A nyári fesztiválokról a legtöbbeknek a kordonokkal elkerített, méregdrága nagyüzemi buliztatás juthat eszébe, ahol a sztárfellépők látványáért cserébe az ember kivárja a kilométeres sort, majd alternatíva híján kifizeti a tripla áron mért, vizezett söröket. Szerencsére akad ellenpélda: ezek közé tartozik a Dél-Baranyában rendezett, magát a „legemberibb fesztivál” mottóval hirdető Ördögkatlan is, amely merőben más koncepcióra épül – többek között abban a tekintetben, hogy új szenzációk helyett sokkal inkább a hagyomány megtartó erejében bízik, és évről évre visszajáró közönséget, közösséget vonz be. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy nem tud, nem akar megújulni. Ám igazság szerint engem, aki 2012 óta kirobbanthatatlan vagyok a rendezvényről, ez a legkevésbé sem zavar – ahogy a vasárnapi húslevest, az Ördögkatlant sem kell semmivel megbolondítani.
A Bérczes László főszervező által megálmodott rendezvény egyik legfontosabb alapgondolata éppen az, hogy nem akar elkülönülni a helyszínéül szolgáló települések életétől. Nagyharsány, Kisharsány és Beremend privát és közterei egy hét erejéig nyüzsgő élettel telnek meg: a művelődési házak, az iskolai tornatermek és a pajták színházi előadásoknak adnak otthont, az árokparton, a ligetben és a focipályán zenekarok játszanak – még a sátrazók nagy része is a helyiek udvaraiban talál pár ezer forintos szállást. Vannak kitelepült étel- és italstandok, persze, de a legjobban a kocsmában sülő csirkecombbal vagy éppen a családi pincészetek korrekt és meghökkentően olcsó sétálós fröccseivel járunk.
Szintén meglepő a vendégkör életkori eloszlása: a mindenkori többséget adó huszonévesek mellett szép számmal látni kisgyerekes családokat, vagy éppen középkorú fesztiválozókat – hála nekik, idén is ők vesznek fel legtöbbször, mikor két helyszín közt stoppolok. (Ami itt teljesen megszokott közlekedési mód.) A vegyes vendégkör nyilván abból is következik, hogy valóban összművészeti eseményen járunk – nem csupán a koncertdömpinget színesítő kvótaprogramokról van szó, hanem simán tartalmas napot csinálhat magának az ember akkor is, ha például kimondottan gyerekprogramokra, workshopokra, irodalmi-közéleti beszélgetésekre vagy éppen színházi előadásokra specializálódik. Utóbbi a legnépszerűbb magatartás, hiszen a Katlan még a jelenlegi szerény költségvetés mellett is az ország egyik leggazdagabb és legváltozatosabb nyári előadás-felhozatalát kínálja.
Kevésbé fanatikus színházlátogatóknak talán nehezen érthető, miért akarnak végeláthatatlan embertömegek dögmeleg terekbe zsúfolódva akár napi több előadást kényelmetlen tornatermi padokon vagy a puszta földön végigülni – márpedig évről évre ez történik. Bár a jegyár tartalmazza az előadásokra való belépést, gyakorlatilag minden produkcióra több az érdeklődő, mint ahányan beférnek az alkalmi nézőterekre. Sorszámot kell tehát igényelni rájuk, amelyeket részben egy saját fejlesztésű applikációból sorsolnak ki – én tizenöt év alatt egyszer sem nyertem vele –, részben sorban lehet értük állni. (Ezt órákkal nyitás előtt érdemes megtenni: sokan már éjszaka befekszenek aludni a vonatkozó bódé elé.) Részben pedig marad a kellemes-türelmes opció: beülni – olvasgatni, társasozni, fröccsözni – az egyes előadások előtti sorszám nélküli sorba, amelynek az eleje garantáltan bejut a maradék nézőtéri helyekre.
Legalábbis így volt eddig, idén azonban a zárt terekben zajló produkciók az extrém hőségre való tekintettel kizárólag sorszámos nézőket fogadnak, ami több fesztiválozó számára némi morgolódásra ad okot. A szervezők döntése egyébként érthető – talán a korábban induló kommunikáció segíthetett volna, vagy az, ha az egyes nézők idén (vagy általában) nem négy, hanem például csak kettő sorszámot igényelhetnének. Mindemellett az Ördögkatlanon – a durva hőségen túl – nem sok minden érződik az országos energia-vészhelyzetből. Nem igazán van min spórolni: gigantikus vizuállal érkező szuperprodukciókat itt nem találunk. Sőt, fogadni mernék, hogy ennek a sok ezer, árnyékban hűsölő, nagyszínpad előtt csápoló embernek a szórakozása jóval kevesebb energiát emészt fel, mintha az otthonukban, a légkondi alatt kuksolnának.
Apropó, nagyszínpad – ha van valami, amiben szinte nyomasztó az állandóság, az éppen a főműsoridős koncertfelhozatal. Kilencven százalékos pontossággal meg tudnám tippelni már előre a line up-ot: Quimby, Kiscsillag, 30Y, Bohemian Betyars, satöbbi, satöbbi. Mintha jól ismert filmeket nézne újra az ember – kellemesen nosztalgikus élmény, de azt se bánja, ha csak a végét csípi el. Talán az Analog Balaton az egyetlen, amitől egy kicsit megjön a kedvem ugrálni is – ők hoznak némi frissességet a nagyharsányi focipályára. A kisebb színpadokon idén is maradandóbb zenei élmények várnak: a tényleg megunhatatlan Kollár-Klemencz Kamarazenekar szép és érzéki műsort ad, a mindig önazonos Lenkke_ tökéletesen szól fűben merengéshez és féktelen csapatáshoz is, a hosszú évek kihagyása után visszatérő, a Tudósok méltó utódjának bizonyuló (halál;orgazmus) zenekar vérbő trash-cunamija pedig kiválóan elszórakoztat egy óra erejéig. Feltörekvő, fiatal bandákból sincs hiány.
Egyszerűen nem találni olyan helyszínt, ami ne lenne közel tele a nap tetszőleges szakában. Akár a Bölcsész Udvarban hallgatom meg a pécsi függetlenekből verbuválódó SPOT társulat bemutatkozó beszélgetését, akár a Tyúkos Moziba esek be délre a Szia, Sári! című dokumentumfilmre, mindenütt akad jó pár érdeklődő. Egyedül talán – jellemző módon – a színházi szakszervezetek prezentációján tátonganak üres sorok, igaz, párhuzamosan zajlik a Katlan-nyitány; nyár van, ünnepelünk. Engem azért meggyőznek a belépésről. És nyár ide, nyár oda, a színészek most is dolgoznak rendesen. A Katona József Színház Changes című produkciójában például Fullajtár Andrea és Rajkai Zoltán összesen 23 szerepet játszik el – igaz, ez a virtuóz kaméleonosdi mintha a Maja Zade-dráma laposságát volna hivatott ellensúlyozni, több-kevesebb sikerrel. Ők talán a legnagyobb nevek a programban, de van még például Nemzeti Színház – Beregszász koprodukció, Örkény, Budapesti Bábszínház, Orlai Produkció és sok egyéb független műhely, illetve szokás szerint színészhallgatók Kaposvártól Kolozsvárig.
Előbbiek vizsgaelőadását már másodszorra látom: Fábián Péter három korábbi, tematikusan kapcsolódó munkáját állította színpadra a (lassan már ötödéves) kaposvári negyedévesekkel. Egy kimondottan képességes osztály és egy fiatal, eredeti hangú szerző-rendező közös munkájának lehetünk tanúi a Szoborparkban, amelynek köveit biztosan nem bő háromórás előadásokra találták ki. Ősszel mindenesetre érdemes lesz nézőbarátabb körülmények között elcsípni a Béke címmel futó produkciót, már csak azért is, mert a középső, Kenyértörés című etűd az egyik legnehezebb műfajban, a vitaszínházban alkot maradandót. Avagy mit tegyenek a hellén kötődésű, ugyanakkor Xerxész import gabonájára szoruló ténosziak a perzsa–görög háború idején? Az áthallás nem véletlen – igazi bravúr, hogy ezzel együtt sem válik didaktikussá az előadás, köszönhetően annak, hogy a dráma semlegesség- és szolidaritáspárti szereplői is megvilágító erejű érveket ütköztetnek.
Izgalmas vizsgamunkát prezentál a Bodó Viktor által – részben a magyarországi színi egyetemek NER-es leuralásának apropóján – alapított Budapesti Színészképzés első végzős osztálya is. A Trashcool System személyes előadás, amennyiben nem fikciós történetet bont ki, vagy egy adott problémakört jár körül, hanem a hallgatók saját megélését viszi színre: arról mesélnek (persze nem csak narratív eszközökkel), hogy milyen utat jártak be az intézmény falai közt. Van némi önpromóciós hangulata ennek az egy órának: vállaltan imázselőadás ez, amely kétpercenként bizonyítja nézőjének (bizonyára ülnek színházrendezők és leendő felvételizők is kisharsányi tornateremben), hogy a Budapesti Színészképzésen a szakma legnagyobb mestereitől lehet tanulni – név szerint is megjelennek több mint tízen –, hogy aki itt végez, az bizony álmából felkeltve is le tud zavarni egy tripla tempóra gyorsított NAV-ellenőrzést, miközben labdákkal zsonglőrködik, és hogy az ideális Bodó-színész – aki egyszerre játékos, érzékeny egyéniség és a végletekig terhelhető cirkuszi robot – akár két év alatt kinevelhető. Tényleg nagyon ügyesek, élmény nézni őket, a Freeszfe után a második frissen alakult, független, diplomát nem nyújtó képzés végzőseit. Naivan remélem, hogy ők is meg a diplomások is szerencsésen boldogulnak majd a telített piacon.
A hét legmeghatározóbb színházi élményét a Színházi Kritikusok Céhe által azóta az évad legjobb független előadásai közé választott Reggel és este nyújtja: a fesztivál saját produkciójaként létrejött előadást maga Bérczes László állította színpadra Jon Fosse azonos című regénye alapján. Nemrég olvastam a könyvet – akkor eszembe sem jutott, hogy jó színpadi alapanyag lehetne belőle, ám Rozs Tamás csellóművész, illetve Pál András és Mészáros Sára játékát látva mindez szinte magától értetődőnek hat. Ahogy a puritán díszlet fő eleme, a fa csónak-teknő is remek választás a magányosan élő halászember első és utolsó napjának színre viteléhez. Két, részletgazdagon megörökített pillanat, és közte egy, a semmiből-mindenségből felsejlő, majd oda visszatérő, megismételhetetlen és végtelenül hétköznapi élet. Ez a tiszta, megejtő egyszerűség a szűk másfél órás előadás kulcsa és legfőbb erénye – a ritkábban előforduló hamis pillanatokat éppen az okozza, amikor a színészek mintha egy-egy mondat erejéig a szöveg fölé akarnának kerekedni, és a narrációt is eljátsszák.
Persze akad példa az ellenkezőjére is, mikor az eszköztelenség valóban inkább a kifejezőeszközök hiányosságát leplezi (le). A Lüktető idők című produkció keretében Cseh András, az Újzenekar frontembere adja elő Bereményi Géza legújabb, specifikusan neki írt szövegein alapuló dalait, ahogy egykor apja, Cseh Tamás tette évtizedeken át. Billentyűn Bartók György, csellón Kertész Endre kíséri – kiválóan. Cseh Andrásnak jó hangja van, zenei szempontból nem lehet panasz az estre. Bereményi Géza költői tehetsége sem kopott meg. Hát akkor? Talán a kitüntetett pozíció zavar: az előadó (majdnem) egyedül a világ ellen, szemben a nem pisszenő, nem mozduló, telefonját nem nyomkodó közönséggel. Hogy ez végső soron színház, mint Cseh Tamásnál – csak éppen a kultikus apafigura kimagasló színészi tehetsége nélkül. Ebben a frontális helyzetben a máskülönben frontembernek remek Cseh András hiányosságai válnak a lényeggé, kényszerű összehasonlítási alappá: leginkább, hogy nem elég gazdag az előadói repertoárja (sőt, mintha direkt mindent faarccal adna elő), és nem tudja (nem akarja?) elég jól vezetni a figyelmünket. Ha más nem, egy valamire ráébreszt ez is: hogy sok szövegcentrikus kedvencemet viszont igenis szívesebben hallgatnám ilyen koncertkörülmények között, mint a kisebb-nagyobb buliszínpadok zsivajában.
Bejelentkezés