Átkozott egy ünnep ez az augusztus 20-a, legalábbis ami az állami ünnepséget övező habverést illeti. Merthogy egy állam évi egyszer megünnepelteti önmagát, erre kiadja a szabadnapot, vásárt rendez és tűzijátékot, ez a létező legnormálisabb ügymenet a polgári államokban világszerte, az ehhez kapcsolódó olyan népi hagyományokkal együtt, mint a családi sütögetés vagy a közös lerészegedés.
Nálunk?
No meg persze a morgás, hogy mi a tulajdonképpeni program, és bár tizenhat évig nemzeti-konzervatív kormányunk volt, akiknek mégis hazai pálya kellene, hogy legyen egy ilyen ünnepség, évről évre valami elfuserált giccsel sikerült jelentkezniük, amiről sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy integratív lett volna.
Úgyhogy idén aztán voltak felfokozott várakozások: maradt a tűzijáték, rövidítve, de az új kormány már a saját táborának huzatja a talpalávalót. Hipermodern drónműsor (amiben a korábbi beszállító lett a fővállalkozó), diszkó a Kossuth téren, techno a rakparton, alter a Margit-szigeten. Tavaly azon ment az értetlenkedés, hogy a tűzijátékhoz miért kellett egy elnarrált kiselőadás Orseolo Péterről (aki eladta a németeknek a hazánkat, szólt utána a szájbarágás), most meg azon, hogy egy olyan városban, ahol csak eldugva lehet éjfél után bulizni valami gyártelepen vagy kiserdőben (már ha az ember nem brit turista a belvárosban), akkor most miként lehet hajnali kettőig a Duna partján veretni úgy, hogy még Kőbányáig is elhallatszik.
S hogy a politikai vetésforgó teljes legyen, utóbbi bulit az az NVC szervezte, akiknek a Kolorádó fesztiválját a pletykák szerint személyesen Kövér László fúrta meg, egyébként pedig a magyar távközlést privatizáló Deutsche Telekom zenei marketing ágazatának, a Telekom Electronic Beatsnek a kisiparos szervező-motorjai.
De hát karácsonykor se illik megkérdezni a nagymamát, hogy mennyibe került a bejgli.
Szó se róla, szerintem Budapesten nyáron elfér nem is egy, hanem kettő nagyszabású, ingyenesen látogatható állami buli. Elvégre a Pride is azért lett ekkora, mert a Budapest Parádé hagyott egy űrt maga után, amibe aztán a progresszív polgárjogot marketingeszközként használó multicégek be tudtak nyomulni. Budapestnek igenis van egy sajátos zenei színtere, és az elektromos zene sem gyerekjáték már, hanem nagyipar (sőt, tán túl is telítődtünk már a technóval). Sok nagyváros kifejezetten arra gyúr, hogy legyen egy vagy több ilyen nagy rendezvénye, egy olyan karneválja, amire megéri elnézni külföldről is, nálunk pedig augusztus 20 az évi jó apropó arra, hogy a gyerekeket felhozzuk megmutatni nekik a fővárost.
Nem ezzel a koncepcióval van a baj, hanem azzal, hogy ez is jellegzetesen magyarosan valósul meg.
Nem igazi karnevál abban az értelemben, hogy az állam ilyenkor az országos ünnepségre tekintettel, teszem azt, különleges jogrendet hirdet, hogy mehessen az ünneplés hajnalig ki-kinek a szája íze szerint, afféle nyár végi szilvesztert, áthangolódó rituálét faragva a dologból. Ehhez ugyanis be kéne vonni a népet és megbízni benne annyira, hogy tud ő ünnepelni a maga módján, ha már belaktuk a húsvétot és a karácsonyt is (bár a mindenszentekre rácsúszó halloweeni tökfaragások és maskarák rendre előhozzák a konzervatívokból a keresztet vető háborgást).
Pedig ha megtanulhattunk volna valamit, akkor azt mindenképpen, hogy a zenei ízlésünket semmiképp se erőltetjük rá a másikra. Márpedig most úgy fest, hogy a népi-urbánus ellentét ezúttal új gúnyában tér vissza, a gitáros vs. elektromos párbajban, noha a tágabban vett popkultúra ezt már szerencsére meghaladta.
Mégpedig pont azért és úgy tudta meghaladni, mert a digitális tér feloldotta a korábbi merev ellentéteket és éles határokat, a közösségi média pedig elmosta a kapuőröket. Augusztus 20-a pedig ezen új világon belül létezik, nem pedig egy utolsó bástya azon kívül. Ám míg az állam olyan kereteket teremt, hogy a figyelem az általa kijelölt pontokra koncentrálódjon, gondosan megválogatva, hogy hol ki szervezhet bulit, árulhat perecet, csinálhat kézműves vásárt vagy árulhat sört, addig ez nem karnevál, ahol minden a feje tetejére áll, hanem az uralkodó osztály által gyakorolt kegy, végső soron pedig bazári látványosság csak a pórnépnek.
A zenei választék mindössze annyit jelez, hogy éppen milyen a politikai széljárás: ma ti, holnap mi. Ez viszont továbbra sem az integráció felé mutat, hanem újratermeli azt az irigységet és a státuszversenyt, amit meg akartunk haladni: mert itthon, ha a zene és a politika összeölelkeznek, abból mindig a zenész és a közönsége húzta a rövidebbet.
Borítókép: elektronikus zenei koncert a Parlament előtt, a Kossuth téren az államalapítás és Szent István király ünnepén 2026. augusztus 20-án (forrás: MTI / Kovács Márton)
Bejelentkezés