Ne higgyük el, még ha Trump mellett ülünk is, hogy urak vagyunk. Ez egy logisztikai háború, egy sokadik déloszi szövetség. Sajnálatos, de politikai realitás, hogy elfogadhatatlan a semlegesség.
Összedőlt a klasszikus demokrata párt, írják mindenhol az újságok. A hamvaiból emelkedik fel ez a fiatal főnixmadár. A New York-i polgármester-választásról – a helyszínről.
Amerika emigráns ország, több millió ember érkezett ide az évszázadok alatt. Ezért van csak Good Morning America és nincs Szép álmokat, Amerika. Nincs értelme, hogy ragozzuk a rettegést.
Minden időszaknak megvan az irodai zenéje. A Covid sem volt más. A laborban a diákok Radioheadet hallgattak. OK Computer. Újra és újra. Néha tízszer-hússzor is lejátszották ugyanazt a három számot: Exit Music, Let Down, No Surprises. Mindig ebben a sorrendben.
Vettem harmincezer dollár Moderna-részvényt, mondja. Covid? Covid. Február van, 2020. Minél nagyobb a hazugság, annál jobban elhiszik az emberek, magyarázza.
Gyönyörű pár volt. Donato, hosszú, sötétbarna, Andrea Pirlo-hullámos haj, vagy ha a klasszikusokat szeretjük, Botticelli, Fiatal férfi arcképe medalionnal. Harmonikus mozgás, kedélyes, nagy mosolyok, borostás arc, mélyen ülő kék szemek. És a csaj: fekete, derékig érő Kungfu-haj, hófehér karok, metszett ázsiai szemek.
A szívem mélyében analóg lélek vagyok. Régi dolgokra vágyom, történelmi dolgokra. Például Agatha Christie Remington Rand 5 Deluxe írógépére. Ezzel pötyögte le a Tíz kicsi indiánt. Egy idő után úgy érzem, a Remington egyedül érzi magát az íróasztalon. Veszek mellé egy almaszínű Olivetti Lettera 32-est. Francis Ford Coppola kétujjazta ezen a Godfather eredeti szövegkönyvét.
Humberto Solás filmjét vetítettem egy nyári osztálynak. Kubai filmtörténelem, Dean professzor előadása. Ma már elképzelhetetlen lenne, hogy egy fehér, angolszász férfi vezessen egy ilyen sorozatot.
Charlie Kirk és a Nyugat elveszett fiai. Obama. Jimmy Kimmel. Donald és Melania Trump a Windsori Kastélyban, tíriai bíbor. TikTok, Kína, Afganisztán, Károlyi és Kerenszkij. Masszív csillagos-sávos sűrítmény az elmúlt napokról.
Ebéd közben bemutatkozott. Náci volt az apám. Kék szemű, jóképű. Jobb, ha ezt azonnal tisztázzuk. Nem szeretem a meglepetéseket.
Hogyan kerültem én ide? Ki irányított? Istenem, hát ide küldtél a gyöngyhalászok földjére, a sok ezeréves Katara utcáira. Amit gyerekkoromban oly sokszor rajzolt nekem anyám, a magát tépő pelikános figura elé? Hogy végre itt levedd a vállamról ezt az iszonyú terhet.
Miért nyilvános helyen? Miért egy egyetemen? Miért ez a fiú? Miért most?
Beállok a sorba a jegyért. Antwerpenbe megyek, mondja bemutatkozás helyett egy mellettem álló nő, de ha szeretnéd, itt maradok estére veled. Mondja ezt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. És talán az is, bár lehet, hogy csak a holland csajoknak osztotta az élet ezt a titkos, minden hagyományt felülíró jolly joker lapot.
Messenger One, röviden M1, a legmagasabb biciklisfutár-kategória New Yorkban. Kevesen érik el ezt a minősítést, meg kell küzdeni érte. A teherbírók, a gyorsak és a megbízhatók kapják, bár segít, ha lejattolunk a diszpécsereknek a jövedelmezőbb fuvarokért.
Az ördög álarcosbálja.
Szerették a gyerekek a családi legendákat. Meséltem nekik a sötétben, amíg el nem aludtak. Volt sok kedvencük, százszor is végighallgatták ezeket. Danny a kenyeres, a torockói medve, és persze a Frog Prince.
Ez a dráma nyitóképe, ahogy a két mozdony átrobog a határon. Budapestről indulnak mint felmentő vonat, egy veszteglő gőzöst váltani Károlyházán. Ott összekapcsolják a két mozdonyt, és indulnak Kelet helyett Nyugat felé. Egy beépített vasutas haver a Hegyeshalom–Ostbahn vágányra állítja őket, és felugrik hozzájuk a mozdonyra. Így érkeznek hárman Ausztriába.
Taroltak a fogadóirodák. Mint mindig, bármire lehetett fogadni ezen a héten is. Ki jön le gyorsabban a repülő lépcsőin, Trump vagy Putyin? Melyik lábára sántít a két vezér? Milyen hosszú a vörös szőnyeg? Hány másodpercig tart a kézfogás?
Alaszka mitologikus hely és sajátos Vadnyugat Amerika számára. Nem véletlenül választották a Trump–Putyin csúcs helyszínéül.
Nyitott ajtónál alszik. Hallgatjuk feleségemmel, ahogy szuszog. Valami koppan. Álmában kiejtette a telefont a kezéből. A feleségem átsuhan a szobájába, és felveszi. Mintha egy horrorfilmben lennénk, kihátrál a szobából. Mutatja a telefont. Mr. Kennedy, 23:12. Találkozhatunk holnap, a harmadik órám után.
Van egy brazil srác a dráma-tanszéken, Bernardo. Fűz, hogy menjek le vele focizni a parkba. Veszünk pár doboz sört, és kiülünk a padra. Várunk a sorunkra. Ő a zöld sárga brazil mezben, rajtam zöld-fehér Nyilasi-nyolcas. Felderítőmunkát végzünk. Jegyzetelünk.
Vízilabdás alkata volt, strandpapucsban járt, és nagyon buktak rá a kiscsajok. Egy sípcsonttöréssel jött haza Vietnámból. Fájt neki, hogy ennyivel megúszta. Valami hiányzott. Hiába gyógyult be a seb, hiába ért véget a háború. Befejezetlennek érezte a dolgot. Vissza akart menni, hogy eltakarítsa az emlékeket.
Nem csak a sztártelevíziós ügye rázta meg az amerikai belpolitikát. Előkerült egy ennél jóval rázósabb botrány is, ami nem teljesen független a médiafejleményektől.