Töredelmesen bevallom, tisztelt olvasó, hogy késtem. Nem szokásom („Grabowski, megsérült?” stb.) és nem is óhajtok rendszert csinálni belőle. (Woody Allen ilyenkor már be sem megy egy mozielőadásra. Én bemegyek.) Enyhítő körülményként vegyük számításba, hogy nagyjából ugyanezt a koncertet, mit koncertet: show-t nyolc évvel ezelőtt már láttam egyszer Bécsben. Pontosabban nem ezt a koncertet (show-t), hanem az ugyanerre a koncepcióra épített előadást. Byrne akkor, az American Utopia című turnéjára találta ki, hogy keresztezi az amerikai marching band-tradíciót a popzenével, és ad az egésznek egy kis artisztikus csavart. Ez a gyakorlatban úgy néz ki – és úgy nézett ki tegnap este is – hogy a színpadon nincsenek járulékos eszközök, nincs dob, nincsenek erősítők, sem szintetizátorok állványon vagy éppen ütőhangszerek. A zenészek mindent a nyakukba akasztva visznek. A gitárosok persze, ők amúgy is ezt tennék, de nyakba kerülnek a szintetizátor, a percussion, sőt, a dobfelszerelések is. És ha ez még nem volna elég, az egész együttes egyfajta táncszínházi-mozgásszínházi produkcióként is működik, és begyakorolt koreográfia szerint mozog a színpadon.
Byrne-nek annyira bejött ez a fajta produkció, hogy nem változtatott, 2025-ben megjelent Who Is The Sky? című nagylemezét is ilyen módon állította színpadra – ezzel érkezett tegnap este Budapestre.
Az, hogy az egykori Talking Heads alapító-frontembere kísérletezik, nem a járt úton halad, és különféle – adott esetben nem is összeillő – dolgokat kapcsol össze, természetesen nem újdonság. Az 1980-as évek elején a funkot és a soult keresztezte a nagyvárosi rezignációval. Megérintette az afrikai zene és ő is megérintette az afrikai zenét, mindezt Brian Enóval együttműködésben, ebből lett a repetíciót sajátosan új keretben tárgyaló Remain In Light album. Aztán ezt tovább is vitték, és elkészítették a modern elektronikus zene egyik alapművét, a My Life in the Bush of Ghosts című 1981-es nagylemezt. A Talking Heads utolsó nagylemezén, az 1988-as Nakeden a latin zene körül matatott, és ezt az érdeklődést továbbvitte a szólólemezeire is. Közben biccentett a country felé, és ránézett arra is, hogyan lehet konceptlemezt és filmet párosítani (True Stories, 1986). Vagy éppen koncertlemezt és -filmet valamilyen izgalmas koncept szerint elkészíteni: ez pedig az 1984-es Stop Making Sense, aminek a mozgóképes részét Jonathan Demme rendezte. A rajongóknak nem kell magyarázni, de csak a rend kedvéért: itt az történik, hogy David Byrne egyedül megy fel a színpadra, aztán minden újabb dalnál egy zenésztárs csatlakozik hozzá, végül hatalmas együtt zenélős, táncos pop-bacchanália kerekedik a filmvásznon.
David Byrne 74 éves, de a mai napig hivatkozási pont új és még újabb generációk számára – az egészen fiatalokig. Hogy csak egy kortársi példát említsek: a Vampire Weekend nem így szólna, ha nem lett volna a Talking Heads. És hogy egy magyart és klasszikust mellétegyek: az Európa Kiadó sem.
A tegnap este csavarja, hogy Byrne, aki többször is koncertezett már Budapesten, a Papp László Aréna elődhelyszínén, a Budapest Sportcsarnokban lépett fel első alkalommal a magyar fővárosban. „Langyos diszkózene a Budapest Sportcsarnokban” – írta 1982-ben az egyik hazai lap a Talking Heads koncertje után. Hát persze, nehezen volt akkor értelmezhető egy kevésbé tájékozott kultúrmunkás számára, hogy mi az, amire táncolni lehet, de nem olyan tüzesen, mint a rendes diszkózenére. Persze ez sem igaz egészen: a Talking Headsre nagyon is lehet táncolni, de még mennyire, hogy lehet. Szőnyei Tamás remek fordulatával élve, ez a zene is egyszerre szól a fejnek, a szívnek és a lábnak.
Ahogyan 1982-ben, a közönség tegnap este sem töltötte meg az Arénát, de ezen nincs mit csodálkozni (és szégyellni sem), David Byrne produkciója azért továbbra is szubkulturális termék; persze, aki szereti, az nagyon szereti, és – ha jól láttam – nagyon szerette tegnap este is. Byrne finoman tologatja az arányokat ezzel a produkcióval. Amit hallunk, az popzene (minden egyformán az, ugye), amit látunk, az popkoncert, de mégis, a fentebb ismertetett megoldásokkal Byrne finoman elemeli a produkciót a popkoncert megszokott tónusától és kulisszáitól. Ahogy írtam, egy kicsit táncszínház ez, de a színpad három hatalmas oldalsó falán folyamatosan mozgóképek mennek, akárha egy nagy monitorral szemben állnánk és végig valamiféle moziélményt kapnánk: néha a kék eget látjuk, néha hullámokat, van, hogy a zenészeket állatmaszkban, aztán David Byrne New York-i lakását, megint máskor glitch-elt videóeffekteket. Ami a zenélés mikéntjét illeti, abban is van minden: popzenekar, utcai vonuló banda, kamarazene, kórus; Byrne itt sem elégszik meg jól kitaposott ösvényen közlekedéssel. Ezzel a megformáltsággal lényegében a totalitásig viszi a nem-popzene popzene-formulát, egyfajta színházzá, műalkotássá változtatja a koncertet. Közben meg – és ez sem újdonság azoknak, akik követik Byrne pályáját – ez az egész végtelenül magától értetődő, szellemes, jókedvű, mégis elmélyült és elgondolkodtató. Byrne a számok között kis történeteket mesél, ez pedig még inkább az irodalmias-narratív kontextus, a novellisztikus érzet felé nyitja ki a dalokat.
A műsor fele Talking Heads, ezen, gondolom, nem lepődik meg senki, a legnagyobb slágerek nem maradhattak ki, Psycho Killer, Burning Down the House, Once in a Lifetime, Nothing But Flowers, Heaven, It Must Be the Place, a meglehetősen aktuális Life During Wartime többek között. A többi dal nagyobb része ugyancsak nem meglepő módon az aktuális lemezről került a koncertprogramba, de hallhattunk számot az Everything That Happens Will Happen Today című Byrne–Eno-lemezről (Strange Overtones), a Look Into the Eyeballról (Like Humans Do), a latinos Rei Momóról (Independence Day) és a már említett American Utopiáról (Everybody’s Coming to My House).
A David Byrne-koncertek emlékezetes esték szoktak lenni. Láttam már egy párat. Ez is az volt. Egyfelől tökéletes produkció, minden pillanata a végletekig átgondolt, kitalált, kigyakorolt, tökéletes módon fölépített, elővezetett és perfekt minőségben prezentált, másfelől – az előbbiektől egyáltalán nem függetlenül – könnyed sodrás, mintha minden egyszerűen csak úgy történne, ahogy történnie kell. És milyen jól néz ki, amikor egy csomó ember arra ugrál, hogy „this ain’t no party, this ain’t no disco, this ain’t no fooling around”.
Borítókép: David Byrne a Papp László Arénában 2026. június 18-án / fotó: Németh Róbert
Bejelentkezés