A Mi Hazánk nem a középjobb széle, hanem a szélsőjobb közepe akar lenni. A kongresszusi üzenet ugyanakkor azt a paradoxont is megpróbálta feloldani, hogy a közélet perifériájának centrumaként soha nem jutnak a hatalom belső köreibe. A pártelnöki szavak („Be kell engednetek olyanokat is a soraitok közé, akiknek joggal mondhatjátok azt, hogy hol voltatok eddig, miért szavaztatok másra, miért nem voltatok itt a legnehezebb időben”) az erre való törekvést fejezik ki. Az egész nem más, mint egy Kósáné Kovács Magda-parafrázis: elég szélsőségesnek lenni, viszont nem kell annak látszani. Sokszínűségre érzékenyítés mihazánkos módra.
„Ki kell nyitnotok a kapukat” – intette Toroczkai a tagtársait. Mint a beszédéből kiderült, még az előtt is nyitva áll a Mi Hazánk, „aki mondjuk cigány vagy zsidó felmenőkkel rendelkezik”. Az ilyen fordulatok azonban száz éve is megszokottak voltak ebben a hatalomra törő politikai szubkultúrában. Gömbös Gyula, az antiszemita Fajvédő Párt alapítója miniszterelnöki beiktatása után, 1932. október 11-én elmondott beszédében látványosan revideálta a zsidóságról korábban hirdetett nézeteit. „A zsidóságnak azt a részét, amely sorsközösséget ismer el a nemzettel, éppen úgy testvérnek kívánom tekinteni, mint magyar testvéreimet. Én láttam a háborúban zsidó hősöket, ismerek olyanokat, akiknek arany vitézségi érmük van, és tudom, hogy bátran és vitézül verekedtek. Én ismerek vezető zsidó férfiakat, akik velem együtt imádkoznak a magyar sorsért és tudom, hogy a zsidóságnak azt a részét, amely nem akar vagy nem tud beleilleszkedni a nemzeti társadalmi közösségbe, elsősorban ők fogják elítélni” – mondta. Bizonyára nem teljesen őszintén, inkább taktikai okokból. Gömbös mindenesetre kormányfőként nem volt hajlandó a numerus clausus zsidókra vonatkozó részét hatálytalanító 1928/XIV. törvénycikk eltörlésére.
Ami pedig az olasz fasizmust illeti, az a genezisét tekintve egyáltalán nem volt antiszemita, sőt. A ’30-as években 44 ezer 500 főre tehető olasz zsidóság több mint 10 százaléka, 4800 fő csatlakozott a fasiszta párthoz. Ha ebből csak a felnőtt zsidó lakosságot számoljuk, akkor „még feltűnőbb a zsidó polgárok vonzódása Mussolini mozgalmához.” (Karsai László: Holokauszt. Pannonica Kiadó. 2001. 119. o.) A II. világháború előtt, a fasiszta diktatúra évtizedeiben pedig Olaszországba „ezrével jöttek, jöhettek tanulni magyar, román, lengyel zsidó diákok, hazájuk numerus clausus törvényei, antiszemitái elől menekülve. Ezek a diákok ugyanolyan kedvezményeket, ösztöndíjakat, kollégiumi szállást, ellátást kaptak, mint osztrák és német diáktársaik.” (Uo.) Miután Hitler kancellár lett, a fent idézett mű szerint 1933. március 30-án „Mussolini utasította berlini követét: próbálja lebeszélni Hitlert a zsidó üzletek bojkottálásának „ügyetlen” ötletéről. [...] Nem lehetetlen, hogy Hitlerre hatott Mussolini figyelmeztetése, ezért is fújta le a bojkottakciót már egyetlen nap után. A nemzetközi sajtó reagálásaira figyelő Mussolini Itáliájába ezrével engedték be a Németországból menekülő zsidókat.” (Uo.)
Voltak olyan zsidó származású fasiszta politikusok, mint Aldo Finzi, az első Fasiszta Nagytanács tagja, a hatalomátvétel után a Belügyminisztérium államtitkár-helyettese. Cesare Goldmann 1919-ben nemcsak ott volt a fasiszta párt alakuló gyűlésén, de ő biztosított helyszínt a rendezvénynek, s már korábban is adományokkal támogatta Mussolinit. De említhetnénk Guido Jungot, a rezsim pénzügyminiszterét, illetve Margherita Sarfattit, a Duce hivatalos életrajzíróját. Roberto Farinacci volt a Partito Nazionale Fascista antiszemita szárnyának vezetője, amely az 1938-as olasz zsidótörvény idejére erősödött meg, de „amikor kiderült, hogy magántitkára, Joele Foa zsidó, felháborodva utasította vissza az ötletet, hogy elbocsássa.” (Karsai, i. m.) A zsidók között ugyanúgy voltak szélsőjobboldaliak, mint bármelyik más társadalmi, etnikai vagy kulturális csoportban, így napjainkban sem csak zsidóellenes, de filoszemita szélsőjobb is létezik. Ha Hitler nem lett volna antiszemita, valószínűleg az ő pártjába is ugyanúgy tömegével lépnek be zsidó származásúak, ahogy Mussolini totalitárius állampártjába.
Hiszen az ehhez hasonló kapuk még a náciknál is kezdettől fogva nyitva voltak. Ernst Röhm, az SA, a náci félkatonai rohamosztagok vezetője köztudottan a saját neméhez vonzódott, de ez nem akadályozta meg benne, hogy Hitler oldalán számolja fel a német demokráciát. Nem is azért végezték ki Hitler utasítására 1934-ben, mert meleg volt (ezt legfeljebb ürügyként használhatták fel ellene), hanem azért, mert még radikálisabb irányba akarta vinni az akkor konszolidálódás látszatát felmutatni akaró náci diktatúrát. A szélsőjobboldali mozgalmakban tehát mindig is voltak melegek. Erre az egyik leghíresebb példa az őstrumpista Milo Yiannopulos, akinél eredetibb politikai comingoutot („hány fekete farkat kell még leszopnom ahhoz, hogy ne nevezzenek neonácinak?”) nehezebben lehetne találni a szélsőjobbon. Hozzá képest Trump melegházasságban élő pénzügyminisztere maga a decens visszafogottság. Ha pedig Szegedi Csanád zsidó származásúként ma belépne a Mi Hazánkba, akkor talán már nem kéne kilépnie a lelepleződése után, mint annak idején a Jobbikból. Toroczkai László 2010-ben még egy olyan pártnak volt a Csongrád megyei listavezetője, amelyből nem csak Szegedi Csanád volt kénytelen távozni, de Jobbik egyik tagja genetikai igazolást kért arról, hogy „nincs benne sem cigány, sem zsidó vér”.
Egyrészt a klasszikus szélsőjobboldali politikával maximum nagyjából 10-15 százalékot lehet behúzni, tehát muszáj bővülni. De az effajta a nyitás veszélyes játszma, amit Toroczkai elődjeinek politikai sorsa is bizonyít. Csurka István, a MIÉP elnöke 1998-ban bejuttatta pártját a parlamentbe, hogy aztán négy évvel később kiejtse onnan. Csurka ugyanis 2002-ben felajánlkozott a Fidesznek, belengetve, hogy a második fordulóban (ja igen, akkor még kétfordulós volt a választás) visszalépteti száz egyéni jelöltjét a Fidesz javára. Orbán azonban a MIÉP-szavazókat örömmel csábította át a Fideszhez, utána meg a polgári körökbe, de a MIÉP-re nem tartott igényt. A Jobbik pedig hiába került be a parlamentbe háromszor is 2010 és 2022 között, a hatalomhoz semmivel nem jutott közelebb. Így aztán Vona Gábor, aki korábban még Magyar Gárdát szervezett, s előszóval tisztelgett rasszista példaképe, Julius Evola előtt, cukiságkampányba fogott. (Tudják, Evola volt az a fasiszta, aki 1943-ban az olasz fasiszta rendszer összeomlásakor „Bécsbe költözött, és az SS Ahnenerbe-nek dolgozott és a szabadkőművességet kutatta. Üdvözölte a nemzeti szocialista rendszer arisztokratikus jellemzőit, különösen Himmler SS-éét.”)
Ehhez képest a Jobbik 2022-re már odáig jutott, hogy egy listán indult balliberális és zöld politikusokkal az összellenzéki koalícióban. Ám míg a Fidesz profitált a szélsőjobb 2002-es bedarálásából, a korábbi szoclib ellenzék a Jobbik soraikba való bevételével törököt fogott. Magam írtam meg azt a 2019-es győri esetet, amely bizonyította mennyire instabil, megbízhatatlan szövetséges a Jobbik, amelynek helyi politikusai beléptek ugyan az összefogásba, de csak azért, hogy elárulják azt. A homofób pedofiltörvényt megszavazó Jobbik kilógott innen, és – a Political Capital korabeli elemzését idézve – a 2022-es választás is bizonyította: „Illúzió volt azt feltételezni, hogy a korábbi Jobbik szavazóinak nagy része képes a bal-közép pártokkal egy irányba szavazni.” Igaz, Toroczkai az elődeihez képest sokkal jobb helyzetben van. Mivel a balliberális oldal pártpolitikai értelemben felszámolta önmagát, nem kell ilyen, ellenzéki konkurensekkel megkötött őszintétlen érdekházasságokkal bajlódnia.
Mi több:
Ez utóbbi már nem a középjobb széle, hanem a szélsőjobb közepe. Toroczkai célja nyilván az, hogy a NER állampártjának romjain képezzen növekedési potenciált. Amit most csinál, lényegében abban is a Fideszt követi. Melynek, mint tudjuk, némiképp más volt az álláspontja 2010 előtt romaügyben. Illetve Lovas István munkásságát, Bayer Zsolt cikkeit ismerve Izraelről és a zsidóságról sem úgy gondolkodott a Fidesz-holdudvar, mint napjainkban. De aztán Orbánnak sikerült a NER-re nagyon is hajazó illiberális, Soros-ellenes izraeli populistákat is az egyik legnagyobb szövetségesévé tennie, a romák jelentős részét pedig integrálni a szavazóbázisába. A szélsőjobb legfőbb ereje manapság nem az antiszemitizmus, a nyílt rasszizmus, de még csak nem is a homofóbia, hanem mondjuk az oltásellenesség és bizonyos apokaliptikus világrend-konteók. Amiben az a legveszélyesebb, hogy a demagógia felépítményét valós alapokra építik.
Magam oltáspárti héja vagyok, ugyanakkor nem okozott gondot elismerni, hogy az oltásellenesek, illetve vakcinaszkeptikusok félelmei megtörtént esetekben gyökereznek. Még a koronavírus tombolása idején szóltam erről részletesen. Azon liberálisok közé tartozom, akik képesek a szélsőjobbhoz bizonyos célhoz kötött empátiával viszonyulni. Amiben talán segít, hogy magam is kigyógyult szélsőséges vagyok. Soha nem értettem egyet azzal, hogy a szélsőjobbot kriminalizálják, tehát büntetőjogi eszközökkel próbálják korlátozni abban, hogy legális eszközökkel vegyen részt a belpolitikában. Sem a tiltott jelképek paragrafusát, sem a holokauszttagadás büntetőjogi szankcionálását nem támogattam. Ugyanakkor korábban is leírtam, annyira azért nem vagyok naiv széplélek, hogy azt gondoljam: ezek az emberek, ha akármilyen kis hatalomhoz jutnának, biztosítanák nekem azokat a jogokat, amelyeket én nekik megszavaznék. De a toleranciának pont az a lényege, hogy nem csak olyanokkal szemben kell alkalmazni, akik ezt ugyanolyan mértékben viszonozzák. Az idei választási kampányban például Győrben én voltam az egyetlen újságíró, aki tudósított a Mi Hazánk zsúfolásig megtelt helyiségben megtartott gyűléséről. Nyilván nem teljesen alaptalan, hogy létezik velük szemben egyfajta médiablokád (a közösségi médiában biztosan van ilyen), amit én amúgy soha nem osztottam. Mindig úgy véltem, az eszmék szabadpiacán kell legyőzni őket.
Amiről Toroczkai László beszélt a kongresszuson – az aszálytól kezdve az AI veszélyein át –, mind-mind reális fenyegetés. Olyan ez, mint ifjúkorom világnézete, a szocializmus. A diagnózisban, úgy gondolom, sok igazság van, ahogy az Unabomber kiáltványában megfogalmazott bírálat sem volt teljesen alaptalan. A gond a terápiával van. Ámbár Toroczkai most szelídíteni, illetve edukálni próbálja a népét. S ki tudja, hogy a Srí Lanka-i párjával boldog melegházasságban élő Alice Weidel után mikor fog egy snájdig mihazánkos oldalán is feltűnni egy fülöp-szigeteki vagy kínai vendégmunkás – az lesz aztán csak a turbónemzeti multikulti.
Borítókép: Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke, parlamenti frakcióvezetője sajtótájékoztatót tart a párt tisztújító kongresszusa után Budapesten, a Hotel Bara rendezvénytermében 2026. szeptember 26-án. Mögötte a párt vezetősége / fotó: MTI/Lakatos Péter
Bejelentkezés