Töredelmesen bevallom, tisztelt olvasó, hogy késtem. Nem szokásom („Grabowski, megsérült?” stb.) és nem is óhajtok rendszert csinálni belőle. (Woody Allen ilyenkor már be sem megy egy mozielőadásra. Én bemegyek.) Enyhítő körülményként vegyük számításba, hogy nagyjából ugyanezt a koncertet, mit koncertet: show-t nyolc évvel ezelőtt már láttam egyszer Bécsben. Pontosabban nem ezt a koncertet (show-t), hanem az ugyanerre a koncepcióra épített előadást. Byrne akkor, az American Utopia című turnéjára találta ki, hogy keresztezi az amerikai marching band-tradíciót a popzenével, és ad az egésznek egy kis artisztikus csavart. Ez a gyakorlatban úgy néz ki – és úgy nézett ki tegnap este is – hogy a színpadon nincsenek járulékos eszközök, nincs dob, nincsenek erősítők, sem szintetizátorok állványon vagy éppen ütőhangszerek. A zenészek mindent a nyakukba akasztva visznek. A gitárosok persze, ők amúgy is ezt tennék, de nyakba kerülnek a szintetizátor, a percussion, sőt, a dobfelszerelések is. És ha ez még nem volna elég, az egész együttes egyfajta táncszínházi-mozgásszínházi produkcióként is működik, és begyakorolt koreográfia szerint mozog a színpadon.
Byrne-nek annyira bejött ez a fajta produkció, hogy nem változtatott, 2025-ben megjelent Who Is The Sky? című nagylemezét is ilyen módon állította színpadra – ezzel érkezett tegnap este Budapestre.
Az, hogy az egykori Talking Heads alapító-frontembere kísérletezik, nem a járt úton halad, és különféle – adott esetben nem is összeillő – dolgokat kapcsol össze, természetesen nem újdonság. Az 1980-as évek elején a funkot és a soult keresztezte a nagyvárosi rezignációval. Megérintette az afrikai zene és ő is megérintette az afrikai zenét, mindezt Brian Enóval együttműködésben, ebből lett a repetíciót sajátosan új keretben tárgyaló Remain In Light album. Aztán ezt tovább is vitték, és elkészítették a modern elektronikus zene egyik alapművét, a My Life in the Bush of Ghosts című 1981-es nagylemezt. A Talking Heads utolsó nagylemezén, az 1988-as Nakeden a latin zene körül matatott, és ezt az érdeklődést továbbvitte a szólólemezeire is. Közben biccentett a country felé, és ránézett arra is, hogyan lehet konceptlemezt és filmet párosítani (True Stories, 1986). Vagy éppen koncertlemezt és -filmet valamilyen izgalmas koncept szerint elkészíteni: ez pedig az 1984...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.