Lannert Juditnak igaza van.
Igaza van mégpedig akkor, amikor a PISA-felmérés friss eredményeinek láttán nem kezd agyzsibbasztó tatárjárásozásba, hanem némi ártalmatlanabb elmúlttizenhatévezés után aggódó tekintettel az okostelefonokra és a szülőkre néz.
Mert mi derül ki az adatokból? Röviden ugye az, hogy világszerte, de Európában különösen durva színvonalcsökkenés tapasztalható, a magyar diákok pedig kifejezetten sokat rontottak a szövegértés terén, hasonlóképpen, mint például a szlovének, a horvátok, a csehek, a dánok vagy pláne a lettek, de a finnekhez képest sem zuhanva sokkal meredekebben – ami ugyanakkor semmiféle vigaszt nem nyújt, és semmiféle kifogást nem jelenthet. Sőt: ha a mezőny túlnyomó része rossz formában van és egyre csak lassul, az éppenséggel egy plusz ok arra, hogy a versenyző összekapja magát, hiszen így akár hátrányos helyzetből indulva is simán behúzhat egy pontszerző, vagy akár dobogós helyezést.
Pláne, mivel a részletes adatokból nem az tűnik ki, hogy a ma rajthoz álló kamaszoknak eleve kacska lenne a lába – hanem hogy
OECD-szerte nőtt azon diákok száma, akik gyorsan, de rosszul válaszolnak a kérdésekre, ami a kutatók logikus megállapítása szerint az összpontosításra és a tartós odafigyelésre való képesség vagy hajlandóság csökkenését jelzi. Ha mindehhez hozzánézzük, hogy ki milyen családból érkezik, meglehetősen egyértelmű kép tárul elénk: a társadalmilag a legalsó negyedbe tartozók teljesítménye minimálisan romlott, ellenben a harmadik és a legfelső negyedbe tartozóké zuhanórepülést mutatott be: a legjobb családból származó 15 évesek 2022-ben átlagosan 536 pontot értek el a szövegértési teszten, 2025-ben viszont már mindössze 499 pontot. Mínusz 37 pont.
Amint arra az OECD elemzése rámutat: az okostelefonok terjedésével egyidejűleg a szülők könyvolvasási szokásai is megváltoztak, leginkább a nemlétezés irányába. Miközben számos kutatás bizonyította már, hogy minél több könyv van egy háztartásban, annál jobban teljesít a gyermek számos területen (ahol a szülők kevésbé képzettek, ott ez a hátrány kompenzálható megfelelő számú otthoni könyvvel, továbbá aki megfelelő házikönyvtár mellett nő fel, az diploma nélkül is felveszi a versenyt az egyetemet végzettekkel, satöbbi), úgy tűnik: mára a középosztálybeli gyerekek otthonaiból is messzemenően eltűnt a könyvolvasás mint tevékenység. A KSH statisztikáiból kiderül: míg 1987-ben egy diplomás nő átlagosan napi 22 percet töltött könyv olvasásával, majd 2000-ben is ugyanennyit, de még 2010-ben is 19 percet, 2024/2025-re ez az időtartam átlagosan három percre zsugorodott. A férfiaknál hasonló a helyzet, mára ők is eljutottak a 23 perctől a háromig. Ez a 3 perc megegyezik azzal az időtartammal, amennyit a legfeljebb nyolc általánossal rendelkező nők töltenek könyvolvasással.
Összességében a KSH időmérlege szerint a felsőfokú végzettségűeknek 95,8 százalékát, a (bármilyen végzettségű) 30–49 éves korosztály közel 98 százalékát nem lehet könyvvel a kezében látni.
– amíg a színes kijelzők görgetése a sztenderd mozdulat, és a felnőtt sem bír megülni egy fekete-fehér könyvoldal mellett, addig egészen konkrétan tótágast is állhat Lannert Judit, nem várható el kamaszok tömegeitől a precíz és elmélyült szövegértelmezés. Steigervald Krisztián generációkutató szokta mondani, hogy mindenki számára az a normális világ, amilyenbe beleszületik – ha a legutóbbi PISA-felmérés 15 éves résztvevőinek születésekor még napi 19 perc könyvolvasás volt az átlag, és ilyen ma a szövegértésük, akkor a napi három perc olvasásba (és esetleg, horribile dictu, szoptatás közbeni facebookozásba) született mai egy-kétévesek esetében mit prognosztizáljunk? Ez már bizony akár eleve kacska lábnak is tekinthető – még az a szerencse, hogy sziszifuszi fejlesztéssel ma már a láb veleszületett rendellenességei is hatékonyan kezelhetők.
Sosem árt, sőt kell is töprengeni azon, hogy miként tehető eredményesebbé a közoktatás – annyit viszont instant jelleggel is meg lehetne tenni, hogy legalább este hat után nem az a felszólítás érkezik a telefonokra, hogy „Oszd meg, kommenteld és lájkold, kérlek”, hanem legfeljebb valami olyasmi, hogy „Rajtakaptalak, még mindig a telefonodat babrálod. Tedd most már le, kérlek, és vegyél elő egy könyvet, vagy beszélgess offline a családtagjaiddal; megyek én is”. (Különös tekintettel arra, hogy a PISA-felmérés szerint bő 40 ponttal is jobban teljesíthetnek azok, akiktől valamelyik családtagjuk megkérdezi, mi volt aznap az iskolában – a nulla beszélgetésnél már csak az a rosszabb, ha a továbbtanulásról papol a szülő, az ugyanis mínusz egy pontot eredményez a gyermek PISA-felmérőjében).
A Cambridge-i Egyetem épp most foglalta össze ismeretterjesztő jelleggel a tudomány aktuális állását: kutatások szerint az a gyerek, aki korán elkezd önmaga szórakoztatására könyvet olvasni, még a matekban is jobb lesz, kevesebb mentális egészségügyi problémával küzd, többet alszik, és kevesebbet néz képernyőt. Egyidejűleg a PISA-felmérés természettudományi tesztjén azok a diákok vitézkedtek a legjobban, akik a mesterséges intelligenciának feléje se néznek. Mi a korszerűbb, XXI. századibb oktatás-nevelés: hallgatni az efféle tudományos eredményekre, vagy 2026 szeptemberében is azon rugózni a szülői értekezleten, hogy miért nem mobilozhat a gyerek az iskolában? Különösen annak fényében, hogy a mostani PISA-felmérés szerint a napi 5–7 órán át okostelefonon lógók akár 80 ponttal rosszabbul teljesítenek, mint a legfeljebb egy órát kütyüzők. Viszonyításképpen: ez nagyjából megfelel a társadalmilag legalsó, illetve legfelső negyedbe tartozók PISA-pontszáma közötti különbségnek.
Márpedig a kísértés az kísértés. A minap a buszon egy előttem álló gimnazista a mobilján olvasott egy iskolai jegyzetről készült fotót – itt már eleve felmerülhet, hogy amikor a preájfón generációk hiányoztak és kérték el az órai anyagot, akkor azt a saját kis kezeikkel átmásolták a saját füzeteikbe, ami egyfelől segítette a tananyag azonnali elsajátítását, másrészt fokozta azon képességüket, hogy szükség esetén egy helyben üljenek és egy meglehetősen unalmas feladatot végezzenek, késleltetve minden egyéb vágyukat. Ezzel szemben a másik füzetének ma megszokott szimpla lefotózásakor pikk-pakk végez a diák az elmulasztott óra pótlásával; cserébe továbbra sincs fogalma se, hogy mit tanultak a többiek, de legalább némi monotóniatűrést se tanul a másolgatással.
De a történetnek itt nincs vége. Állt tehát az említett gimnazista, és olvasta a lefotózott iskolai jegyzetet. Olvasta pedig nagyjából húsz másodpercig – majd már villant is szemem sarkában a kijelző: hősünk átlapozott az Instára, hogy az menten beszippantsa. A tananyag pedig ezt a maga rezignáltságával némán tűrte: nem tiltakozott felvillanó értesítésekkel, hogy hékás, gyere csak vissza.
Miközben (legalábbis túlnyomórészt) evidens, hogy kap a gyermek íróasztalt az elmélyült tanuláshoz, van neki egy ágya az alváshoz, továbbá kialakítunk egy nappalit a közösségi együttléthez, az okostelefonnal pont összecsúszik az összes létező tér és funkció.
Nem vicc: oktatási portál is többször reklámozta már, hogy micsoda praktikus „appok” léteznek, ahonnan mobilra is letölthetők a nagy klasszikusok. „Így a telefon nem hátráltat, hanem segít a tanulásban. Bárhová elvihető, akár egyszerre több könyv is kis helyen” – áradozott a szerző. Nem a PISA-eredmények az igazán rémisztőek, hanem az, ha a diákoknak példát mutató, tanult felnőttek tekintélyes része is ilyen szinten értelmezi félre a digitalizáció kínálta lehetőségeket.
Ezért hát irány a rendes könyvespolc, megvédendő az ifjúságot a további elbutulástól. Ha úgy tetszik, akár lépésről lépésre, oldalról oldalra, valamint lapról lapra.
Borítókép: Illusztráció / fotó: Thomas Trutschel / Photothek Media Lab / dpa Picture-Alliance via AFP
Bejelentkezés