Amikor az ember harmincasokról szóló filmet néz, óhatatlanul előjön néhány kérdés koránál fogva is: mi maradt a fiatalságból, melyik álom teljesült, melyik nem, és meg lehet-e békélni önmagunkkal, amikor már nem kapaszkodhatunk a „majd egyszer” illúziójába? Olasz Renátó első rendezése, a Minden csillag ezekről a kérdésekről szól.
A Minden csillag fekete-fehérben készült, egyetlen tiszavasvári kocsmában, mindössze két hét alatt. Nem volt forgatókönyv, a jeleneteket a színészek improvizálták, sokszor saját élettapasztalataikból merítve. Mindenki egy kicsit önmagát játssza, mégis mindenki más, mint a valóságban. Olasz Renátó az Aranyélet és A király című sorozatokban lett ismert fiatal színészként, a FreeSzFE-n tanult, most először állt a kamera minkét oldalára, és bizonyította, hogy rendezőként is képes erős, intuitív élményt adni. A film vizuális világát Bántó Csaba operatőrrel alakították ki, és kijelenthető, hogy minden kockáján érződik a helyszínhez, a szülővároshoz fűződő személyes kötődés. Az, hogy nincs sminkes, díszlet, látványtervező, nem hiány, hanem talán állásfoglalás is arról, hogy a valóságot nem kell megkomponálni. A vidéki, magyar kocsma (ott, illetve előtte, mellette játszódik a történet) a maga valóságában, Kőbányai sörrel, a falon lógó Hajrá, Magyarország!-sállal, zárható vécével.
Felnőtté válás második felvonásban
A filmbe több szereplő is Erdélyből érkezett, ketten a Kolozsvári Színház tagjai (Farkas Loránd és Gedő Zsolt), a hétfős szereplőgárda mind személyes ismerőse, illetve barátja Olasz Renátónak, mint az a kolozsvári közönségtalálkozón elhangzott, egyedül Farkas Lórándot castingolta. Külön figyelemre méltó, hogy a filmben Szén János és Oláh-Badi Levente is szerepelnek, akik nem színészek, hanem filmesek, mégis hiteles alakítást nyújtanak, utóbbi a nyers, durva, trágár, vidéki macsót alakítja, abszolút telitalálat – a Minden csillag egyik legfontosabb gesztusa épp az, hogy a profizmus és amatőrizmus határát elmosva teremt meg egy nagyon ismerős, őszinte emberi közeget.
A történet középpontjában két testvér, Bianka és Milán (Waskovics Andrea és maga a rendező) áll, akik karácsony előtt Budapestről visszatérnek szülővárosukba, hogy találkozzanak a régi barátokkal, iszogassanak, nosztalgiázzanak és talán kiengesztelődjenek – de a buliból a lerészegedés miatt végül fájdalmas önszembesítés lesz. A beszélgetések, a régi sérelmek és ki nem mondott érzések fokozatosan bugyognak fel: ez a film a felnőtté válás, vagy az arra való képtelenség második, keserűbb fejezete.
A Tarr Béla-hatás
A Minden csillag hangulata egyszerre puritán és lírai. Az élőben, improvizatívan eljátszott gitárzene – Mészáros Ádám munkája – szinte egyenrangú szereplőként vesz részt a jelenetekben, érzékenyen reagál a kimondott és elfojtott mondatokra. Üdítő kivétel ez a mai, kortárs, fiatalokról szóló filmek sorában, amelyeket telenyomnak kiabálós hiphoppal a rendezők – itt a zene visszafogott, finom, és helyenként fájóan pontos.
Nem véletlen, hogy Tarr Béla executive producerként segítette a filmet, és a vágás során is tanácsokkal látta el Olasz Renátót. A fekete-fehér képvilág, a sárban csoszogó figurák, a fehér ló motívuma mind-mind finom főhajtás Tarr előtt, de nem utánzásként, hanem a mester világának újraértelmezéseként. A Minden csillag ezzel együtt is önálló hang, és inkább lelki, mint esztétikai rokona Hajdu Szabolcs filmjeinek – leginkább az Egy százalék indián és a Kálmán nap juthat eszünkbe róla. A kamaradarab-jelleg, az életszagú dialógusok, a csönd és az üresség szerepe itt is meghatározó. Irodalmi rokona véleményem szerint pedig Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regénye, ahol egy osztálytalálkozó apropóján hasonló lelki sebek és elfojtások kerülnek felszínre.
Harmincévesen, sehol
A Minden csillag szereplői sérültek, kilátástalanok és boldogtalanok. Mindenki hordoz valamit, amit elrontott, amit nem tudott kimondani vagy helyrehozni. A film nem ítél, csak figyel. A részeg éneklések, a csendes bámulások, a hirtelen elcsattanó pofon, a félrenézések mind-mind arról beszélnek, hogy harmincévesen már nem lehet a múltba menekülni, de a jelenben sem könnyű megmaradni. Olasz Renátó első filmje ennek a generációnak tart tükröt – nem szépelgő, hanem őszinte és szeretetteljes módon.
Minden apró tökéletlenségével együtt – mert akad belőlük az is – ez a film ritka, érzékeny pillanatokat mutat. Olyanokat, amelyeket nem lehet eljátszani, hanem csak megélni. Őszinte film, és első filmnek kitűnő. Olasz Renátó ezzel a munkával bebizonyította, hogy nemcsak kiváló színész, hanem érzékeny és Csehov Kosztyájához hasonlóan új formákat kereső filmrendező is, aki tudja, hogy az égen minden csillag ugyanaz és ugyanott marad. Főleg egy részeg, téli hajnalon.
A Minden csillagot az Erdélyi Filmtettfeszt programjában már több városban, így Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Temesváron és Kolozsváron is bemutatták, utóbbiban közönségtalálkozóval egybekötve. A magyarországi mozik november 6-án kezdik vetíteni.
fotó: A Minden csillag című film jelenete / fotó: Kino Alfa
Bejelentkezés