Nincs olyan, hogy magaskultúra

Az Öt YouTube-csatornáján a Csemegepult című kulturális műsor vendége a minap Kukorelly Endre és Nyáry Krisztián volt. A felek a hazai könyvpiac és az irodalom helyzetéről beszélgettek. Kukorelly Endre szépíró és egykori országgyűlési képviselő az irodalom helyzetét, ahogy ő maga fogalmazott, „arisztokratikusabb” módon ítéli meg, és úgy véli, jelen kultúránk egyik égető problémája az úgynevezett „magaskultúra”, azon belül a „magasirodalom” hanyatlása, „pária” helyzetbe kerülése. A szépirodalmi alkotásokkal szembehelyezett „könyvnek látszó tárgyakról” beszél, és mindezért a könyvpiac kommercializálódását, a folyóirat-kultúra ellehetetlenülését és az oktatást teszi felelőssé.

Kukorelly megközelítése azonban nem pusztán arisztokratikus, de elitizáló és lenéző is. Ez a hozzáállás tünetszerű a magyar kultúra szereplői, különösen az irodalmárok körében, és éppen annak a problémának az orvoslását mulasztja el, ami miatt panaszkodik. Magasirodalom ugyanis nincs. Csak irodalom van, jó és rossz. Hogy aztán ezeket a kritériumokat milyen módon írjuk le, az már az irodalmárok feladata. De nem az olvasóké.

Ezt a munkát – annak meghatározását, hogy valami miért lehet jó vagy rossz – azonban csak a szakma egy része végzi el, és a nagy többség a Kukorelly Endre által is képviselt arisztokratikus elitizmusban éli meg műveltségét, és az általuk kedvelt alkotásoknak már az előtt odaígérik a szép és a magas jelzőt, hogy a mű megvédte volna önmagát a közönség előtt. De hát hogyan is lehetne másképp, mikor az intézményesült kultúra résztvevőinek egyetlen megmérettetési lehetősége a műveltségük fitogtatása és a másik olvasottságának folyamatos számonkérése. Elfelejtik azonban, hogy mindig jöhet egy ember, aki olvasott valamit, amit ők nem, ahogy azt is, hogy az ízlés és a nyelv folyamatosan változik. Aligha lehetne például a mai – magukat szépíróknak tartó – szerzők műveit mondjuk Mikszáthéhoz vagy Móriczéhoz mérni. Ha megtennénk, nem okozna gondot a mai elitírók teljesítményét az elődökéhez képest hanyatlásnak nevezni.

„Muszáj olvasnod, mert hülyén halsz meg, ha nem olvasol” – mondja Kukorelly, és lehetne is érteni, hogy ezzel mire utal, ha nem úgy tekintene az olvasásra, mint a tudás megszerezhetőségének egyetlen céljára, és nem degradálná „könyvnek látszó tárgyakká” mindazt, amit a könyvüzletek polcain talál, az Írók Boltját megjelölve a minőségi könyvesboltok egyetlen, még megmaradt végváraként. Kukorelly az elfogyasztani kívánatos „napi, betevő szövegmennyiség” mellett érvel, mert az embernek „a szöveg, a szövet kell”, és „ez egy mély dolog”. Csakhogy az embernek nem a szöveg kell, hanem bármilyen input. A szépirodalom pedig nem cél, hanem egy jó időtöltés – „fincsi”, ahogy egyébként ő is helyesen megjegyzi. Ám azzal, hogy totális céllá jelöljük ki az irodalom olvasását, torzítjuk, és alkalmatlanná tesszük arra, amire való.

A folyóiratkultúra hanyatlásának piaci, fogyasztói okai vannak. Ahhoz, hogy a szerkesztőket és szerzőket – ha egyáltalán – kifizessék, állami támogatásra van szükség, ahhoz pedig, hogy a lap eladható legyen, olvasókra. De aki megmártózott már ebben a közegben, az tudja, hogy az irodalmi folyóiratokat a szerzőkön, egyetemistákon és kutatókon kívül senki sem olvassa. Az irodalmi lapnak ma már kizárólag presztízsértéke van, működésük szakmai felkészítő, műhelyszerű, de valójában még előszűrőként sem működnek jól, mivel a szerkesztők a saját ízlésük és kritériumaik szerint válogatják ki a szerzőket és a szövegeket. Lehetne üdvös cél akár a folyóiratok, akár a szépirodalmi művek megjelentetése és reklámozása, de a humanista bölcsészgondolkodás egyik legnagyobb – egyébként szerzőközpontú – rákfenéje, hogy képtelen figyelembe venni az anyagi szempontokat is. Az írás és az irodalom nem cél, hanem kiváltság, és persze szubkultúra.

De ne felejtsük el azt sem, hogy az európai kultúra hajnalán Platón magát az írást is az emberi kultúra dögletes hanyatlásaként jelölte meg, mely szerinte az ember feledékenységéhez és a beszélgetés elsatnyulásához vezet majd. Az írás bizonyos tekintetben egy technológia, mely azonban mára meghaladottá vált, funkcióját betöltötte, pontosabban az megváltozott, és nem tud, de nem is szükséges, hogy más médiumokkal mérje össze magát. Egyszerűen másra való. A „könyvnek látszó tárgyak” az elmélyült gondolkodás egy absztrakt formáját képviselik. Kukorelly szemléletében a mozgókép is alacsonyabb rendű az irodalomnál, holott a jó film ugyanúgy megdolgozza a fogyasztót, mint a jó könyv. Ahogy vannak jó könyvek, úgy vannak jó filmek – és rosszak is. Olvasni pedig nem kell, hanem jó.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a könyves kultúra „kommercializálódása” leválaszthatatlan az irodalom ügyéről. Ez, túl azon, hogy az úgynevezett magaskultúra szereplőinek egy része zsigerből büdösnek és gyanúsnak tart minden anyagi szempontot, a vállalkozói szemlélet meg nem értésének bizonyítéka is. Fel kellene mérni azt, amit egyébként a beszélgetés során Nyáry Krisztián szóba is hoz, hogy válságban vagyunk, és hogy iszonyatos a verseny a szerzők, a kiadók és a kereskedők között is, mint ahogy azt is, hogy a kereskedelmi kockázatokat elsősorban a kereskedőnek és a forgalmazónak kell vállalniuk.

Kukorelly azzal vádolja a nagyobb könyves hálózatokat, hogy kínálatukkal, polcaik berendezésével torzítanak, mert eladható könyveket reklámoznak. Fel sem merül itt annak kérdése, hogy a mindenkori állam által aládúcolt könyv- és folyóiratkiadás struktúrája mennyire torzította és torzítja bizonyos mértékig ma is a könyves kultúrát. Nem csoda, hogy a „szépírókat” felkészületlenül éri a pillanat, amikor ez a rendszer összeomlik, és sértődötten reagálnak, amint ráébrednek, hogy többé nem piacképesek, és remekműveiket megelőzik a könyvnek látszó tárgyak.

Viszont a szerzők egy része, különösen a fiatalabb nemzedék, felfedezi a magánkiadást, mások pedig elkezdenek olyan könyveket írni, melyeket nem uralnak le az utcahossznyi összetett mondatok, a modoroskodás és a műveltségfitogtatás, vagyis megpróbálnak olvasmányosabb, eladhatóbb, a tudást és az írói képességet szintetizáló alkotásokat létrehozni, és nem arra várnak eltartott kisujjal, hogy nagyságukat felfedezzék, díjakkal halmozzák el őket, egyszóval, hogy értük jöjjön a világ. Nagyon úgy tűnik, elődeik azért siratják az úgynevezett magaskultúrát, mert rájöttek, hogy annak intézményrendszere megérett a pusztulásra. Csakhogy míg az íróink amiatt rettegnek, hogy vajon elég műveltnek, okosnak tűnnek-e pályatársaik szemében, addig az irodalmunk elég nagy bajban van. Ahogy Kukorelly is mondja, „belterjes” közegről beszélünk, de elsősorban épp a fent leírtak miatt.

De azzal, hogy Kukorelly Endre, és sok hozzá hasonló, kortárs író a „szövegiséget” tartja az irodalom totális céljának, valójában nem az irodalom ellen vét, hanem saját kasztját, szubkultúráját jelöli ki a társadalmon belül. Nem tud elképzelni egy olvasót, aki vágyik az igényes könyvekre és a gondolatokra, de nem vágyik a szövegiségre. Ez persze legyen az ő baja – csak ne katasztrofizálja a helyzetet. A szövegiség számonkérése valójában a posztmodern író dühöngése amiatt, hogy magát a szövegiséget tematizáló szerzők nem képesek megérinteni az embereket. Merthogy létezik a posztmodern író, amilyen volt például Esterházy Péter, és amilyen részben Kukorelly is, de nincs olyan, hogy posztmodern olvasó. Ha van, akkor őt nem olvasónak hívják, hanem magyar szakos egyetemistának.

Az elitizáló szemlélet legnagyobb bűne azonban az, hogy nem egy igényszintet definiál, hanem kizár a diskurzusból mindenkit, aki nem úgy gondolkodik, ahogy például Kukorelly Endre. A munka igényessége és a zsáner külön ügyek, és a sci-fi nem eredendően pongyolább műfaj, mint egy szociografikus igényű prózakötet. Az írói elit hajlamos elfelejteni, hogy az írás eredendően a történetmeséléssel és a dalénekléssel egyidőben született. Az arisztokratikus szépíró szép mondataival pedig valójában azt igyekszik elfedni, hogy nemhogy nem akar, de nem is képes – például – az elbeszélő műfajok elvárásainak megfelelve jól elmesélni valamit. Nem arról van szó, hogy ne lenne mondanivalója, hanem arról, hogy nem ért kellően a szakmájához.

Mert szép dolgokat könnyű mondani. Jól kitalálni egy történet, majd azt átélhetően elmesélni, ahogy azt teszik az olyan nemszépírók mint Stephen King, J. R. R. Tolkien vagy Philip K. Dick, mitől alantasabb, mint gyöngyöző mondatokat fabrikálni? Mitől jobb egy végtelen hosszú Krasznahorkai-mondatot olvasni, mint egy sallangmentesen megírt Bret Easton Ellis-bekezdést? Sok szépírónak éppen az okoz nehézséget, hogy érthető, pontos, lényegre törő mondatokat írjanak, miközben könnyedén ontják magukból a többszörösen összetett, műveltségfitogtató, magamutogató lózungokat. Számos jó szerző felismerte már, az említett Ellis mellett például Cormac McCarthy, vagy magyar viszonylatban mondjuk Totth Benedek vagy Jászberényi Sándor, hogy a nyelv alapvetően eszköz, nem pedig cél. Hogy mit mond a szerző, az ugyanis leválaszthatatlan arról, hogy hogyan mondja. Az elefánttcsontorony mítosza pedig mára megdőlt. A magasból letekintve nem lehet kapcsolatot létesíteni másokkal. Ahogy a torony lakója sem látszik idelentről.