Képzeljük el, hogy a lakásainkat úgy bekamerázzák, hogy annak bármelyik részét láthatják. De semmi gond ezzel – a rendszerbe épített intelligens mikrofonok ugyanis csak bizonyos szavakat hallva aktiválódnak, illetve kapcsolják be a videórögzítést, s mozgósítják a rendőrséget. Ha olyan kifejezéseket észlel a gép, amelyekből arra következtet: az egyik családtag a másik ellen bántalmazást vagy erőszakot készül elkövetni. S a kémeszköz (amelyhez hasonló programok számos esetben adtak le téves riasztást, vétleneket büntetve ezzel) az orwelli teleképhez hasonlóan bármikor működésbe léphet. Ön hozzájárulna ennek a rendszernek a telepítéséhez? Ha pedig a lakásunkba, autónkba, bőröndünkbe nem engedünk ilyen módon benézni, akkor az elektronikus helyiségeinkbe miért?
Az Unióra mindig is lehetett számítani az értelmetlen, demagóg, ugyanakkor cenzúraszagú és veszélyes internetszabályozási javaslatok terén. 2012-ben pont ilyen volt az ACTA. Aki nem emlékezne rá, ez az a korszakalkotó javaslat, mely szerint „uniós állampolgárok csak valós névvel és profilképpel regisztrálhatnak közösségi oldalakon.” Vagyis egyfajta elektronikus igazoltatást szerettek volna bevezetni, melynek persze valódi értelme csak akkor lenne, ha a Facebook és a többi közösségi platform úgy működne, mint az Ügyfélkapu. Tehát csak valós regisztrációval, személyi igazolvánnyal, digitális aláírással, jóváhagyó kóddal lehetne bejelentkezni. Vagyis tényleges nyilvántartás, be- és kilépési napló, elektronikus igazoltatás lenne arról, kik használják ezeket.
Ezt persze sem az adott közösségi felület, sem (mint akkor leírtam) a felhasználó nem akarná bevállalni. Több okból sem. Egyrészt akkora költséggel járna, s úgy meglassítaná a bejelentkezést, hogy az már a profitérdekek rovására menne. Másfelől a lakosság jelentős része sem örült volna ennek. Mivel az anonim módon (vagy álnevesen) is használható internet lényege pont az, hogy lehetővé tette a világ (és szűkebb környezete, családja) felé konvencionális szerepeket játszó átlagembernek: úgy vállalhassa fel önmagát, véleményét, és úgy hódolhasson mások számára esetleg bizarr, ellenszenves, nevetséges, megbotránkoztató vagy undorító, ám törvénybe nem ütköző szenvedélyeknek, hogy ne kelljen vele kockáztatnia az állását vagy házasságát. Ami persze képmutatás, de az igazi szabadság a képmutatás szabadsága is.
Ahhoz viszont, hogy az állampolgár lakását, autóját, számítógépét vagy telefonját nézzék át, konkrét gyanú, a lehallgatáshoz pedig bírósági vagy miniszteri jóváhagyás szükséges. Itt viszont mindez ennek hiányában történik. S a legszebb az egészben, hogy míg egy házkutatás vagy lehallgatás elrendeléséért, valamint lefolytatásáért az állam felelősséget vállal, itt semmi ilyenről nincs szó. Magáncégek döntik el, hogy alkalmaznak-e ilyet, s ha igen, akkor hogyan. Mindezt a gyerekvédelem ürügyén folyó közösségi hisztéria jegyében.
Nemcsak az Orbán-rendszer alkalmazta ezt karaktergyilkos fegyverként. A gyerekbántalmazásnak az LMBTQ-közösséggel való összemosásától, a különböző cenzúrarendeletektől indulva, a fóliázáson és reklámbetiltáson át a Pride-tiltásig. Ugyanakkor megjelent az európai értelemben vett zsoltibácsizás is: teljesen megalapozatlan, mindmáig bizonyítatlan pedofilvádakkal gyanúba keverni a belpolitikai riválist. Vagyis a politikai elit mindkét oldalon rájött arra, hogy fentiekkel sok minden becsomagolható és eladható.
Azt nyilván senki nem vonja kétségbe, hogy a kiskorúak elleni szexuális bűncselekményeket – rangra, beosztásra, pártállásra való tekintet nélkül – az eddiginél jóval magasabb hatásfokkal fel kell deríteni, illetve meg kell előzni. Ahogy civilizált ember azt sem vitatta, hogy a 2001. szeptember 11-i vagy a 2023. október 7-i terrortámadások felelőseit meg kell büntetni, illetve a tevékenységüket fel kell számolni. A jogvédő kritikusok ennek a Guantanamo és Abu Ghraib börtönökben zajló, valamint az izraeli hadsereg és titkosszolgálat egyes műveleteiben lecsapódó gyakorlatát bírálták. Meg ugye azt sem vonjuk kétségbe, hogy a tömegpusztító fegyverek diktatúrák kezében veszélyesek lehetnek. Az viszont joggal lehet felháborodás tárgya, ha erre hivatkozva (mint 2003 márciusában Irak esetén) olyan országot támadnak meg, amelynek momentán nincsenek ilyen fegyverei. Tehát egy jogállamban még egy diktátort vagy egy pedofiliával gyanúsított embert is megillet az ártatlanság véleleme. A jogsértések és túlkapások pedig bele vannak kódolva az ilyenfajta algoritmusokba.
Konkrétan engem egy zártkörű neonáci rendezvényt feltáró, leleplező riportom közzététele miatt korlátozott a Facebook. Más alkalommal kritikus, elítélő módon idéztem a James Ellroy kultregényéből forgatott L. A. Confidental (magyarul: Szigorúan bizalmas) egyik jelenetét, amelyben az egyik szereplő buzizott, erre a Facebook engem tekert le gyűlöletbeszéd miatt. Legszebb az egészben, hogy a poszt alapvetően nem is erről szólt, illetve egy évtizeddel korábban írtam a bejegyzést, s akkor senkit nem zavart. De amikor emlékként újraosztottam, rögtön lecsapott a digitális világcsendőr. Olyan is megesett, hogy egy Facebook-csoportban arról beszélgettünk: lehet-e szex az első randin, mire én viccesen azt mondtam, hogy akár az első randi előtt is – ezzel az online szexchatre utalva. A mindig éber netvédelmisek ezt pornográf tartalomként azonosították, holott nemhogy meztelen fotó, videó, de még szexuális aktus leírása, obszcénnek gondolt kifejezés sem volt a hozzászólásban. S ami a legabszurdabb, hogy sem az ebben a témában egy másik felhasználó által közzétett eredeti posztot, sem pedig a többi hozzászólást nem blokkolták.
Mire utal ez? Hogy
Szerzőtársam idézte hogy az így jelentett adatok 75 százaléka „nem vezet eljáráshoz, ellenben téves riasztásokkal árasztja el a bűnügyi rendszert, ami így nem tud időt fordítani a valódi bűnesetek felderítésére.” Az igazi bűnözők pedig olyan kódszavakkal, tolvajnyelven beszélnek, amivel az algoritmus még kevésbé boldogul. Ahogy egy gyilkosságnál nem azt mondják, hogy meg kell ölni (hanem például azt: el kell utaztatni), úgy a pedofil bűncselekmények sem konkrét, nyílt szavakkal, illetve nem egy sima Messenger-fiókban történnek. Ezt még a konteósok is tudják.
Jól demonstrálja mindezt a Pizzagate. Akik nem hallottak róla vagy már elfelejtették: a Comet Pingpong nevű washingtoni pizzabár közkedvelt hely volt, és nyíltan felvállalta a szexuális másság melletti kiállást, majd amikor Hillary Clinton kabinetfőnöke, John Podesta elektronikus levelei a 2016-os választás során kiszivárogtak, kiderült, hogy a demokrata kampány alatt sokszor rendeltek erről a helyről pizzát. Ebből lett a szürreális összeesküvés-elmélet, hogy a pizza csak fedőnév, valójában pedofilok „rendelnek” így gyerekeket. A képtelen híresztelés gyakorlatilag akadálytalanul terjedt. A hely tulajdonosa sorban kapta a halálos fenyegetéseket, amelyek egészen odáig folytatódtak, hogy az egyik álhírtől befolyásolt hívő fegyverrel ment az étterembe, sőt: használta is azt. Csak a véletlenen múlt, hogy nem talált el senkit.
Pedig ez tényleg csak egy bornírt, röhejes álhír volt, nem egy komoly szolgáltató vagy hatóság gyanúja. A fellebbezési, panasztételi eljárás ugyanakkor a chateket üzemeltető platformokon meglehetősen nehézkes. Mint az egyik cikk leírja, a felhasználónak „nincs valódi jogorvoslati lehetősége, lévén ezek a techcégek szinte teljesen elérhetetlenek.” Ha az állam jogalap nélkül alkalmaz kényszerintézkedést, azért kártérítés jár. Amennyiben a bank téved a rovásunkra, akkor szintén. De hányan kaptak anyagi kompenzációt a közösségi oldaluk letiltása vagy korlátozása miatt? Azt pedig ugye senki nem gondolja komolyan, hogy amennyiben valakik egy adott cselekményre lehallgatási engedélyt kapnak, akkor az ott szerzett járulékos információt adott esetben nem használják fel?
Bárki áldozatává válhat egy ilyennek, úgy is, hogy teljesen jóhiszemű, illetve a cselekedetnek, amelyen „rajtakapták”, nincs társadalmi veszélyessége.
A volt győri rendőrkapitány ügyében például az történt, hogy a letartóztatása után Váczi Attila ezredes a fiának ajándékozta két vadászfegyverét. Ami teljesen legális. Csakhogy az állítólagos szerződéskötéskor sem a rendőrkapitány fia, sem a tanúként feltüntetett házaspár nem volt jelen a börtönben, így az érintettek elkövették a hamis magánokirat felhasználása vétségét. Ezt szinte mindenki így csinálja: megír valami teljesen hétköznapi szerződést, meghatalmazást, aztán utólag letanúztatja – amivel senkinek nem árt. Ám ez alakilag hamis magánokirat felhasználása. Csak (ellentétben a börtönnel) a lakásunkban nincs olyan kamerarendszer, be- és kiléptető eszköz, amelyet a hatóság is lát. És ha lenne? Ugyanígy megtörténhet, hogy a rendőrség engedélyt kap lehallgatásra az alapján, hogy a feltételezett elkövető lopott 8 milliárd forintot. Semmi ilyen nem történt, a bíróságon körbe fogják röhögni őket, a lehallgatás során azonban elhangzik, hogy az illető egy 800 ezer forintos otthoni felújítási munkáról nem kért számlát (amit tömegesen megtesz számtalan átlagpolgár), ez pedig bizony költségvetési csalás. S akkor már – ha mondjuk 40 vádpontból 39 alaptalan, de ez az egy megáll – eredményes a vád.
Hogy ez nem történhet meg? Azt a szerencsétlen házaspárt is odaráncigálták a bíróságra. Ahogy nem egyszer bilincseltek meg a rendőrök állampolgárokat, s kutatták át a lakásukat valós jogalap nélkül. Rengeteg olyan kínos dolog elhangzik az interneten, ami nem bűncselekmény, de mégsem örülnénk, ha mások tudomására jutna. Mikor veszekszünk a feleségemmel (éppúgy, mint házaspárok százmilliói), gyakran próbálom azzal ironikusan csitítani a hangulatot: képzeld el, ha ezt most lehallgatják és mások is fültanúi lesznek. Pedig liberális értelmiségiként jómagam e téren valószínűleg százszor nyitottabb vagyok, mint az átlagember, akinek jó eséllyel sokkal több ilyen kínos titka van nálam.
A Magyar Nemzet dörgedelmes cikkben kelt ki a Chat Control ellen. Ez nagyon szép, csak a Pegasus-ügy, valamint, hogy a Fidesz a Tiszához hasonlóan ezt megszavazta, némiképp árnyalja a dolgot. Ironikus módon (Dobrev Klára tartózkodása mellett) egyedül a Mi Hazánk szavazott a gyakorlat meghosszabbítása ellen. Mondjuk, pont ez a baj: hogy ezzel átengedjük a szélsőjobbnak (vagy épp korábbi elvtársaimnak, a szélsőbalnak) a gyakorlat bírálatát, összeesküvés-elméleteknek nyitva teret.
Pedig már nem gondolom, hogy itt a háttérhatalom vagy a mélyállam szabadulna el. Én sem azért tartoztam 2001. szeptember 11-e után a Patriot Act támogatói közé, mert valami ilyesmit akartam volna létrehozni. Csak hát, aki kalapácsot tart a kezében, mindent szögnek néz. Jómagam álltam mindkét oldalon. Voltam a kapitalista háttérhatalmi mélyállam összeesküvésében hívő kommunista és a nagyvállalati szabadpiac utólag visszanézve kritikátlan, vadliberális támogatója. Tehát valamennyire mindkét oldal gondolkodását, érvkészletét ismerem. Azt hiszem, itt nem politikusoknak kéne leülni egymással, hanem a szakmának: rendőröknek és jogvédőknek. Na meg az érintett vállalatoknak. Akikkel épp a politika akarja elvégeztetni a piszkos munkát. Olyan felhatalmazást adva számukra, ami (papíron legalábbis) még neki sincs. A legfontosabb kérdés, hogy megoldást akarunk vagy politikai győzelmet, illetve erkölcsi fölénytudatot? Azt akarjuk-e bizonyítani, hogy a másik oldal rossz, gonosz, mi viszont a jókat képviseljük – vagy egy konkrét gyakorlatot akarunk megváltoztatni? Ugyanis a két dolog útja eltérő.
Persze jönnek majd az adatvédelmi hivatkozások, a GDPR-blabla, hogy ők ezt bizalmasan, az ártatlanság vélelmét szem előtt tartva kezelik. Naná, csakis. Az Epstein-ügyben is úgy volt, hogy nem kerülhetnek nyilvánosságra a szexuális bűncselekményekért letartóztatott és a börtöncellájában holtan talált milliárdosnak a jogsértő cselekedeteihez nem kötődő levelei. Aztán politikailag úgy alakult, hogy mégis közzétették ezeket. S magyarázkodhattak olyan emberek, akiknek a bűncselekményekhez semmi közük nem volt. A titkosszolgálatoknak nagyon kapóra jöhet egy akár teljesen fals, alaptalan pedofilgyanú. Mert ez apropót szolgáltathat akár megfigyelésre vagy házkutatásra is.
Az pedig külön megnyugtató, hogy „egy európai központi szervet is létrehoznának, mely mesterséges intelligencia segítségével vizsgálná át az üzeneteket és azok tartalmát – mindezt úgy, hogy ehhez gyanúsítás sem kellene.” Mindezt abban az Unióban, amelynek nincs saját titkosszolgálata, rendőrsége, így rá van utalva a tagállamok nemzetbiztonsági és bűnüldöző szerveire. Így az uniós dolgozók átvilágítását a tagállami szolgálatok végzik. Ha például egy szlovák állampolgárról van szó, akkor a Fico-kormányé. Hazánkban pedig a Chat Controlt nagykoalíciós összeborulásban jóváhagyó mindenkori kétharmados túlhatalomé. Kétségeink ne legyenek, az eszköztelen Unió helyett a Chat Control esetén is a helyi kormányok fogják az így szerzett adatokra irányuló valós hatósági tevékenységet elvégezni. Adnánk-e ilyen hatalmat Orbán Viktornak? S ha neki nem, akkor Magyar Péternek?
Borítókép: Illusztráció / fotó: FOTOGRAV DI ANTONIO GRAVANTE / SCI / AGV / Science Photo Library via AFP
Bejelentkezés