spotify Hallgasd meg!

„Mesterember, tette a dolgát, az outputra nincs panasz. Eközben szívből utálja az állampártot, és ezt nem is titkolja. Esetleg épp azért tartotta fontosnak jelezni, nehogy valaki azt higgye, hogy velük van. Mert nincs. Kapott egy megbízást, teljesítette az elvárt színvonalon, mint egy hidegburkoló vagy sebész. Ettől még szavaz oda, ahova akar, és ezt nem is szégyelli. Ez egyébként, bármilyen furcsa ma már itthon, a dolgok normális rendje.”

Ezt írja Tóta W. Árpád legutóbbi HVG-s publicisztikájában Ruttkay Zsófia, a Hunyadi sorozaton dolgozó forgatókönyvíró Fuck NER-pólós gesztusáról.

Elöljáróban mondom: nem feltétlenül az eset az érdekes, hanem az, amire önmagán túl rámutat. Az efféle demonstratív megnyilvánulás logikája az érdekes, és az, ami ennek a gesztusnak a mélyén van, az, amit államról, rendszerről, kultúráról elmond.

Ezzel a logikával a következő a helyzet. Az a pénz, amit az állam visszaforgat a kultúrába, az összes állampolgár pénze. A Fidesz-szavazóé is, és a nem Fidesz-szavazóé is. Következésképpen az állam által a kultúrába visszaforgatott pénz nem a kormánypárt pénze. Legfőképpen pedig nem hűségpénz. Hanem mindannyiunk pénze. Még akkor sem hűségpénz, ha a NER kultúrafinanszírozásával és kultúrpolitikájával van elég baj. Van baj a rossz kezekbe letett, nagy költségvetésű állami finanszírozású filmekkel, külön kiemelném itt a rettenetes Petőfi-filmet, ahogy baj van az elmúlt évek legizgalmasabb hazai mozijait produkáló Inkubátor-program elsorvasztásával, és baj van a teljesen értelmetlen könyvfóliázással is. És így tovább.

No, de akkor is.

Ha egy állami finanszírozású film díszbemutatóján a stáb tagjaként valaki egy pólón szereplő Fuck NER-felirattal kívánja jelezni a viszonyát a fennálló rendszerhez – amihez természetesen minden joga megvan, és most nem is arról beszélünk, megteheti-e ezt –, azzal azt állítja, azt húzza alá ezzel az erős gesztussal, hogy minden pénz, ami az államtól a kultúrába jön, a Fidesz pénze. Balogh Gábor az ÖT legutóbbi hírlevelébe így írt erről a jelenségről: „Mintha annak, aki az állam pénzét elfogadja, valahogyan külön jeleznie kéne, hogy ettől még nem vált a kormány lekötelezettjévé. Mintha a kormányzat és az állam egy és ugyanaz volna.”

„Esetleg épp azért tartotta fontosnak jelezni, nehogy valaki azt higgye, hogy velük van. Mert nincs” – írja publicisztikájában Tóta, és ez össze is cseng az előző Balogh-idézettel. Már miért lenne velük – és ezt már én kérdezem – az egyébként a fennálló rendszerrel enyhén szólva sem szimpatizáló forgatókönyvíró? Csak azért, mert ott áll egy állami finanszírozású film díszbemutatóján?

Nincs „velük”, ahogy nincs „velük” ezer más magyar alkotó sem, aki jelenleg vagy az elmúlt közel másfél évtizedben állami pénzben részesül vagy részesült. Állami pénzt kap rendszeresen vagy alkalmilag egy csomó magyar író, magyar zenész és más hazai alkotó. A Digitális Irodalmi Akadémiától a Petőfi Kulturális Ügynökségen át a Nemzeti Kulturális Alapig léteznek ilyen pénzforrások, és máshonnan is jönnek támogatások a magyar kultúrába. Egyiküknek sem kell – ezért – megmagyarázniuk, mi a viszonyuk a rendszerhez. Nincs ilyen elvárás. Nem kell Fuck NER-pólóban járniuk. Persze ne tegyünk úgy, mintha ilyen köröket ne futottunk volna már meg. Emlékezzünk vissza a Térey-ösztöndíj körül hisztériás jelenetekre, vagy arra a szezonális influenzához hasonló, ciklikusan visszatérő fölháborodásra és vitára, hogy lehet-e, szabad-e magyar zenészeknek Tusványoson fellépniük. Egyébként miért ne szabadna. A kérdés ezekben az esetekben is az volt lényegében, hogy az alkotó érintkezhet-e bármilyen felületen a fennálló rendszerrel. Sokak szerint nem érintkezhet. Ez is egy legitim álláspont, teszem hozzá. A Fuck NER-pólót viselő művész ezt a kognitív disszonanciát gondolta feloldani ezzel a gesztussal.

No, de vissza erre az esetre és annak koncentrikus értelmezési köreire.

Ha azonban az illető állítása az, hogy az állam által a kultúrába visszaforgatott minden pénz pártállami pénz és a diktatúra pénze, és a viszonya a rendszerhez egy hatalmas „fuck”, azaz a rendszert elfogadhatatlan pártállami diktatúrának nevezi, akkor az ebből következő egyetlen elfogadható magatartás, hogy ebből a pénzből nem kér, ilyen munkát nem vállal el, közösséget a NER-rel nem vállal. A kettő együtt nem megy.

Érdekes egyébként, hogyan alakul ki figyelemre méltó nézetazonosság ezen a ponton kétfajta érvrendszer között. Ismét Balogh Gábort idézem: „kormánypárti oldalról pontosan ugyanennek a hamis pártállami ízű logikának a mentén olvassák Ruttkay (és számos más, hasonló helyzetben levő alkotó) fejére ’hálátlanságukat’. ’Abba a tenyérbe köpnek bele, amely eteti őket!’ – hangzik a felháborodott méltatlankodás”. Meglepő módon ez a kormánypárti érvelés, bár összességében hamis, mégis egy árnyalattal közelebb áll a jelenség valódi természetéhez. Azonban összességében mégis félrekalibrál. A kultúrába pénzt visszaforgató állam nem a bölcs szülő keze, amely etet, és amelybe ilyen módon, úgymond, beleköp a hálátlan gyermek, hanem mindannyiunk intézménye, amely ilyen módon is a feladatát látja el.   

„Fuck NER, ilyen a szuverenitás” – fogalmaz Tóta a publicisztikája címében. Nem, a szuverenitás pont nem ilyen. Ahogyan nem is ennek ellenkezőjét jelenti.