Szeptember 12-én a Budapest Parkban ad nagykoncertet Magyarország talán legszellemesebb zenekara, a Bëlga, amely lassan három évtizede boldogítja a közönséget átfogó szociológiai terepmunkájának gyümölcsével. Ők azok, akik lényegében bármilyen hétköznapi mozzanatból és társadalmi jelenségből dalt tudnak írni, sőt ha nem jelentkeznének néhány évente új albummal, azt gondolnám, szinte már mindent kibingóztak. De a tarsoly továbbra is kifogyhatatlannak tűnik.
A Bëlga frontemberei – Bauxit, Még5Milliárd és Tokyo – a szememben elsősorban nem zenészek, hanem számcsinálók, akik színházi gondolkodással közelítenek aktuális témájukhoz. (Teszik ezt úgy, hogy DJ Titusz személyében viszont egy kitűnő zeneszerző-lemezlovas szolgáltatja nekik az alapot.) Először is stílust találnak a dal tárgyához: ahogy egy mégoly egyedi látásmóddal bíró rendező sem ugyanazzal a zenei világgal állít a színpadra egy Beckett- és egy Shakespeare-drámát, úgy henteslátogatáshoz, rendszerváltás-krónikához, blicceléshez vagy lakógyűléshez is más-más hangzás és szubkultúra dukál. A zenei alap helyzetbe hozza a szöveget, ugyanakkor ellenpontozza is: a rendszerint banális, kisemberi regiszter és a klasszikus mintákból építkező dallamok találkozása ironikus távolságtartásra, játékos szemlélődésre ösztönzi a hallgatót.
Ezzel együtt a Bëlga nem paródiákat gyárt. A frontemberek nemcsak felmutatják az aktuálisan felvett szerepet – de valódi kíváncsisággal bújnak bele, és a saját képükre formálják azt, mielőtt elengedik a gyeplőt. Legalább annyi empátiával, mint kritikával viszonyulnak az általuk megjelenített adatközlőhöz, ezért tud annyira pontos lenni, annyira költői erővel hatni a legelborultabb hülyeség is, amit egy-egy számban prezentálnak. A három frontember verzéi legtöbbször lazán kapcsolódnak egymáshoz: párhuzamos monológokat hallunk, variációkat egy-egy témára. Akárcsak a jó színészek, ők is egytől egyig megtalálják a figurájuk belső igazságát.
Az alábbiakban a Bëlga eddig megjelent albumairól mutatok be egy-egy – szerintem – kimagaslóan jól sikerült számot, elsősorban a kevésbé ismert darabok közül szemezgetve.
Majd megszokod (2002) – Erős kép
Az örök klasszikusokat – Nemzeti hip-hop, Kalauz, Kalauz 2, Ovi, A gyaloglás vége – felvonultató első lemez kevesebbet idézett, de bomba erős darabja, amelyben egy saját fájdalmában tocsogó alanyi költő egyre vehemensebben lovalja bele magát az önsajnáltatásba, miközben nem mulasztja el észrevenni, milyen erős képeket alkot. Persze ezt csak ő érzi így – valójában minél hisztérikusabb, annál nárcisztikusabb és bugyutább:
„Hiába csörög a telefon, föl nem kapom,
ki az? Nekem senki se...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.