Amerikai Sztahanov | 15. rész: Johnny O., Los Angeles

Amerikában negyvenöt millió német származású ember él, ami magasabb szám, mint az angol eredetűeké, vagy az íreké, akik összesen nagyjából harminc millióan vannak. Ami minket illet, 1,3 millió magyart tart számon a cenzus, és van körülbelül négymillió magyar származású. Természetesen nagy a keveredés, amit azt jelenti, hogy sokan többféle származást is vállalnak, például ott vannak a gyerekeim: félig magyarok, negyedrészben szlovákok, negyedrészben svédek. 

Mi, magyarok itt vagyunk már egy jó ideje. A nagynéném, Lujza néni a húszas években jött el Magyarországról. Mint sok magyar az akkori időkben, egyetlen településen élte le az életét. Az ő esetében ez New Brunswick volt, egy kisváros New Jersey államban. Még most is sok magyart találni itt-ott, de kihalóban a nagy ötvenhatos generáció. 

Lujza néni a Singer gyárban dolgozott évtizedekig, ruhákat varrt. Akármilyen egyszerű is volt ez a munka, tudott belőle venni három házat, és ezek minden szobáját egyetemistáknak adta ki. Jól gazdálkodott a házaival, és jutott neki arra is, hogy rendszeresen küldjön haza csomagokat a családnak, ami nagyon jól jött a háborús években és utána is. Küldött kakaóport, pokrócokat, vásznat, a férfiaknak borotvapengét. Gyermekkoromban mi is kibonthattunk egy-egy ilyen csomagot. Amerikás szaguk volt. 

Egyszer elvitt a brunswicki temetőbe, hogy rendbe tegyük a férje sírját. Berti bácsi volt a mi amerikai nagybátyánk, és már régen meghalt tüdőrákban. Van itt pár magyar sír az ezerhétszázas évekből, bár a többség az ezernyolcszázas évekből való. Volt egy régi magyar film, Amerikai anzix, az jutott eszembe erről. Korai emigránsok, az 1848-as forradalom menekültjei. 

Sokszor mondogatta, mennyire fájt nekik, amikor teherautókon hozták őket a város szélére, az Európából érkező nagycsizmás magyar parasztokat, és ahogy a büszke ír fiúk kövekkel hajigálták őket. Keszkenős kislányok voltunk, húztuk magunkat sokáig. Nagytermetű, hangos emberek voltak. Mindig bántották a gyengébbeket. 

Los Angelesben egy ilyen nagynéni, Bernadette O. házában laktam. Ír volt. Az egyetemen hirdette meg a szobáit. Ahogy a nagynéném New Brunswickban, ő is kiadott minden kis zugot. Négy gyereke volt. Átlagos ír család. A férje elhagyta egy fiatal titkárnőért. Ezután döntött úgy, hogy eljön Los Angelesbe szerencsét próbálni. Hozta a négy gyereket, pontosabban ötöt, mert a legfiatalabb lányának már tizenhat évesen megvolt az első. Aztán itt, Los Angelesben megszületett a második is.

West Hollywoodban volt az egyik háza. Az egész földszintet kiadta egy tanárnőnek. Felül, a hátsó szobában a középiskolás fia, Johnny O., szemben Cathy a két gyerekével, mellette Bernadette, az ebédlőben, a sezlonon pedig én. A garázst is kiadta egy ezermesternek havi huszonöt dollárért. Egy Volkswagen busz javításán dolgozott, ugyanakkor asztalos is volt, és ezzel jól keresett a stúdiókban. 

A garázsbérlés a mai napig elfogadott dolog Kaliforniában, sok író, zenész, és színész várt ilyen körülmények között az áttörésre. Világraszóló dolgok születtek az aranyállam garázsaiban, gondoljunk csak Walt Disney-re, vagy az Apple és a Google alapítóira. 

Akinek egy kicsit több pénze volt, az a kikötőkben bérelt egy kis vitorlást, Marina Del Rey, Palos Verdes, Newport Beach, és ott várta a szerencsét. Nem rossz élet, sokáig bántam, hogy nem próbáltam meg. Volt valami romantikus benne.

Együtt reggeliztünk. Napi rituálé, mindenki az asztalnál. Megbeszéltük, ki mit csinál, kinek kell segítség, ki vásárol, ki főz. Itt tanultam meg a green fried tomato párolását, a tea cozy használatát. És esténként a hot toddy készítését. 

A két idősebb lány már önállóan élt, Patty egy jól menő castingirodát alapított, Valery háttérszínészként dolgozott. Tagja volt a szakszervezetnek, ami minimális éves elfoglaltságot és órabért garantált. Többnyire szőkékre szabott, bikinis háttérjeleneteket kapott, sokszor görkorcsolyán vagy teniszütővel a kezében.

Egyetlen fiúként Johnny számított a család kedvencének. Utolsó éves volt, de nem járt iskolába, helyette drogozott, és csak a basszusgitár érdekelte. Roadként dolgozott egy névtelen kis zenekarral, gitárokat hangolt, erősítőket cipelt. Funk rock, grunge-élet. 

Éjjelente elkérte a Maseratit. A Griffith Parkban tolták, a Quaaludes volt az aktuális drog. A heroinig még nem jutottak el, de már a közelében jártak. 

Nyomta ő is a patikát. Éjjel bejöttek a házba. Csajok sora. Keresztül az ebédlőn, a sezlon mellett. Loptak minden mozdíthatót, a fényképezőgépeimet, teniszütőket, még a hamutálat is elvitték. Becsuktam a szemem, ahogy a család többi tagja is. Nem akartam látni. 

Gyönyörű fiú volt. Százkilencvenkettő magas, széles vállak, majdnem kopaszra borotvált fej. Kopott sötétszürke trikókat hordott, zsebes nadrágot, meg a kötelező melós bakancsot. Mindig nevetett, és az ujjaival nyomta a basszusriffeket. A barátnőjével hűségesek voltak egymáshoz. Furcsa párt alkottak. A csaj egy szupergazdag észak-karolinai orvos házaspár lánya. Fehér ing, kosztüm, hullámos, vállra omló szőke haj. Jogra készült, drága kocsival járt.

Van valami az igaz szerelemben, ami megdobogtatja az emberek szívét. Ilyen érzés volt rájuk nézni. Ilyen az, amikor érzi az ember, hogy helyükön vannak a dolgok, hogy kerek a világ. Hamisítatlan, megkérdőjelezhetetlen, mindent átható szerelem. 

Johnny vitt bennünket a Palace-ba, az egész családot a melósok hátsó bejáratánál csempészte be az épületbe. Nagy lesz ez a zenekar, figyelmeztetett, muszáj megnézni őket. 

És jött Flea, Anthony Kiedis, Jack Sherman, a Red Hot Chili Peppers. Olyan zene, amit még sohasem hallottam.

Hiába a későbbi stadionkoncertek és a nagy cirkusz, jobban illett a RHCP a kis klubokba, a nyers testközelbe. Súlyos éjszakák voltak ezek, és Johnny csak nyomta a patikát.  

Bernadette és a lányok nem tudtak vele mit kezdeni. Hiába szerették, hiányzott az életükből az apafigura. Nem tudtak Johnny számára utat mutatni, és nem akarták fölöslegesen idegesíteni. Néztek rám, de én csak egy pár évvel voltam idősebb. 

Kimotoroztunk Seven Palmhoz. Végignéztük a kietlen sivatagot, a kemény motoros arcokat. Nyaltunk egy nagy fagyit Palm Springs főutcáján. Ősz volt, elmúlt a hőség. 

Ez a sivatagi látvány érdekelte. A tengerpartot, Los Angelest túl manikűrözöttnek találta. Ahogy sokan abban a generációban, ő sem bírta a hamis hollywoodi érzést. Nem akartak ebből és így élni. Az örök hazugságban, az örök mosolygásban. 

Meglepő módon érdekelte Magyarország. Tudott pár apróságot a történelmünkből. Különösen érdekelte az, ahogy eljöttem onnan, ahogy a magam életét építettem. Később elmesélte, hogy mennyire értékelte és gyakran irigyelte is azt, ahogyan én voltam szabad, ahogy el tudtam szakadni a dolgoktól. Afféle titkos példakép lettem a számára.

A Chili Peppers hamarosan híres lett. Új, szakszervezeti melósokkal kezdtek dolgozni, és kidobták a régi munkaerőt. Johnny stúdiómunkákat vállalt. Ügyesen kevert és a hangszerelt, szerették, amit csinált. 

Később kiöregedett olasz popsztárokkal dolgozott, akik fel akarták frissíteni a zenéjüket. Be akarták húzni az új ritmust, a funk rockot és a grunge-ot. Gyakran dolgozott Olaszországban a Comói-tó és Milánó környékén. Feljátszotta basszust és keverte a zenét. 

Hívták, hogy maradjon. Jól keresett, kezdtek kényelmesen élni.

Elvette a nagy szerelmét, jött az első gyerek. Amikor találkoztunk, kazettán hozta a zenéit. Jó úton járt, ahogy mondják, megemberesedett. 

Aztán Chicagóban kisiklott. Hazafelé jövet Olaszországból egy hotelben rossz anyagot kapott. Ha igaz, csak aludni akart.

Bernadette hívott. 

Van három lányom, Józsika, de nincs már fiam. Nincs már Johnny O. Hey Oh. 

Borítókép: Palm Springs / fotó: Max Bailen / Connect Images / Connect Images via AFP