Karafiáth Orsolya ez alkalommal 1968 örökségéről beszélget Konok Péterrel és Balogh Gáborral – a történések értelmezéseiről, fordulópontjairól, arról, mitől forradalom egy forradalom, és hogy mi a baj a kapitalizmussal.
 


Konok Péter számára 1968 történészként is fontos, gyorsan össze is foglalja, hogy ez a globális eseménysorozat később önmaga ellentétébe fordult át, majd végül üzletet csináltak a lázadásból. Balogh Gábor úgy írja le 1968-at, hogy „jó zenék, zavaros ideológiák” és „az, amiből kimaradt”. Legalább két ’68 volt, a vasfüggönyön innen és túl, teszi hozzá Balogh.

Konok rögtön pontosít is: „’68-at nem szűkíthetjük le ’68-ra”, de hogy miért pont ekkor történt az, ami, azzal köti össze, hogy tele voltak az egyetemek, és úgy fogalmaz, nyugati ’68-ban „a jól működő kapitalizmus válságát látjuk”, egyszerűen „unalmassá válik a világ”.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni a történelmi kontextust, így Balogh Gábor megállapítja, hogy a ’68-as fiatalok második világháborút túlélő szüleire nagy hatással volt a nélkülözés, hirtelen múlt el az egzisztenciális szorongás és jött el a megváltás a fogyasztás képében, emiatt nem értették egymást a szülők és a gyerekek. Ezt fűzi tovább Konok: a ’68-as lázadó fiatalokra azt mondták, hogy „nem tudják jó dolgukban, mit csináljanak”. Balogh hozzáteszi, ez az akkori középkorosztály részéről helyes megállapítás volt – csakhogy ez szerinte nem baj, az a normalitás, ha nem éhezés, romok és nélkülözés van. Konok Péter szerint „ha a kapitalizmus jól működik, akkor sem tudja az összes emberi igényt kielégíteni”.

Szóba került 1968-nak az a dimenziója is, ami a korabeli társadalmi morált és annak megkérdőjelezését illeti. Az egyik legfelforgatóbb, legszubverzívebb politika, mondja Konok, az, amikor „a hazug, de intézményesített morálokra támad rá valaki”, amikor a lázadás számonkéri az intézményes világon az örömöt (lásd például 1968 szexuális szabadságra vonatkozó törekvéseit). Balogh szerint örömködve nehéz forradalmat csinálni, ám Konok szerint csak úgy lehet. Balogh szerint a forradalom mindig erőfeszítés meg vér, és ’68-ban nem volt annyira vágy erre, teszi hozzá. Megjegyzi, 1968-ra a világháborúk közötti-előtti társadalomnak már csak a kulisszái maradtak meg, a lényege már eltűnt addigra.

Globális kontesztációs, azaz tiltakozó hullámként foglalja össze Konok ezt az időszakot, melynek során az egyetemisták szembefordulnak a bürokráciával, háttérben a vietnámi és a hidegháborúval, de az események lényege összességében a bármivel és mindennel történő szembefordulás. Szóba kerül Guy Debord A spektákulum társadalma című 1967-ben írt műve is, ami sok tekintetben az 1968-as történések egyik „előhangja” volt, valamint az, mit adott hozzá az eseményekhez az akkor már mediatizált világ, különös tekintettel a televízióra.

Konok beszél arról is, hogyan „hangolódtak össze” 1968-ban a munkások és diákok törekvései, de olyan különös eseményekre is kitér, mint például, amikor a francia focisták elfoglalták a futballszövetség székházát. 1968 legszebb részei az örömködések, mondja Balogh, de – korábbi gondolatára visszautalva – hozzáteszi, ez így nem működik, mert a sikeres forradalom vagy „kemény, kitartó melóba”, vagy „kemény, kitartó erőszakba” fordul át. Balogh szerint 1968 „társadalmi rendet leváltani” óhajtó törekvések utolsó fellángolása volt, aminek szerinte már az események közepette is látszott a zsákutcás jellege. Konok szerint a párizsi 1968 csúcspontja az általános sztrájk volt, ám ekkor már szerinte is elkezdett munkálni „a dolog önemésztése is”, az a hit, hogy „mi vagyunk a többség”, miközben a forradalom mindig egy kisebbség megmozdulása, „a forradalom mindig az elnyomottak fesztiválja”.

Konok szerint 1968-ra ma már mint mítoszra gondolunk vissza, és ebben rejlik az árucikké válása is. Balogh szerint „1968 iszonyú ereje az elbukottsága, az, hogy nem lett kipróbálva”, „a bukott forradalmaknak varázsereje van” – a szereplők egy része innentől a hippicuccokat öltönyre és nyakkendőre cserélte, és megpróbálta belülről megreformálni a rendszert az intézményrendszeren belülről. Ezt Konok kiegészíti azzal, hogy egyszerre lehet úgy csinálni, mintha megvalósult volna 1968 – és sok mindenben, akár a reklámokban is, ott is látjuk ’68 hatásait –, és lehet démonizálni is ezt az időszakot, lásd az elmúlt hazai 16 évet.