Emlékszem, mekkora ígéret volt a kétezres évek elején a zeneiparban, vagy egyáltalán, a zenekedvelők, a zenefogyasztók körében a digitális univerzum. Miszerint ez az új felület, mit felület: tér, a zenének, mármint a zene fellelhetőségének, elhelyezhetőségének, megjelenésének ez az új dimenziója majd forradalmasítja a zene világát, a zenét körülvevő zsibongást, a zeneipart, az alkotói folyamatokat. Tán még magát a zenét is, az egészet, amit zenének nevezünk, faltól falig.

Ez volt persze az ígéret a zenén túl is. Az internet majd forradalmasítja mások mellett az újságírást. Sőt, hangzott, az újságírás már nem lesz az, ami addig volt. Megszűnik az arisztokratizmusa, a kapuőrszerepe, a benne szereplők kiválasztottságtudata. Beköszönt a vélemények sokszínűségének addig sosem látott korszaka. Demokratizálódik majd minden: bárki írhat bármit, elhelyezheti azt az interneten, olyan lesz az egész, mint a punk rock, nincs fal a zenész és a közönség között, bárki fölugorhat pillanatok alatt a színpadra, elég csak három akkord, egy klaviatúra meg egy határozott enter, és máris olvasható a szöveg.

Lettek is internetes lapok, blogok, a nyomtatott sajtó hanyatlásnak indult. Aztán az internetes lapok is átálltak az előfizetéses modellre, és nagyjából el is érkeztünk a mába. Elég jól dokumentált történet ez, nem is bonyolódnék most bele, jól és pontosan megírták ezt már előttem mások. Persze mindig lehet ezt tovább mesélni, de én most nem erről szeretnék beszélni.

Sokkal inkább a demokratizálódás ígérete és a kommunikáció természete körül matatnék a továbbiakban.

Ám, hogy a matatás tárgyához egészen közel kerülhessek, nem maradhat ki az a mozzanat sem, hogy egyszer csak – a kétezres évek második felében – megjelent a közösségi média. Nemhogy nem maradhat ki, hanem e nélkül egyenesen el sem beszélhető ez a történet. Már a közösségi média eljövetele előtt is az volt ígéret, hogy mindenkinek a zsebében ott lesz a tartalom-előállítás marsallbotja, az önprezentáció és önreprezentáció varázsvesszője, de persze mégsem lett mindenki blogger, nem indított mindenki internetes újságot. Az igazi nagy változást a közösségi média, egész pontosan a modorosan a legnagyobb közösségi felületként emlegetett Facebook hozta el (és persze vannak más lényeges oldalak is, a Twitter, a Tumblr, a Reddit, a YouTube, aztán az Instagram, majd a TikTok, de mi most, nyilvánvaló okokból, koncentráljunk a Facebookra).

A Facebookon valóban mindenki a maga szerkesztője lett. Ki-ki olyan módon prezentálja magát, úgy intézi a reprezentációt, ahogyan szeretné. Annyit mutat meg önmagából, a saját életéből, amennyit szeretne, és úgy, ahogy azt szeretné. Jellemző módon természetesen a szebbik oldalát, vagy ha nem azt, akkor úgy mutat meg valamit az élete sötét oldaláról, hogy az kiváltsa a közösség szimpátiáját. És mivel ezek a tartalmak láthatóan kelendők, az önreprezentáció a közösségi médiás élet fontos része lett. Megvalósult az Andy Warhol-féle tizenöt perc hírnév is. Egy jó duma, egy hatásos bemondás, egy jó poszt, egy jó fotó kelendő, jönnek a lájkok, meg a mindenféle érzelmeket fölmutató hangulatjelzések (emlékszünk arra, hogy a Facebookon kezdetben nem voltak emojik?), de az egész nem tart sokáig, érkezik a következő bejegyzés, a felhasználó görget tovább, máris a szeme elé kerül a következő tartalmi elem, bejegyzés, kép, bármi más.

A közösségi média megjelenésével és terebélyesedésével megváltozott a szerző és az olvasó viszonya is. Zárójel: nem is feltétlenül a klasszikus értelemben vett szerzőről és olvasóról beszélünk itt már, sokkal inkább tartalomgyártóról és tartalomfogyasztóról. Ezek a kifejezések elmondanak valamit a folyamatokról, ugyanis ez nemcsak azt jelenti, hogy aki a befogadói oldalon áll, az már nem a klasszikus értelemben vett olvasó, hanem azt is, hogy ami a kínálati oldalon keletkezik, az már nem olvasnivaló, hanem a tartalom.

És nemcsak az történt, hogy az Andy Warhol-i értelemben mindenki figyelmet kaphat, horribile dictu, sztár lehet tizenöt percre, és nem is csak az, hogy mindenki a saját reprezentációjának a főszerkesztője lett, hanem az is, hogy abból is hős (vagy éppen antihős) válhat, aki ezeket a tartalmakat minősíti. Új félisten és fenevad is feltűnt a közösségi média világában, a kommentelő. Egyfelől soha a kommunikáció történetében nem kapcsolódott így vélemény és minősítés. A valós életben legfeljebb a kocsmaasztalnál, a baráti társaságban, a munkahelyen vagy a családban érkezhet ilyen módon azonnali reakció egy-egy kijelentésre, a közösségi térben ez a spektrum sokszorosára tágult, és ha nem is az adott közösségi oldal minden egyes tagja, de sok száz, akár sok ezer ismerős férhet – és szólhat – hozzá ahhoz, amit a közlő önmagáról megmutat, vagy ahhoz, amit a világról elmond. Egy komment pedig adott esetben ugyanakkora figyelmet kaphat, mint maga a tartalom, sőt van, hogy nagyobbat, miközben a vélemények összessége – vagy éppenséggel azok közül egyik, másik – instant módon, azonnal visszahat a közlőre is: elveszi a kedvét attól, hogy közöljön, vagy éppen felbátorítja, föltüzeli, hogy máskor is olyannal álljon elő, ami vihart kavar körülötte, esetleg igazodásra készteti.

Az ilyenfajta változás természetszerűen nem áll önmagában, nem marad következmények nélkül. A görgetés, a tartalmak fentebb illusztrált habzsolása, a kontent-futószalag, a fölkínált, látható-olvasható dolgok folyamatos minősítése, azaz a kommentelés, a folyamatos visszacsatolás, a visszacsatolások visszacsatolása, a digitális zsizsegés és kattogás hat a nyilvánosság más területeire. Pszichológus nem vagyok, tehát afelől nézve nem beszélek arról, hogy ez a fajta működés hogyan öli meg az egyszeri ember koncentrálóképességét, mennyire teszi lehetetlenné, hogy az ember hosszan fókuszáljon valamire a külvilág kizárásával, azt viszont látom, milyen hatást gyakorol a közösségi média olyan területekre, amikről van valami tudásom.

Korábban is írtam a közélet olyanféle működéséről, amit a Men In Black című filmhez hasonlítottam, pontosabban a népszerű moziban látott villantásos megoldáshoz, amivel az érintettek emlékeit kitörlik. A közösségi média működésének a természete okozza azt, hogy a nyilvánosságban (és nyilvánosság alatt természetesen a legszűkebben vett politikát is értem) egyes témák feltűnnek, aztán úgy tűnnek el, mintha mi sem történt volna. Ezekre a témákra a hivatalos sajtó is reagál, nem meglepő módon a nyilvánosság egészének, a közösségi média működésének a természetéhez hasonlóan. Rövid idő alatt irgalmatlan mennyiségű médiatartalom keletkezik – ahogyan, ha történik valami nagy visszhangot kiváltó esemény, a közösségi médiát is elárasztják a vonatkozó posztok (bejegyzések, képek, videók) –, a jelenség csúcsra jár, majd a tartalomgörbe hirtelen zuhanni kezd, és a téma úgy tűnik el a nyilvános térből, mintha sosem lett volna. Ennek a jelenségnek a fölnagyított, hosszan tartó, de az előbb vázolt alapműködést hibátlanul, pontról-pontra produkáló mintapéldánya volt a Covid. 

No, de a hosszas tartalmi bóklászás után itten visszakanyarodnék a demokratikus ígéret kérdésére.

Ha már azzal kezdtem, először is a zeneipar. Nemcsak azért, mert közel áll a szívemhez, hanem mert jó példa is. Az átmenet zavaros évei után a zeneiparban létrejöttek az új hierarchizált viszonyok: a streamingplatformok ugyan a kicsiktől a nagyokig mindenkinek lehetőséget, felületet nyújtanak, ám a nagy lemezkiadók időközben remekül kiképezték magukat az új helyzetre, az algoritmus pedig leginkább azokat dobja fel és mutogatja a zenehallgatóknak, azokat tolja előtérbe, akik népszerűek és ismertek, azt pedig, hogy kik a népszerűek és ismertek, a tehetségen túl továbbra is az dönti el, hogy milyen egy-egy szereplő iparági háttere. Nemhogy Taylor Swift és egy tatabányai garázsrock-zenekar nem lett egyenlő, de Taylor Swift és egy tehetséges holland popelőadó sem. Persze ki gondolta komolyan, hogy ennek az ellenkezője megtörténhet.

A közösségi médiában ennél némileg összetettebb a helyzet. Történt valami, amit demokratizálódásnak egyáltalán nem neveznék, inkább valamiféle különös nivellálódásnak. Vagy inkább úgy mondanám, a közösségi média – ismétlem, itt elsősorban a Facebookról beszélek – egyfajta tarkahányás, ahol egymás mellett jönnek a lapok cikkmegosztásai, Kovács Béláné fotói, random állampolgárok bejegyzései a kormányról és az ellenzékről, eseménymeghívók, tematikus oldalak bejegyzései és egyebek. Mindez ráadásul valamiféle sajátos szelekcióban, amit buborékosodásnak nevezünk. Ez azt jelenti, hogy az emberek a tartalmakat saját ismerősi körüknek, érdeklődésüknek, egyéb preferenciáiknak megfelelően kapják meg a monitorukra és a telefonjukra, ez pedig azt eredményezi, hogy egy idő után a valóságérzékelésük, így a tudatuk is módosul, és azt, hogy mi történik a világban, ennek a tartalomkeveréknek megfelelően fogják értékelni és értelmezni. Hogy ennek mi a hatása a kortárs nyilvánosságra, talán nem is kell hosszan ecsetelni.

Na, de vissza arra a bizonyos különös nivellálódásra, kiegyenlítődésre. Nemcsak a tartalmakból lett egyfajta tarkahányás, hanem az álláspontok is összepacsmagolódtak. Mára eljutottunk oda, hogy mindenfajta vélemény, hozzászólás, megnyilvánulás, úgymond, egyet ér. Az információ csak információ, a tartalom csak tartalom, bárhonnan érkezik is. Egy hosszan megírt újságcikk egy görgetés, egy odakent poszt ugyanúgy egy görgetés, ahogy egy korábban konszenzusosnak tartott kulturális, politikai, filozófiai alapállítás is egy görgetés, és egy ilyennek a hetyke vagy éppen alpári cáfolata is egy görgetés. Minden bizonnyal van, aki ezt valamiféle demokratizálódás üdvös jelének tartja, vagy azt mondja, remek dolog, hogy így váltak légneművé a hierarchiák, én viszont valami egészen mást látok ennek következtében kibontakozni.

Ráadásul ez a „demokratizálódás”, a hierarchiák megszűnése csak látszólagos, de legalábbis felemás. A közösségi médiás tartalmak a Facebook főoldalán ugyan egymás mellett, egymás után jönnek, ám a sokat emlegetett algoritmus végső soron mégiscsak valamiféle elgondolt erősorrend vagy válogatási rendszer szerint rakja elénk ezeket. Vagy, hogy egy újabb nagyon lényeges szempontot is idehozzak, tünteti el őket a szemünk elől. Tehát a közösségi média láthatatlan keze egyfelől egyenrangú tartalomként egymás mellé teszi Martin Heideggert és Kovács Bélánét, másfelől azonban elgondolt populista és hatalmi szempontok szerint hierarchizálja a tartalmakat.

És hogy ismét visszatérjek oda, hogyan módosította a tudatunkat ez a felület és ez a fajta működés: nagyon is van visszacsatolás. És nemcsak az egyes ember működésére, hanem a kommunikációs tér egészének a működésére, különös tekintettel az úgynevezett médiát, bármit is jelentsen ma ez a fogalom. A kommunikáció ehhez az igen különös, egyszerre hierarchia nélküli, de mégiscsak nagyon hierarchizált, szerkesztett és befolyásolt működéshez idomul. A felhasználó jól idomított szereplőként megtanulta, hogy mit és hogyan kell csinálni, hogyan priorizálja őt a rendszer.

És ehhez idomul a tömegkultúra és közélet is. A nagy cégek, az ismert fogyasztási márkák, a zenekarok és az előadók, a rendezvények szervezői – és így tovább – megtanulták a leckét. A politikai élet szereplői egyre inkább beadják a derekukat a közösségi médiás jelenlétnek. A kormányoldal rengeteg pénzt költ a Facebookon, a magyar ellenzék mai vezetője pedig kifejezetten eminens és adekvát terméke ennek a korszellemnek: valójában egy nagyon szofisztikáltan működő topjúzer, egy csúcskommentelő, akinek a politikai fölemelkedése nem véletlenül indult a közösségi térben, és aki nem véletlenül allokál komoly erőforrásokat oda.

Persze költhet bárki bármennyit, úgy senki sem szeret, ahogyan az algoritmus: egy cicás fotó, egy piálós mém, egy közszereplő érzelmes-giccses képe kitakarhatja a valóságot is, ennek meg vajmi kevés köze van a demokráciához.