Hallgasd meg!„Mesterember, tette a dolgát, az outputra nincs panasz. Eközben szívből utálja az állampártot, és ezt nem is titkolja. Esetleg épp azért tartotta fontosnak jelezni, nehogy valaki azt higgye, hogy velük van. Mert nincs. Kapott egy megbízást, teljesítette az elvárt színvonalon, mint egy hidegburkoló vagy sebész. Ettől még szavaz oda, ahova akar, és ezt nem is szégyelli. Ez egyébként, bármilyen furcsa ma már itthon, a dolgok normális rendje.”
Ezt írja Tóta W. Árpád legutóbbi HVG-s publicisztikájában Ruttkay Zsófia, a Hunyadi sorozaton dolgozó forgatókönyvíró Fuck NER-pólós gesztusáról.
Elöljáróban mondom: nem feltétlenül az eset az érdekes, hanem az, amire önmagán túl rámutat. Az efféle demonstratív megnyilvánulás logikája az érdekes, és az, ami ennek a gesztusnak a mélyén van, az, amit államról, rendszerről, kultúráról elmond.
Ezzel a logikával a következő a helyzet. Az a pénz, amit az állam visszaforgat a kultúrába, az összes állampolgár pénze. A Fidesz-szavazóé is, és a nem Fidesz-szavazóé is. Következésképpen az állam által a kultúrába visszaforgatott pénz nem a kormánypárt pénze. Legfőképpen pedig nem hűségpénz. Hanem mindannyiunk pénze. Még akkor sem hűségpénz, ha a NER kultúrafinanszírozásával és kultúrpolitikájával van elég baj. Van baj a rossz kezekbe letett, nagy költségvetésű állami finanszírozású filmekkel, külön kiemelném itt a rettenetes Petőfi-filmet, ahogy baj van az elmúlt évek legizgalmasabb hazai mozijait produkáló Inkubátor-program elsorvasztásával, és baj van a teljesen értelmetlen könyvfóliázással is. És így tovább.
No, de akkor is.
Ha egy állami finanszírozású film díszbemutatóján a stáb tagjaként valaki egy pólón szereplő Fuck NER-felirattal kívánja jelezni a viszonyát a fennálló rendszerhez – amihez természetesen minden joga megvan, és most nem is arról beszélünk, megteheti-e ezt –, azzal azt állítja, azt húzza alá ezzel az erős gesztussal, hogy minden pénz, ami az államtól a kultúrába jön, a Fidesz pénze. Balogh Gábor az ÖT legutóbbi hírlevelébe így írt erről a jelenségről: „Mintha annak, aki az állam pénzét elfogadja, valahogyan külön jeleznie kéne, hogy ettől még nem vált a kormány lekötelezettjévé. Mintha a kormányzat és az állam egy és ugyanaz volna.”
„Esetleg épp azért tartotta fontosnak jelezni, nehogy valaki azt higgye, hogy velük van. Mert nincs” – írja publicisztikájában Tóta, és ez...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.