1986-ról ma már könnyű úgy beszélni, mint egy letűnt korszak utolsó, szürke éveinek egyikéről. Spiró György új könyve azonban éppen ezt a képet teszi zárójelbe. A Repedt kályhámon macska ül nem egyszerűen egy év naplója, hanem annak dokumentuma, hogyan érzékeli egy író a történelem repedéseit akkor, amikor még senki nem tudhatja biztosan, hogy valóban egy korszak végén áll-e. Csernobil, a harmincadik évfordulójához közeledő 1956, a lengyelországi támadások, a színházi világ belső harcai, a Csirkefej próbái és egy készülő történelmi regény kutatásának mindennapi kínjai egyszerre vannak jelen a könyvben.
„New York-i kapcsolat kell ahhoz, hogy a Varsóban teljes egészében létező, de a kutyát nem érdeklő 19. század közepi obskúrus, idiótaságoktól hemzsegő, politikailag másfélszáz éve elévült anyagot beszerezhessen. De nem is lehet másképp ebben a szar Kelet-Európában, amelyik sosem akart tudni önmagáról.” Ez a mondat szinte tökéletesen leírja a könyv természetét. Spiró nem kívülről, történészi távolságból nézi 1986-ot, hanem benne áll: dühös, türelmetlen, ironikus, sokszor igazságtalan, időnként kifejezetten kegyetlen, máskor pedig meglepően érzékeny. Gyorsan fűzzük hozzá, hogy akkor íródó naplójában nem emléket gyárt, hanem egyszerűen csak rögzít, és éppen ettől lesz a múlt egyszerre nagyon közeli és mégis idegen.
A napló, amely nem maradt napló
Az év önmagában is különös sűrűségű. Áprilisban felrobban a csernobili atomerőmű, Reagan és Gorbacsov pedig már egy olyan hidegháborús világ átalakulását jelzik, amelynek végét akkor még senki sem láthatta. Nyáron Argentína megnyeri a mexikói labdarúgó-világbajnokságot, amelyen Magyarország leszerepel, Maradona pedig olyan futballtörténeti pillanatokat produkál, amelyek később egy egész korszak emblémáivá válnak. Magyarországon megtartják az első Forma–1-es Magyar Nagydíjat, miközben a politikai rendszer még működik, de egyre több helyen látható rajta a fáradtság.
Csernobil például nem egyszerűen egy nukleáris katasztrófa: a bizonytalanság, a hivatalos hazudozás, az információhiány és a halálfélelem tapasztalata: az ember hallgatja a rádiót, próbálja kitalálni, mi történik valójában, és közben ugyanúgy tovább kell dolgoznia – és éppen ez a kettősség a könyv egyik legfontosabb sajátossága: a történelem és a banalitás nem kioltják, hanem erősítik egymást.
A kötet egyik legérdekesebb kérdése éppen az, hogy mit is olvasunk. Naplót? Emlékiratot? Dokumentumgyűjteményt? Esszét? Irodalmi önéletrajzot? Valójában mindegyiket. Az alapot az 1986 márciusa és decembere között született korabeli naplóbejegyzések adják, de a szerző évtizedekkel későbbi kommentárjai, jegyzetei, magyarázatai és az Ikszek-vita dokumentumai folyamatosan átírják a jelen idejű feljegyzések jelentését. A könyv ezért két időben egyszerre létezik: ott van benne az 1986-ban élő, negyvenéves Spiró, aki még nem tudja, mi lesz vele, és ott van mögötte a nyolcvanéves író, aki már tudja, hogy mi lett mindabból.
A fiatalabb Spiró sokszor nem ismeri fel, hogy akkor éppen történelmet írt, a későbbi Spiró viszont már tudja, melyik konfliktusnak mi lett következménye, melyik félmondat bizonyult fontosnak, melyik ember tűnt el később az életéből. Így az utólagos kiegészítés nem egyszerű lábjegyzetelés, hanem párbeszéd a múltbeli és a jelenlegi én között, a napló nem marad érintetlen dokumentum: az emlékezet, a történelmi tudás és az utólagos értelmezés folyamatosan ráíródik.
Amikor az irodalomból politikai vád lesz
1986 egyik legdrámaibb szála Spiró számára a lengyelországi támadássorozat. Jerzy Robert Nowak történész az Ikszeket lengyelellenes műként támadta, és a vita jóval túlmutatott egy irodalmi kritika határain. Spirót politikai és ideológiai vádakkal illették, az ügy pedig végül olyan következményekkel járt, amelyek hosszú időre ellehetetlenítették lengyelországi utazásait és kutatásait. Ez különösen súlyos volt egy olyan író számára, aki készülő történelmi regényéhez varsói könyvtárakban végzett kutatásokra támaszkodott. És itt válik különösen fontossá a könyv elsőként idézett mondata is, ugyanis a kelet-európai abszurditás nem elvont fogalom: azt jelenti, hogy ha egy író egy másfél évszázaddal korábbi lengyel anyagot akar megszerezni, ahhoz bizony New York-i kapcsolat kell, miközben saját kutatásának terepe politikai okokból bezárul előtte.
A történet azért is különös, mert Spiró nem pusztán sértett félként éli meg, a naplóban a támadás egyre nagyobb jelentőséget kap, szinte világnézeti kérdéssé válik: mit tehet az író, ha egy regény tartalmát politikai fegyverré alakítják? Hol húzódik az irodalmi szabadság és a nemzeti érzékenység határa? És mi történik akkor, amikor a kritika már nem a műről szól, hanem az írót akarja elhallgattatni? A könyv itt válik különösen kellemetlen olvasmánnyá. Spiró ugyanis nem könnyű ember, nem rejti el a sérelmeit, nem is kicsinyíti, a saját igazáról való meggyőződése pedig időnként olyan erős, hogy az olvasó már nem tud egyszerűen együtt érezni vele. Ez azonban nem gyengesége a könyvnek.
A másik nagy történetszál a Csirkefej próbafolyamata és bemutatója. A darabot a Katona József Színházban készítik elő, Spiró pedig közelről követi a próbákat, miközben saját magával és a művével is folyamatos vitában áll. És egyáltalán nem úgy ír róla, mint aki már tudja, hogy később nagy siker lesz belőle, hanem ellenkezőleg, sokszor kifejezetten bizalmatlan a darabbal szemben, kompromisszumos műnek látja, amely alkalmazkodik a színház intézményi és formai korlátaihoz. Közben pedig a próbák során lassan megtapasztalja, hogy ami papíron számára nem feltétlenül a legfontosabb mű, a színpadon mégis működni kezd.
Az író nem feltétlenül tudja jobban, mint a színész, a rendező vagy a közönség, hogy mi történik a művével, a napló ezért nemcsak a Csirkefej története, hanem egy művész és egy intézmény kapcsolatának dokumentuma is. A próbákon feltűnő színészek és színházi emberek révén ráadásul egy egész korszak színházi világa megelevenedik. Székely Gábor, Gobbi Hilda, Zsámbéki Gábor, Major Tamás és mások nem egyszerűen nevek a könyvben: a korabeli színházi működés, tekintélyek, barátságok, sértettségek és szakmai konfliktusok hordozói.
Írók között egyedül
A kortárs írókhoz való viszony talán a kötet legkényesebb rétege. Spiró számára az irodalom nem valamiféle nagy, harmonikus alkotói közösség, hanem állandóan változó szellemi és személyes erőtér: embereket figyel, mérlegel, értékel, vitatkozik velük, csalódik bennük. Ebből a szempontból különösen fontos, hogy a könyvben az írók és színészek nem feltétlenül a későbbi irodalomtörténeti rangjuk szerint jelennek meg, tehát nem „nagy alkotókkal” és „mellékszereplőkkel” találkozunk, hanem hús-vér emberekkel, akik valamit mondanak, valamit elhallgatnak, valaki mellett kiállnak, vagy éppen nem állnak ki.
Spiró közben furcsán magányos. Nem azért, mert nincsenek körülötte emberek, hanem mert az alkotás természetéből fakadóan kívül is marad a közösségein. Ez kapcsolódik a könyv címéhez is, amely József Attila sorát idézi: a „repedt kályha” mögött nem egyszerűen szegénység vagy otthontalanság van, hanem egyfajta életidegenség. Az író dolgozik, miközben a világ, amelyben dolgozik, nem feltétlenül érti őt.
A Repedt kályhámon macska ül egyik legfontosabb tanulsága, hogy nem az 1986-os év kronológiája az igazán érdekes.
Egyik pillanatban Csernobilról olvas, a következőben azon gondolkodik, hogyan szerezhetne meg egy könyvet Varsóban, később már egy próbát figyel. A történelem így nem a háttérben történik, hanem az élet részeként, ugyanis a nagy események ugyanabban a tudatban vannak jelen, mint a jelentéktelennek tűnő személyes ügyek. És talán éppen ez az, amit Spiró a legjobban tud: megmutatni, hogy a történelem soha nem akkor érkezik, amikor már felismerjük.
A múlt nem mögöttünk van
A Repedt kályhámon macska ül nem akarja megszerettetni Spiró Györgyöt az olvasóval, nem rajzol utólag egy szerethető képet az egyik legnagyobb kortárs írónkról. Nem kozmetikázza az alkotói személyiséget, és nem próbálja utólag minden reakcióját bölcsnek és helyesnek feltüntetni, ami néha kifejezetten zavarba ejtő. A Nowak-ügy például olyan súlyt kap a naplóban, amely mellett más események háttérbe szorulnak. Az olvasó időnként azt érezheti, hogy Spiró nem tud szabadulni a sérelemtől, és mindenkit azon keresztül mér, ki hogyan viszonyul hozzá és az ő ügyéhez. Ez a személyes elfogultság azonban egy naplóban nem feltétlenül hiba, ugyanis a napló – talán közhely leírni – személyes, elfogult és nem igazságos műfaj. Egy naplóíró mindig mindent maga felől lát, Spiró pedig ebből a szempontból könyörtelenül következetes.
A könyv egyik legmegrendítőbb tapasztalata mégis az, hogy 1986 negyven év távolságból sem tűnik teljesen idegennek. Az állami kontroll, az információhoz való hozzáférés nehézsége, a kulturális intézmények kiszolgáltatottsága, az ideológiai címkézés, a politikai érzékenység és az értelmiségi alkalmazkodás mind egy olyan világ részei, amelyről szeretnénk azt gondolni, hogy végleg mögöttünk maradt. Spiró könyve éppen ezért nem nosztalgikus, mert nem azt mondja, hogy milyen volt régen, hanem inkább azt kérdezi: hogyan működik az ember egy olyan rendszerben, amelynek a repedéseit már látja, de még nem tudja, mikor omlik össze. 1986-ban még nem volt válasz erre a kérdésre.
Ma már tudjuk, hogy néhány év múlva egészen más országunk és egészen más Európánk lett. A naplóíró azonban ezt akkor még nem tudhatta, ő még csak a jeleket látta. A Repedt kályhámon macska ül végül nem azért fontos, mert Spiró György megmutatja benne, milyen volt 1986, hanem azért, mert megmutatja, hogy milyen érzés lehetett benne élni.
Az író 80. születésnapja alkalmából megjelent kötet egy utólagos kiegészítésekkel és kommentárokkal ellátott személyes dokumentum, amely
És miközben 1986-ban még nem lehetett tudni, hogy mikor omlik össze a rendszer, Spiró azt már tudta, hogy valamilyen formában írni kell róla. Nem azért, mert biztosan megmarad majd, amit leír, hanem éppen azért, mert akkor még semmi sem volt biztos.
Spiró György: Repedt kályhámon macska ül (Az 1986-os év), Magvető Kiadó, 2026, 504 oldal
Borítókép: Spiró György: Repedt kályhámon macska ül / forrás: lira.hu
Bejelentkezés