Az Egyesült Államok könnyíti az iráni olajra kivetett szankciókat és feloldja az ország kikötőinek tengeri blokádját, cserébe Teherán megnyitja a Hormuzi-szorost, és tárgyalások kezdődnek az iráni nukleáris programról. Nagyjából ennyit lehet biztosan tudni a háborút lezárni célzó megállapodásról, amelynek képlékenységét már a státusza is jelzi: Memorandum of Understanding, azaz „egyetértési megállapodás” készülődik a két ország között. Ilyet cégek és államok ugyanis akkor szignóznak, ha nem kívánnak jogi kötőerővel bíró egyezséget kötni.
Hírek szerint az alku második fázisa magába foglalná a dúsított urán Iránból történő elszállítását, a dúsítókapacitások leépítését és nemzetközi ellenőrzését. Ez az amerikai minimumcél ahhoz, hogy az elnök győzelmet hirdethessen. Nem meglepő módon az irániak ezt határozottan cáfolják. Ha tippelhetünk, akkor a megoldás – már ha egyáltalán lesz – a 25 milliárd dollárra taksált befagyasztott iráni vagyon amerikai kiolvasztása körül alakul majd. A pénzügyi injekcióért cserébe az irániaknak megérheti a hasadóanyagot egy baráti harmadik országnak – például Oroszországnak – „kölcsönadni”.
Bárhogyan is, a bazári kupeckedésre emlékeztető alkudozás nem szokott része lenni a hadszíntéren triumfáló szuperhatalmak diktátumainak. Márpedig – izraeli hírszerzőkörökben ismert mondás szerint – „ha a bazárban vagyunk, abban a perzsák a legjobbak”.
Minden korábbinál pusztítóbb légihadjáratot intézhet az iráni ipar és infrastruktúra ellen; a tengerészgyalogosok partra szállhatnak a Hormuzi-szoros szigetein a vízi út biztosítása céljából, vagy elfoglalhatják az iráni olajexportot bonyolító terminálszigetet.
A földrajz azonban a maga kíméletlenségével Irán oldalán áll. A partra szálló erők célponttá válnának a Perzsa-öböl hegyláncokkal tagolt északi partvidékének előterében. Az iráni válasz az Öböl-államok olaj- és gáziparát – vagy a túlélést biztosító sótalanító üzemeket – támadná, ezeken keresztül pedig a globális ellátási láncokat. A képessége megvan ehhez: amerikai hírszerzői becslések szerint az iráni ballisztikus rakétaállomány és az indítóállások 70%-a túlélte a csapásokat. Bónuszként Teherán elengedheti a pórázról a jemeni hútikat is, (újra) lezárva a Vörös-tenger déli bejáratát őrző Bab el-Mandeb szorost – nomen est omen: a Könnyek Kapuját –, az Európa és Ázsia közti kereskedelem kritikus átjáróját.
Mindeközben a sokat emlegetett, de
Eddigi szerencsés lomhasága jórészt annak volt köszönhető, hogy a háború kitörésekor átlag feletti volt a világtengereken veszteglő nyersolajkészlet. Az Öböl-országok előrelátóan nagy erőkkel pumpálták ki Hormuzon az exportjukat, és szintén tankereken rekedt sokmillió hordó orosz olaj, amely a tavalyi amerikai szankciók miatt maradt vevő nélkül. Márciustól az Egyesült Államok felpörgette a kivitelét és felfüggesztette az orosz olaj szankcionálását, amely így visszakerülhetett a piacra. Kína visszafogta a dráguló importot és a saját (olcsó) tartalékait kezdte kitárolni az ipara számára. Sok afrikai és ázsiai országban a mindennapi életet érintő fogyasztási korlátozásokat vezettek be.
Mindezek hatására ideiglenesen szűkült a kereslet és kínálat közti tizenötmillió hordós szakadék: a háború a világ napi százmilliós fogyasztásából ugyanis ennyi mögül tüntette el a termelést. Becslések pillanatnyilag kb. hétmillió hordónyira teszik a tartalékokból fedezett deficitet és ez a szám rohamosan növekszik, mert a világtengereken veszteglő készletek már felszívódtak. A határidős ügyletek áraiban idáig a gyors tárgyalásos rendezés optimizmusa tükröződött, de a készletek gyorsulva ürülnek. Európa dízel- és kerozinellátása attól függ, hogy Trump egy hajnali tweetjében nem állítja-e le a kivitelüket. Az amerikai olajcégek degeszre keresik magukat belőle, de a hazai üzemanyagárak immár másfélszeresükre emelkedtek, és öt hónappal a félidei választások előtt kitartóan araszolnak felfelé, az átkos Joe Biden-i éveket felidézve.
Republikánus kampánytanácsadók a fejüket fogják, mert
Az elnök megítélése negatív csúcsokat dönt. Nincs már az a gerrymandering, ami megmenthetné a republikánus többséget a Képviselőházban, és lassan veszélybe kerülhet a Szenátus is. Nem csoda, ha Trump türelmetlen és kiutat keres. Gyors kiutat. Marco Rubio minapi nyilatkozata jól fogja meg a lényeget: „Így vagy úgy, de meg fog nyílni a Hormuzi-szoros”.
Mindezt azok az iráni csoportok is tudják, amelyeket gyűjtőfogalommal „rezsimnek” nevezünk. A legfelső vezető likvidálását követően lényegében a forradalmi gárda egymással is rivalizáló frakciói vették át a hatalmat Teheránban. Ezek egy dologban értenek egyet: Irán a súlyos háborús veszteségei ellenére is nyerésre áll. A vita arról zajlik, hogy már most a kasszához fáradjanak-e, vagy inkább tovább játsszanak a még nagyobb nyereség reményében. Mérlegelésükben talán az előbbi mellett szólhat, hogy a szankciók feloldása megszilárdíthatná a rezsim belső pozícióit, és Kína sem nézné jó szemmel a háború elhúzását. De az sem kizárt, hogy a történtek után Irán – Észak-Koreához hasonlóan – a nukleáris fegyvert tényleg a túlélés zálogának tekinti, és mindent megtesz a kifejlesztésére. A kezes bárány Iránért indított háború eredménye tehát egy sokkal vadabb Irán lett.
Kezdve Izraellel, amely minden lapját a teheráni rezsimváltásra tette fel. Trump alkuja aligha lesz tekintettel a zsidó államra – főképp, hogy az elnököt kritikusai azzal támadják, Netanjahu rángatta bele a háborúba. Az októberi izraeli választások miatt „Bibi” számára a végjáték alakulása személyes téttel is bír. Tovább haladva, az Öböl-országok azzal szembesültek, hogy az Egyesült Államok nem tudta megvédeni őket az iráni pusztítástól. Ez vajon mit jelent az amerikai védelmi garanciák értékére nézve? A szaúdiak és az emírségiek biztatták Trumpot a Teheránnal való leszámolásra, ma viszont már csendben készülnek az Iránnal való kiegyezésre. Mi lesz, ha a Hormuzi-szorost ugyan újranyitja, de Irán a status quo ante helyett valamilyen ellenőrzési rezsimet léptet életbe? Hogyan hat ez a hajózás szabadságának elvére és a petrodollárra, az amerikai világhatalmi pozíció két fontos sarokkövére?
Ha már dollár, akkor Oroszországnak égi mannaként érkezett ez a háború. Pontosabban az a havi csaknem hárommilliárdnyi exportbevétel, amelyet a világpiaci olajár minden tízdolláros emelkedése után könyvelhet el. Az ínséges 59 dolláros olajra beállított orosz költségvetés extraprofitját Putyin Ukrajna felőrlésének gyorsítására fordíthatja, közben alkupozíciót építhet Trumpnál és Hszi Csin-pingnél egyaránt. Kijev lecsúszása a kimerült amerikai elfogórakéta-készletekről és az orosz olajra vonatkozó szankciók felfüggesztése világosan jelzik Washington prioritásait, amire Putyin ráerősíthet egy iráni ajánlattal. Pekingi látogatásán pedig a hormuzi válság tanulságaira apellálva próbálkozott be ismét a monumentális Szibéria Ereje 2 gázvezeték megépítése reményében.
Mindazonáltal nem az Ukrajnában küszködő Oroszország a nagy nyertes, hanem – anyagilag legalábbis – Amerika és Kína kaszálnak szinte mindenki más kárára. Az USA Irán legyűrésével fölébe akart kerekedni Kínának, eközben jelentősen erősítette globális energiaexportőri pozícióját. Hatalmas tartalékainak köszönhetően azonban Peking ellenállónak bizonyult, és ha a válság nem fordul globális recesszióba, a többiek nyomorából profitálhat.
Ez a trumpi America First külpolitika ára. India importsérülékenysége látványossá lett, ráadásul Pakisztán ügyesen manőverezte magát közvetítői szerepbe Washington és Teherán között, Pekinggel szorosan koordinálva.
Japán és Korea, Amerika legközelebbi ázsiai szövetségesei a válság által leginkább sújtott fejlett gazdaságok. A Szöult oltalmazó magaslégköri rakétavédelmi rendszer elemeinek átvezénylése a Koreai-félszigetről a Közel-Keletre nemcsak az amerikai garanciák iránti politikai bizalmat gyengítette ismét, de a védőernyő méretproblémáira is rámutatott. Az eleve megtépázott gazdasági állapotban lévő Európában az iráni háború újabb lendületet adott az Amerikától való védelmi függetlenedést célzó terveknek. Az már másik kérdés, hogy pénzeső és centralizáció önmagában még nem fogja pótolni az USA politikai tőkesúlyát és katonai képességeit az öreg kontinensen.
Az eredetileg áprilisra tervezett kínai–amerikai csúcstalálkozó alkalmával Trump Venezuela és Irán konkvisztádoraként akart bevonulni Pekingbe. A háború miatt májusra halasztott eseményen végül a Hormuzi-szoros mielőbbi megnyitásában való közös érdekeltségről kellett győzködnie Hszi Csin-pinget. Utóbbi pár napra rá már az orosz elnököt fogadta, ezzel a dramaturgiai fogással is megüzenve, hogy Kína immár magát tekinti a világpolitika „centrális erőterének”.
Minél tovább bolyong Trump a teheráni nagybazár sikátoraiban, annál inkább alátámasztja ezt a képzetet.
A szerző külpolitikai szakértő, 2018–2023 között Magyarország tel-avivi nagykövete
Borítókép: Hszi Csin-ping és Donald Trump Pekingben 2026. május 15.én / fotó: Evan Vucci / POOL / AFP
Bejelentkezés