azért is fontos, mert másoknak is megmutatja, hogy lehet ezt csinálni és hogy mindez mire jó. Petíciót indítani, posztot, cikket írni, videóban felkérdezni – ezeknek természetesen csak akkor van értelme, ha a kormány reagál és javít a működésén. De az egészet nekünk kell elkezdenünk, ha változást akarunk elérni. Persze nem mindegy, ki az, aki mond valamit, és azt hogyan mondja. Ha a Reddit-kommentelők heveny kritikai felhabzásai nyomán hoznak döntéseket, kevésbé szerencsés, míg, ha az elmúlt több mint harminc évben a szociális szférában dolgozók kritizálják Bódis Kriszta videóját, az annál érvényesebb.
Hogy tényleg erről van-e szó, lassan majd kiderül, de ez nemcsak a kormányon múlik, hanem rajtunk is – azokon, akik kritizálnak. Az elmúlt évek tekintetében éppen az volt az egyik legnagyobb probléma, hogy falra hányt borsó volt bármi, amit a kormánynak címeztünk. A kormánnyal szemben mutatott szigorúság éppen azt mutatja, hogy hisszük, változásra képesek. A szőrszálhasogatás nyomán születhetnek meg azok az akadályozó tényezők – fékek és ellensúlyok –, amelyek biztosíthatják a demokratikusabb és átláthatóbb működést. Az igazi rendszerváltás nemcsak azon dől el, hogy ki irányítja az NVVH-t, hanem azon is, hogy képesek vagyunk-e változtatni a beidegződéseinken.
Mert meggyőződésem szerint azok bíznak leginkább abban, hogy a Tiszával az ország képes lehet rendszert váltani, akik kritizálják őket.
Borítókép: Ünneplő tömeg a Tisza Párt eredményváró rendezvényén az országgyűlési választásokat követően a budapesti Batthyány téren 2026. április 12-én / fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Bejelentkezés