Az abszolút filmszínház egyik kiemelkedő műsorszáma a hazai parlamenti választások másnapján startoló áldozati vetélkedő. A „Ki a NER legnagyobb áldozata?” című népszerű valóságshowban progresszív szereplők pattannak elő egymás után, hogy állítólagos áldozati státuszukra hivatkozva lehetőségeket követeljenek maguknak az új Szeretetországban. Miközben a parlamenti vitákban is egyre nagyobb szerepet kapnak a politikai célokra felhasznált áldozati narratívák, addig az egész „fejlett nyugat” forrong egy rendkívül mély válságot felfedő angliai botrány miatt, amelynek az ott már hosszú évtizedek óta zajló áldozati játszmák ágyaztak meg.
Áldozatok a morális küzdőtéren: a gyermekvédelem után a roma holokauszt is pártpolitikai eszközzé válik
Cseppet sem meglepő, hogy a roma holokauszt pártpolitikai küzdelmek eszközévé vált a parlament falai között. Az újabb hőkupola miatti kényszerszünet után összeülő Országgyűlés előtt lezajlott színdarab egyenes folytatása a parlamenti alakuló ülésen történteknek, amikor is a Mi Hazánk frakciója előre bejelentette, hogy az EU-s himnusz alatt ki fog vonulni az ülésteremből, azonban a házelnök házszabálysértő módon megváltoztatta a napirendet, a kivonulásra időzítve egy gyerekekből álló tamburazenekar fellépését. A Tisza és vele az egész progresszív politikai térfél úgy „keretezte” az eseményeket, hogy a Mi Hazánk azért vonult ki az ülésteremből, mert a tamburazenekar gyerek tagjai közt több cigány származású is volt, míg az ellenzéki párt szerint a házelnök azért változtatta meg a napirendet, hogy csapdába csalva őket kikerekíthessék ezt a történetet. A miniszterelnök és társulata pedig azóta is újra és újra elismétli az események félrereprezentálását, hogy jól bevésődjön mindenkinek a Radnai–Magyar álomgyár „erős története”, miszerint az egyik ellenzéki párt gyerekeket alázott meg.
A roma holokausztról Gyöngyösi István tiszás képviselő emlékezett meg az első augusztusi ülésnapon. Beszédét megtapsolták, majd a tiszások és egy kis bizonytalanság után a fideszesek és KDNP-sek is állva maradtak egy szűk fél perc erejéig, kivéve a tiszás házelnököt és mellette ülő jegyzőket. Magyar Péter ezek után személyes érintettségre hivatkozva szót kért, és döbbenetesnek nevezte, hogy a Mi Hazánk frakciója ülve maradt, valamint újra felhozta a tamburazenekar előadása előtti kivonulást is. Toroczkai László frakcióvezető személyes érintettség okán szót kérve kifejtette, hogy mindenki előtt fejet hajt, akit a származása miatt meghurcoltak, továbbá elítél minden erőszakot, viszont elegük van a folyamatos házszabálysértésekből, hiszen képviselő nem jogosult arra, hogy felszólalásában közös felállást javasoljon. Az aznapi rendkívüli házbizottsági döntés értelmében másnap a Mi Hazánk frakciója a többi frakcióval együtt állva emlékezett meg a roma holokauszt áldozatairól (a Novák–Dúró házaspár ekkor még nem volt jelen a parlamentben). Mintha ez meg sem történt volna, a miniszterelnök pár perccel később a Mi Hazánk frakciójához szólva úgy fogalmazott, hogy előző napi ülve maradásukkal több ezer áldozat és túlélő emlékét gyalázták meg, ezt hangsúlyozandó magyar cigány áldozatok visszaemlékezéseiből olvasott fel részleteket, majd kijelentette, hogy amíg Toroczkaiék nyilvánosan nem kérnek bocsánatot, addig nincs velük miről beszélniük.
Az ügyet az első pillanattól kezdve a szokásosnál is erőteljesebb progresszív felháborodás-kampány övezte, míg Toroczkai László úgy értelmezte az eseményeket, hogy a kormánypárt kényelmes kifogást talált arra, hogy az általuk felvetett kérdésekkel ne kelljen foglalkoznia. Kétségtelen, hogy az előre legyártott abszolút filmszínházas forgatókönyv szerint lezajlott események során a Tisza a sükösdi gyerekek után a roma holokauszt áldozatait is pártpolitikai játszmára használta fel, ahogy az is, hogy a Mi Hazánk eljátszotta a számára leosztott szerepet. Mindennek pedig ismét egy szappanoperába illő konfliktus lett az eredménye, amiben egyébként releváns kérdések váltak ócska filmes díszletté.
A felhergelt indulatok közepette valószínűleg sokan felvetik azt a kérdést, hogy házszabálysértés ide vagy oda, jól reagált-e a Mi Hazánk frakciója erre az eseménysorra. A morfondírozást meghagyom azoknak, akik örömmel vesznek részt „elemzőként”, „újságíróként” vagy figyelemre éhes celebként és tartalomgyártóként ezekben a pártpolitikai csatározásokban. Számomra sokkal érdekesebb ennél az a tágabb politikai erőtér, amelyben egyes szereplők felhatalmazva érzik magukat arra, hogy a parlamentben is porondmesternek nevezzék ki magukat, és ez alapján osszák le az erkölcsi szerepeket. Az ügyben konkrétan érintett pártok mellett ugyanis
Emlékezés, versengő áldozatiság és ideológiai küzdelem: a parlamenti vita tágabb kontextusa
A megemlékezést övező parlamenti vitában évtizedek óta zajló emlékezetpolitikai konfliktusok aktiválódtak: Toroczkai felszólalásában előkerültek az 1956 utáni megtorlás és a 2006-os rendőrterror áldozatai Baka András köztársasági elnöki jelölése kapcsán, de a holokauszt-megemlékezéssel kapcsolatba hozva. A történelmi sérelmek elismertetése mentén zajló, jóval régebbre visszanyúló küzdelmek nem a magyar politika sajátosságát képezik, sokkal inkább a nemzetközi emlékezetpolitika moralizáló logikájából következnek.
Habár az áldozati státusz politikai felhasználására az utóbbi évtizedekben láthattuk a legriasztóbb példákat, az áldozatiság politikai fegyverré válása nem a 21. század terméke. Az áldozati státusz az 1970-es évekre vált a szimbolikus tőke egyik kiemelkedő forrásává, ahogy azt a nemzetközi társadalomtudományos szakirodalom évtizedek óta vizsgálja. Minthogy az áldozatiság tőkévé válása érdekeltté teszi a cselekvőket abban, hogy saját áldozati szerepüket mutassák be a legsúlyosabbnak, egyenesen következik belőle az áldozati versengés mechanizmusa. Ebben a küzdelemben persze nem az áldozatok csoportjai, hanem az áldozati képviselők (értelmiségiek, „civil szervezetek”, politikusok és egyéb emlékezetpolitikai vállalkozók) versenyeznek, akik közt természetesen lehetnek áldozatok, de soha sincs megfeleltethetőség az áldozatok összessége és a nevükben fellépők között. A versengő áldozatiság értelemszerűen nem csökkenti, hanem gerjeszti a társadalmi feszültségeket, ahogy arra számos kutatás is rámutatott.
Az áldozati küzdelmek egyik kiemelt referenciapontjává és az emlékezetpolitika globális mintájává a 20. század utolsó évtizedeiben a holokauszt vált. Persze nem a holokauszt mint történelmi esemény, hanem a holokauszt egy sajátos emlékezete, amely elszakadt a konkrét történeti kontextustól és az univerzális gonosz mementójává vált.
Ez a kozmopolita emlékezet a nemzetközi demokratizálódási normák feltételévé is vált, vagyis felülről szabja meg, hogyan kell helyesen „szembenézni” a múlttal, ami megbékélés helyett jellemzően fokozza az ellenállást, valamint mélyíti a társadalmi konfliktusokat és az etnikai törésvonalakat.
Pont ezt láthattuk a roma holokauszttal kapcsolatos parlamenti megemlékezés esetében, ahol a felülről meghatározott koreográfia nem egyszerűen az áldozatok előtti főhajtásról szólt, hanem kikerülhetetlen ideológiai kutyaszorítóvá is vált: a szabályos felhatalmazás nélkül vezényelt rituálé elfogadása a progresszív eszmerendszernek és a benne rejlő fegyelmezésnek történő alávetést jelenti, míg az ellenállás az „univerzális gonosszal” való azonosítást vonja maga után.
Az áldozati zsarolás vége a „fejlett nyugaton”? Jason Arday esete
Míg Magyarországon az emlékezetpolitika a nácizmus és a kommunizmus bűnei körül forog, addig a nyugati országokban a gyarmatosítás és az újkori rabszolgaság váltak az utóbbi évtized leghangsúlyosabb emlékezetpolitikai témájává. A mai nyugati társadalmakban kétségkívül továbbélő rasszizmus köré kiépült morális (helyesebben moralizáló) iparág számos riasztó válságtünete is felszínre került – a legutóbb Jason Arday ügyében. Az Arday-botrány azért érdekes Magyarországon is, mert remekül rávilágít arra, hová vezetnek a most éppen a Tisza által előszeretettel kiaknázott moralizáló áldozati játszmák.
Jason Arday a Cambridge-i Egyetem professzora volt, aki köré néhány év alatt komplett progresszív legendárium épült. Élettörténete tökéletesen illeszkedett a kortárs progresszív hős narratívájába: 3 éves korában autizmust és fejlődési késést diagnosztizáltak nála, saját beszámolója szerint 11 éves koráig nem beszélt és 18 éves koráig nem tudott írni és olvasni. Innen jutott el villámgyorsan a professzori státuszig 37 éves korára. Arday tudományos karrierjén túl is egészen elképesztő teljesítményekről számolt be: azt állította, hogy 35 nap alatt 30 maratont teljesített, három nap alatt 300 mérföldet futott, sőt egy időben azt is, hogy hat nap alatt 600 mérföldet (utóbbi állítást később tizenkét napra pontosította), és hogy 5 és fél millió fontot gyűjtött jótékonysági szervezetnek. A sikerek mellett az elnyomottság is a hőstörténet részét képezték: Arday beszámolt olyan rasszista támadásokról, mint amikor állítása szerint levágott disznófejet küldtek a szülei házához, vagy amikor az egyetemen egy maszkos ember két különböző alkalommal is késsel fenyegette meg, amit sem a CCTV (azaz a zártláncú videómegfigyelő rendszer) nem vett fel, sem senki más nem látta, azt semmiféle tanú nem erősítette meg.
A progresszív sajtó mellett tekintélyes intézmények és szervezetek is lelkesen ünnepelték: 2023-ban az év legbefolyásosabb emberei közé választotta az Independent és a Guardian, a Brit Tudományos Szövetség tiszteletbeli tagjává választotta, míg a Genius Within a neurodiverzitás területén az év kiemelkedő teljesítményéért díjazta. Ugyanebben az évben díszdoktori címet kapott, az MBCC (Multicultural Business and Community Champion) Awards az év leginspirálóbb emberének választotta, valamint a BBC egyik legnépszerűbb műsorának vendégszerkesztője is lett. Híre Magyarországra is eljutott: a Telex és a Nők Lapja reflektálatlan lelkesedéssel dagasztotta az Arday-legendáriumot, az annak központi magvát adó hihetetlen történetek és önellentmondások ellenére is, amelyek csak annak nem szúrtak szemet, aki kifejezetten nem akarta őket észrevenni.
A legenda 2026 júliusában kezdett darabokra hullani, amikor több plágiumvádat is megfogalmaztak Arday munkásságával kapcsolatban. A legsúlyosabb állítások szerint 2015-ös doktori disszertációjában több mint száz szövegrészletet található, amelyek megegyeznek (vagy csak nagyon csekély eltérést mutatnak) egy másik szerző korábbi disszertációjának részleteivel, és hasonló problémákat tártak fel több publikált tanulmányában is. A vádakat Arday határozottan tagadta, illetve kisebb hibaként értékelte és az autizmusára fogta. A szövegvizsgálatok azonban olyan egyezéseket mutattak ki, amelyeket nem lehet egyszerű hivatkozási hibaként elintézni.
A progresszív tábor eleinte egyértelműen kiállt Arday mellett. Amikor a plágiumvádak először nyilvánosságra kerültek, egyetemi professzorok, politikusok és más közéleti szereplők nyílt levelekben és petíciókban álltak ki mellette, az ügyet pedig rasszista támadásként értelmezték. Ebben az időben a Cambridge-i Egyetem is teljes mellszélességgel állt ki professzora mellett, a vádakat pedig egy „hitelességének aláásására irányuló gyalázatos kampányként” jellemezte. A helyzet akkor vált védhetetlenné, amikor az Arday önéletrajzában szereplő számos állítás valóságtartalma is megkérdőjeleződött, így a történet egyre kevésbé volt elintézhető rasszista támadásként. A turbóprogresszív Guardian Arday sportteljesítményeit, jótékonysági tevékenységét, korábbi intézményi kapcsolatait, végzettségeit, állítólagosan megjelent könyveit és a rasszista támadásokról szóló beszámolóinak hitelességét is vizsgálta. Nyilvánvalóvá vált, aminek a kezdetektől nyilvánvalónak kellett volna lennie: ezeknek az állításoknak semmiféle tényalapja nem volt. Eközben az is kiderült, hogy komoly plágiumgyanúk már 2023-ban és 2025-ben is felmerültek Arday munkásságával kapcsolatban, amikor a kifogások érdemi tisztázása helyett a vizsgálatot kezdeményezőket jogi fenyegetéssel (rágalom és zaklatás megpendítésével) sikerült elhallgattatni. A Cambridge-i Egyetem kénytelen volt független vizsgálat alá vonni kinevezési eljárását, Arday pedig augusztus elején lemondott professzori tisztségéről.
Az ügy messze túlnőtt a brit felsőoktatást érintő vitán. Nemcsak a brit nyilvánosság forrongott heteken át, hanem számos nyugati ország médiája is komolyan foglalkozott az üggyel. Az amerikai médiában, ahol Arday története 2023-ban szintén az inspiráló felemelkedés példájaként szerepelt, 2026 nyarán egyre inkább nemzetközi botrányként kezelték az esetet. Számos lap a nyugati világban intézményesült DEI (diverzitás, egyenlőség, inklúzió) program alapvető problémájának tüneteként számolt be az ügyről. Arday története rövid idő alatt nemcsak az akadémiai minőségbiztosítás, hanem az identitáspolitika és az áldozati narratívák kudarca körüli nemzetközi vita jelképévé vált.
A történet azonban nem itt ért véget, ugyanis augusztus 14-én Arday-t holtan találták otthonában, a feltételezések szerint öngyilkosságot követett el. Halála után azonnal megjelent a régi progresszív narratíva, amely Arday leleplezését rasszista támadásként értelmezte. Sadiq Khan, London polgármestere „elfogadhatatlan nyilvános meghurcolásról” és „káros nyilvános megszégyenítésről” írt, ahogy több magas beosztású akadémiai szereplő és politikus is rasszizmusnak és boszorkányüldözésnek nevezte az Arday csalás- és hazugságáradatát firtató kérdéseket. Kellemetlen igazság, de muszáj kimondani: a progresszív politikai hálózatnak rendkívüli megkönnyebbülést jelentett a haláleset. Arday halála után ugyanis az ügyet a progresszív identitáspolitika problémáinak felfedése helyett ismét visszaterelhették a már jól ismert keretbe, miszerint egy fekete akadémikust rasszista okokból üldöztek, miközben az elmúlt hetekben éppen annak kellett volna tisztázódnia, hogy miféle csalásokat és szélhámosságokat lehet legitimálni ezzel a kizárólagosként kezelt értelmezési kerettel.
Érdekes és tanulságos adalék, hogy a botrány kirobbanása utáni és Arday halála előtti időszakban (amikor a nyugati média leginkább forrongott) a magyar progresszív média egyetlen cikkben sem számolt be az esetről, ugyanakkor Arday halála után megjelentek a rasszista támadást sejtető vagy egyenesen kinyilatkoztató cikkek. Sokat elmond ez arról, hogy a helyi progresszívek mit akarnak importálni az általuk mintaként beállított „fejlett nyugatról”, és mi az, amiről tudomást sem akarnak venni.
Szélhámosok, imposztorok és érdemtelen hősök Magyarországon és a „fejlett nyugaton”
Miközben Arday esete a progresszív áldozatkultusszal jóval mélyebben áthatott társadalmi kontextus terméke, számos eleme ismerősen csenghet Bangó Sándor ügyéből. Mindkét esetben a megkérdőjelezhetetlenként kezelt áldozati státusz vált a hamis hősformálás elsődleges alapjává, mindkettejük (finoman szólva) kétséges igazságtartalmú állításokkal jutott személyes előnyökhöz,
Ez a bukás mindkét esetben pusztító volt: Bangó nem állt távol attól, hogy sikeres öngyilkossági kísérletet hajtson végre, míg Arday véghezvitte az öngyilkosságot: nem élte túl korábbi nyilvános imidzsének halálát. Természetesen számos különbséget is találunk a két eset között, például a pártpolitikai szálat Bangó esetében, azonban mindkét ügyben ugyanazon progresszív hálózat különböző (tudományos, „civil” és/vagy politikai) szereplői játszottak kiemelkedő szerepet a hősnarratíva alakításában. Az Arday-botrány ezért korántsem távoli extremitás, ugyanezek a dinamikák jelen vannak Magyarországon is.
A hasonlóan extrém esetek csak a jéghegy csúcsát jelentik: a tudományos és kulturális élet, a „civil” szféra, és persze a politikai élet is hemzseg a hasonló, habár többnyire nem ennyire extrém méltánytalanságoktól. A magyar tudományos és kulturális élet is tele van szélhámosokkal, imposztorokkal, mások munkáját lerabló és külföldi politikai alapítványok agendájába illesztő „stratégákkal”, valamint silány teljesítménnyel lavírozó, ám a progresszív hálózathoz lojális munkatársakkal. Egyáltalán nem nevezhető újdonságnak tehát magyarországi kontextusban sem, hogy a progresszív moralizálás felülírja a szakmai kompetencia és az intellektuális és morális integritás szempontjait, miközben erkölcsi érdemként kezeli a „megfelelő” politikai orientációt. Ami újdonság, hogy a moralizáló áldozatkultusz immár a kormányzati működésmód központi stratégiájává vált a Zsolti bácsi-féle álbotránytól a látássérülését agresszióra is jogosító free cardként használó miniszteren át a tamburázó cigány gyerekek és a roma holokauszt felhasználásáig.
Az Arday-ügy ugyanakkor figyelmeztető jel lehet, hogy ez a stratégia visszaüthet. Ha ott még nem is tartunk, hogy országos botrány kerekedjen a Bangó Sándor ügyében kiderült visszásságokból (pedig egy jól működő országban minimum hasonló forrongást és felháborodást kellett volna kiváltania, mint amilyet Arday esete okozott Angliában), úgy tűnik, hogy az áldozatok sorozatos felhasználása nem váltja be a hozzá fűzött reményeket Magyar Péter és truppja számára. Az áldozatok képviseletéhez is kell ugyanis legalább minimális hitelesség, ami a Tisza performanszaiban egyre inkább szertefoszlani látszik, és így a kormányzás hiányát az idő előrehaladtával egyre kevésbé fogják tudni kompenzálni hasonlóan káros szappanoperákkal.
Borítókép: Jason Arday emlékére elhelyezett virágok és felirat a Cambridge-i Jesus College bejáratánál 2026. augusztus 17-én / fotó: Chris Radburn / AFP
Bejelentkezés