Alapjövedelem és atombomba | Mit üzen a Pluribus című sorozat?

Vince Gilligan új sorozata az elmúlt hetek egyik legtöbbet vitatott és idézett tévéműsora lett, nem véletlenül. A minden idők egyik legjobb sorozatának tartott Breaking Bad alkotója egy disztopikus sci-fiken inspirálódott alapötletre olyan társadalmi tablót húzott fel, melynek aktualitásához kétség sem fér. A Pluribus nagy dobása, ami egyébként a legnagyobb alkotások védjegye, hogy radikálisan absztrakt formában fejezi ki a mondanivalóját, így számos értelmezési lehetőséget felkínál, univerzális érvényű, és anélkül képes arconcsapni bennünket a korunkról tett állításokkal, hogy bármit is le akarna nyomni a torkunkon. Másképp szólva: mindenki azt lát bele, amit akar.

A sorozat címében idézett „sokaság” – vagy kissé elrugaszkodva: „többség” – egy földön fejlesztett vírus és egy bolygóközi rádiójel találkozása következtében létrejött emberközösség. Vagy egy másik aktualitástól, a Stranger Thingstől kölcsönvett fogalommal élve „hive mind”, a hangyák vagy termeszek mentális konnektivitásának analógiájára egyfajta kaptárelme, kaptártudat. Lényege, hogy a „kaptár” tagjai nem pusztán előnyben részesítik a többséget az egyénnel szemben, de nem is tehetnek mást. Ők egyek, tehát a gondolkodásuk is egy. Lényegében egyazon elme lakozik a közösség minden egyes tagjának fejében. Ahogy az egyik szereplő, Zosia körülírja a sorozatban: a frekvenciáik egymásra hangoltak. A kivételt csak az a tizenhárom dühös ember alkotja, akiket nem sikerült ennek a kaptárlogikájú elmének csatlakoztatnia a közösséghez. Köztük a főszereplő Carol Sturkát, az amerikai írót, és a rejtélyes paraguayi Manousos Ovideót.
 

Az így létrejött közösség tagjait számos dolog jellemzi: egyrészt barátságosak, sőt alázatosak, segítőkészek és végtelenül altruisták, másfelől, ha erőszakot, akár csak verbálisat is tapasztalnak, epileptikus rohamot kapnak. Carolt és a többi tizenkét „normális” embert kiszolgálják élelmiszerrel, technológiákkal, fegyverekkel, társasággal, lényegében bármivel, amit kérnek. Carol még arra is rákérdez, hogy ha szeretne, kapna-e tőlük atombombát. A válasz: igen. A többség tagjai nem ölnek állatot, de gyümölcsöt is csak akkor fogyasztanak, ha az már lehullott a fáról. Hozzáférnek az emberiség minden erőforrásához, tudásához, műveltségéhez, és ezt a tudást bármely pillanatban képesek előhívni, felhasználni és a nem közéjük tartozókkal megosztani. Esetükben nemcsak hogy háttérbe szorul az egyén koncepciója, de lényegében nem is létezik ilyen. Ez a látszólag radikális társadalom ugyanis nem kulturális jelenség, hanem hús-vér, fizikai kód. Carol felháborádásának oka épp ez: a többség tagjai nem szabadok. Ám épp ez a keményen kódolt rendszer az, mely képes a társadalmi analógiák és a sorozat értelmezéseinek sokaságát (pluribus!) is előállítani. Vince Gilligan úgy látszik, tényleg mindenre gondolt.

A sorozat azonban sokakban amiatt váltott ki ellenállást, ami miatt másokban épp ellenkezőleg: rajongást. A Pluribus a következmények sorozata. Adott egy társadalmi alapállapot, melynek olyan súlyosak a következményei, hogy az az élet minden területére hatással van. Ám e következmények a nézők fejében realizálódnak. A nézői kritikák rendre arra vonatkoznak, hogy a sorozatban kevés dolog történik, vagy hogy a tizenhárom maradék szereplő egyike-másika nem úgy reagál a világvégére, ahogy azt ők szeretnék. Ezekre a kifogásokra azonban a Pluribus eredendően magában hordozza a választ. Kevés dolog történik, mert egyszerre történik minden – ugyanis a normálistól való elmozdulás egyszerre érint mindent. Aki pedig Carol csapongó, hol tagadó, hol agresszív, hol belenyugvó, hol küzdeni akaró érzelemvilágával képtelen azonosulni, annak azt tudnám javasolni, nézze újra az egészet.

De mit mond nekünk ez a sorozat a saját életünkről és jelen korunkról?

Az individuum közöttük elgondolhatatlan. Egyén és közösség érdekvitája, mely tekinthető a liberalizmus és a kommunizmus vitájának, a közösségen belül megszűnik, és csak a kívül rekedtek, tehát Carol vagy Manousos és a többség viszonylatában értelmezhetőek. Ők azonban ragaszkodnak is a szabad élet, a szabad gondolkodás és a szabadon döntés jogához. Carol fel-fellángoló cinizmusa és az a tény, hogy a többségen keresztül hozzáfér bármilyen földi erőforráshoz, profán módon egyfajta alapjövedelemhez, végső soron nem ingatja meg a liberális világképében. Carol, míg élvezi a „rendszer” kiváltságait, végső soron azon munkálkodik, hogy megdöntse azt. A megszállott, radikális Manousos szintén annak módját kutatja, hogyan fordítható vissza ez az egész, ám ő ezt kompromisszummentesen teszi: nem fogad el segítséget a többségtől.
 

mely szándékai szerint alapvetően felszabadító, emancipatorikus lenne. Vadhajtásai – elsősorban a szabad véleménykifejezést megkérdőjelező gesztusai és kulturális agressziója – miatt azonban alkalmatlanná vált arra, hogy véghez vigyen valamiféle széles körű társadalmi edukációt, vagy ha véghez is vitt valamit, azt a kulturális különbségek eltörlésével és az ellenvélemények létjogosultságának megkérdőjelezésével tette meg. A sorozatbeli többség viselkedését a jóemberség, az altruizmus, a másik fél kritikájának önfeladó, végsőkig történő kerülése, az agresszív vitahelyzetben önvédelmi mechanizmusként kialakuló mentális blokk és epileptikus rohamok rokonítják a woke mozgalom etikettjével. Jóemberi hiszékenységük és naivitásuk abban a gesztusban teljesül be, hogy végső soron valóban hajlandóak akár egy atombombát is Carol rendelkezésére bocsájtani. A többség emberei olyan szülők, akik olyannyira vágynak gyermekeik szeretetére, hogy képtelenek nekik nemet mondani.

De a Pluribus a politikai analógiáknál is absztraktabb mélységekbe merészkedik, és ezért lehet rá képes, hogy anélkül mondja ki súlyos állításait a társadalomról, hogy ezzel bárkit meg akarna vagy tudna bántani. A radikális közösségiség eszméje mögé néz, és így a csordaszellem, a politikai-világnézeti szekétáborharcok, a világnézetek mentén kettészakadó közösségek általános parabolája lesz. A radikálisan ugyanazt gondolók közösségét a néző pedig tetszőlegesen behelyettesítheti bármely politikai, vallási vagy egyéb szubkulturális közösséggel. Aki másképp gondolkodik a sorozat világában, azt a többség nem bántja, de eltökélten törekszik rá, hogy előbb-utóbb magába olvassza. Legfőbb érvük maguk mellett, hogy az egység állapotában megszűnik az individuális szenvedés, mert a szenvedés legfőbb oka – buddhista gondolattal élve – a különlétből fakadó vágyakozás okozta szenvedés és örökös hiányérzet. Ám Carol és Manousos épp azért küzd, hogy az egyedülállóságból fakadó szabadság megmaradjon. Az individuum létezésének ára a folytonos küzdelem, jutalma a döntés szabadsága.

Gilligan sorozata – ha politikai analógiákat keresünk benne – így

Előbbi esetében megszűnik a nélkülözés, a közösség megvéd és ellát, bizonyos értelemben fel is emel, cserébe nincs egyén, megszűnik a sokféleség és a sokszínűség, ha pedig a közösség elbukik, mindenki elbukik. A különcködés és a szabadelvűség jutalma pedig a káosz és a döntések véget nem érő sorozatának élvezete, hogy mindenki szabadon lehet akár hülye is.

Carol kívülállósága a korunkat jellemző kultúrkampfot és a szekértáborlogikát azonban más szempontból is kritizálja. Megtehetjük, hogy nem csatlakozunk egyetlen táborhoz sem (itt csak egy van), ennek jutalma viszont jó eséllyel magány és kirekesztettség, de minimum mellőzöttség lesz. Mindemellett a többség koncepciója, különösen a gondolat- és lelkiviláguk uniszónója, az okoskészülékek és a bármikor hozzáférhető közös információhalmaz, az internet túlfűtött miliőjét, azonnaliságát és totalitását figurázza ki. A többség világában az egyes emberek a dolgok internetéhez hasonlóan csatlakoznak egymáshoz. Mivel mindenki tud mindent, az életből elveszik a tanulás, az időtöltés, a versengés, elvesznek a különbségekből fakadó izgalmak és élmények. Az emberiség agyát egyetlen frekvenciára hangoló vírus megszünteti a történelmet, és éppúgy uniformizálja az embert, mint a globális, internetalapú tudatipar. Ha nincs másik ember, azzal lényegében megszűnik a gondolkodás és az értelem. És úgy gondolom, ez vezet majd el a sorozat legfontosabb üzenetéhez.

A totális önfeladás és a rend ugyanis unalmas. A vita és közös ügyeink szüntelen rendezése pedig maga az emberi létezés. Persze lehet szeretni a radikális rendet is, melyben nincs konfliktus, szenvedés, hiányérzet, sérülés és küzdelem. De ha van, lehet célja az emberi létezésnek, az egyrészt talán épp a sokféleség és az élet szubjektív megélésének feszültségéből fakad: egyedi életutakon keresztül tapasztalható meg, mit jelent létezni.

A sorozat előzetese:

A sorozat első évadának hidegháborús energiákkal is eljátszó zárlata azonban egyértelműsíti: az egyén elnyomása a totális, mindenkire kiterjedő megsemmisülést kockáztatja meg, amennyiben eltünteti a világból a világ elmesélésének lehetőségét és szükségességét.

De mi van azokkal, akik egyedi döntéseikkel veszélyeztetik a közösséget, pontosabban a többi egyén létezését? A kívülállóság minden esetben érték, vagy csak addig, amíg a többi egyént nem korlátozom a szabadságában? Úgy gondolom, a Pluribus társadalomkritikájának egyik legerősebb állítása ezt a kérdéskört veti fel, mely túlmutat a mű kontextusán is. Ma ugyanis annak réme fenyegeti a világot, hogy sokan radikálisabban gondolkodnak a szabadságról, mint ahogy azt eddig megszoktuk. Eszerint a szabadságunk valami olyasmi, ami akár a másik ember szabadsága árán is megvédelmezhető.

Borítókép: A Pluribus sorozat jelenete / forrás: Apple TV