A tavalyi évben a látszólag csak furkósbotként alkalmazott, agresszív vámpolitika, valamint a széleskörű diplomáciai fellépések ad hoc-nak tűnő jellege, majd az elmúlt hetekben Donald Trump iráni háború ügyében tanúsított, hasonlóan csapongó magatartása kapcsán nem halogatható tovább a kérdés, hogy mégis mi a viszonya a jelenlegi amerikai elnöknek az ország konzervatív politikai hagyományaihoz. Különös tekintettel arra, hogy
A MAGA-tábor komoly hatalomtechnikai teljesítménye, mely a társadalom alapjait érintő változásokat nem igazán tud(ott) elindítani, úgy tűnik, kulturális katasztrófákhoz vezet, egyelőre legalábbis nem viszik előre a világot e felforgató tettek. Donald Trumpnak nem sikerült sem rövid-, sem középtávon beváltania az orosz–ukrán háború lezárása kapcsán tett ígéreteit, a régóta terhes Irán-probléma kezeléséhez is több mint megkérdőjelezhető módon fogott hozzá, de a venezuelai elnök januári elrablása sem biztos, hogy az USA érdekein túl szolgálta mások, például a venezuelai emberek érdekét. Továbbá az Egyesült Államokban az ICE-ügynökök kétségbevonható képzettsége és fellépése ahelyett, hogy növelte volna, inkább csökkentette a közbiztonság érzetét, és súlyosan roncsolta az ország nemzetközi megítélését. A Trump-féle társadalmi mérnökösködés és a határozott tetteken alapuló külpolitizálás beígért forradalmisága tehát minimum vitatható.
Oren Cass a Foregn Affairs egyik tavalyi számában elemzi az Egyesült Államok új, „kölcsönösségre” vagy „reciprocitásra” törekvő stratégiáját. Az American Compass konzervatív think tank alapítója hangsúlyozza annak fontosságát, hogy a jelenlegi adminisztráció felismerte ugyan a váltás szükségességét a nemzetközi kapcsolatokban és az amerikai külpolitikában, ám kiemeli, hogy Trump „ösztönös” stratégiáját és „America first” vízióját eddig képtelen volt koherens koncepcióként előadni és megvalósítani. Mint írja, Trump kereskedelmi agendája esetleges és szükségtelenül haragítja magára a szövetséges államokat, sőt legfőbb vetélytársával, Kínával kapcsolatban is ötletszerűen jár el: „nagy szakítást bátorítva egyik nap, nagy megegyezést a másik nap.”[1] Trump elmúlt napokban Iránnal kapcsolatban tett ellentétes előjelű megjegyzései – pusztító csapásokkal való fenyegetés egyfelől, konstruktív tárgyalásokra utaló sejtetések másfelől – nem igazán árnyalják ezt a képet.
Ám mielőtt bárki a cselvetések és megtévesztő támadások nagy stratégiáját látná Trump retorikájában, melyet egyébként elnöki működése minden területén alkalmaz, tegye fel magának a kérdést, hogy ez a stratégia a politikai sikereken túl megoldott-e bármilyen konfliktust a világunkban, vagy akár az Egyesült Államokban? Úgy tűnik, azon túl, hogy
Peter Wehner, aki számtalan magas pozíciót töltött be korábbi republikánus adminisztrációk idején, például George W. Bush helyettes szövegírója volt, illetve a Trump-kritikus republikánusok élharcosaként tartják számon, hosszú cikkben fejti ki, hogy a jelenlegi amerikai elnök és a MAGA-mozgalom valójában szakított a hagyományos republikánus értékrenddel, noha elsőre épp az ellenkezőjét, valamiféle radikális, konzervatív ellenforradalmat látszana megvalósítani. Az, hogy a MAGA-kurzus republikánus utánpótlásának több kiszivárgó csetbeszélgetése kínos és sértő szélsőjobboldali nyelvezetet használ, illetve hogy a párthoz köthető ifjúsági szervezetek is egyre kevésbé ügyelnek rá, hogy elhatárolódjanak olyan szélsőséges figuráktól, mint például Nick Fuentes, aggodalomra ad okot, és csak erősíti álláspontját. Wehner leszögezi ugyanakkor, hogy a Trump előtti GOP, mellyel inkább tudott közösséget vállalni, nem volt tökéletes politikai formáció, „megvoltak a maga gyengeségei, a bizonyítványa sem makulátlan” és „aligha lehetett a konzervativizmus ideális megtestesítőjének nevezni”, ám, mint folytatja, a párt a Trump-korszak alatt radikálisan megváltozott, sokkal „rosszindulatúbbá vált”, működése és kommunikációja „felelőtlenebb” és „kegyetlenebb” lett. Ez a folyamat, szerinte „kinyírja az amerikai konzervativizmust.” Sőt, a MAGA homlokegyenest szembemegy mindenfajta konzervativizmussal. Ha belegondolunk, hogy a Trump és az ő farvízen önbizalomra szert tett nemzetközi, magát konzervatív jobboldalinak nevező közösség milyen radikális, túlzó és bosszúszomjas kulturális forradalmat hirdetett és folytat, nehéz ezzel vitatkozni.
Ha figyelembe vesszük, hogy Trump milyen kegyeletsértő megjegyzéseket tett a vele szembeni eljárásokat levezénylő Robert Mueller, vagy a vele kritikus, nemrég brutális körülmények között meggyilkolt Rob Reiner halála kapcsán, majd ezzel ellentétes módon viselkedve a teljes „baloldallal” szembeni hadjáratot hirdetett Charlie Kirk halála után, akkor egy olyan kettős mérce rajzolódhat ki szemünk előtt, mely ismét csak amellett érvel, a MAGA nem valódi kulturális forradalom, hanem politikai termék. Itt már nem csupán arról van szó, mint Wehner írja, hogy a MAGA mozgalom radikálisan szakított a konzervativizmus tradicionális vérmérsékletével, hogy haragot és dühöt gerjeszt az emberekben, hogy politikáját karaktergyilkosságokra és vádaskodásokra alapozza, hogy súlyosan támadja a legtágabb értelemben vett intézményiséget, hogy képtelen önmérsékletet tanúsítani a hatalomhasználatában, és hogy vitás helyzetekben folyamatosan csapást mér a gyengébb felekre. Az a kurzus, mely félinformációkra, vitatható társadalmi jelenségekre és ösztönös érzelmekre alapozva indít forradalmat, aligha tekinthető valódi konzervatív mozgalomnak, noha magát a liberalizmus és a progresszió ellenében határozza meg.
A radikalizációt vagy frusztrációt az a csalódottság táplálja, hogy végső soron teljesen mindegy, melyik politikai oldal van hatalmon, az emberek életében nem áll be szignifikáns javulás. Ez persze részben illúzió, másrészt az információs káosz következménye. Olyan statisztikusok, mint Hans Rosling vagy épp Hannah Ritchie kutatásai igazolják, hogy a számok szerint igenis jobban él az emberiség, szerte a bolygón. Hogy szubjektíve – és elsősorban a fejlett világban – sokan mégis máshogy érzik, és hogy ezért az emberek számukra láthatatlan és a politikainál is megfoghatatlanabb erőket okolnak a kudarcaikért, az már más kérdés. Ám a MAGA mára már több is lett puszta következménynél: valójában a bosszú kurzusa. Sorra számolja fel ellenfeleit belföldön, a szövetségi adminisztrációban, a mainstream amerikai kultúrában és a vállalati közegben – és úgy tűnik, ezzel egy időben már külföldön is. Teszi mindezt minden alkalommal anyagi és egyéb érdekekre hivatkozva, hogy az aktusok semmiképpen se tűnjenek közönséges vagdalkozásnak, bosszúnak, vagy éppen egyoldalú társadalmi reformnak.
Ám, mint David Brooks írja a januári Atlanticben: a baloldali és/vagy liberális társadalmi mérnökösködésre, melyet a MAGA hivatkozási alapnak tekint, aligha egy ezzel ellentétes előjelű, radikális kurzus kínálna értelmes választ, hanem inkább egy olyan, kulturálisan megalapozott politikai mozgalom, melynek alapját a társadalom értékrendjének tudatos, de nem erőszakos, irányzatmentes újraalapozása adhatná. Brooks Bring Back the Neocons című szövegében a huszadik század második felének neokonzervatív szemléletét idézi követendő példaként: egy olyan értékrendteremtésben hisz, mely megtartja a szociális fókuszt, de szélsőséges változtatások nélkül, nem erőltetve semmit sem a társadalomra. Brooks neokonzervatív gondolkodók – Moynihan, Glazer és Jeane Kirkpatrick – nyomán hangsúlyozza annak tapasztalatát, hogy az emberekre felülről vagy kívülről ráerőltetett változtatások egytől-egyig kudarcot vallanak, sőt zsigeri ellenállást váltanak ki. Nem nehéz ebből kiolvasni az elmúlt évek egyébként eredendően pozitív szándékú, emancipatorikus angolszász mozgalma, a woke túlkapásainak kritikáját. Ám az is kétségtelen, hogy a MAGA kurzus valódi érzelmekre, sérelmekre, elfojtásokra és ösztönökre alapozó, látszólag felszabadító projektje olyan érzelmeket is felszabadított, melyekre nem volt szükségünk. Ugyan volt némi „rossz közérzetünk a kultúrában”, de a MAGA erő- és dominanciaalapú, verbálisan – és most már fizikailag is – erőszakos világrendje nem jobb ajánlat ennél. Ha úgy döntünk, rábízunk mindent az emberekre, nem biztos, hogy az ösztönös bölcsességük irányítja majd a döntéseiket – sokkal inkább a zsigeri félelmeik és a bizalmatlanságuk. Most mégis
Utóbbi logika egyik megtestesítője Trump mostani adminisztrációjában az USA új egészségügyi minisztere, Robert F. Kennedy Jr. A környezetvédelmi ügyvédből lett oltásszkeptikus Kennedy sikere leginkább annak köszönhető, hogy a Covid-járvány idején az emberek bizalma megrendült a tudományban, illetve az egészségügyi intézményekben. Ám túl azon, hogy a hozzá hasonlók ezt nem voltak restek kihasználni, Kennedy és társai szítják is az indulatokat. Ugyanakkor a bizalomvesztés oka talán nem a szakemberek működésében, hanem a politikai döntéshozatalban keresendő, illetve sokak meggyőződésében, hogy az egészégügyi szakemberek a Covid-járvány kezelésekor többet tévedtek, mint egyébként. Holott nem ez a helyzet, legfeljebb azt jelenthetjük ki, hogy a teljes folyamat a nyilvánosság előtt, élesben, az egész világra kiterjedően zajlott.
Kennedy szkepticizmusának központi gondolata, hogy a különböző egészségügyi intézmények, valamint a gyógyszer- és az élelmiszeripar megvezetik, sőt mérgezik az amerikai embereket. Míg azonban az, hogy egészséges táplálkozásra és kevesebb feldolgozatlan élelmiszer fogyasztására sarkallja az embereket, rokonszenves gondolat, oltásszkepticizmusa, mely nem csupán a gyorsan kifejlesztett és kvázi kötelezővé tett Covid-oltásokra, hanem több évtizede alkalmazott gyakorlatokra is vonatkozik, már jó eséllyel okozhat tartós károkat az amerikai egészségügyben. Ez a tudományos közösség legjavának álláspontja Kennedy szemlélete kapcsán, aki – mint azt főnökétől, Trumptól eltanulta – egy nem politikai problémára politikai logikával válaszol, és boszorkányüldözéssel vádolja az őt kritizálókat.
De RFK Jr. legnagyobb bűne nem a szkepticizmus, hanem hogy arra biztatja az amerikaiakat, hogy ne higgyenek a náluk tapasztaltabb orvosoknak és kutatóknak, hanem maguk kutassanak a különböző problémáik ügyében, olvassák el a tanulmányokat, kutatásokat, és maguk értelmezzék az ezen kutatások summázataként publikált számokat és statisztikákat. Olyasmit vár el tehát a látszólag egészséges szkepticizmus jegyében, hogy az egyes emberek napi szinten végezzék tudósok munkáját. Azaz értelmezzenek bonyolult számokat, eredményeket, statisztikákat, tehát értelmezzenek nyers adatokat, melyek elemzése végső soron a kutatásokon alapuló tudományos munka lényege. Robert F. Kennedy Jr. populista praxisa végső soron a MAGA kultúrpolitikájának tömény megtestesítője: megkérdőjelez minden társadalmi normát, kodifikációt és megegyezést, és arra biztatja az embereket, hogy ezt a tradíciót és normarendszert a hétköznapi tapasztalataikkal és a józan paraszti ész sugallta döntésekkel helyettesítsék be. Mindezt egy olyan korban, amikor már gyakorlatilag semmi nem hihető, amit az interneten lát az ember. Tekintve, hogy Trumphoz hasonlóan Kennedy is végrehajtott egy radikális politikai fordulatot a karrierje során, nem butaság felvetni, hogy e fordulatok magját egyfajta világnézeti cinizmus vezérli.
De ki más lenne a MAGA logikai epicentruma és megtestesítője, mint Donald Trump, akinek forradalmár tetteit lehetséges egy radikális amerikai ökonómiai, diplomáciai és kultúrpolitikai kurzusváltás megjelenésének gondolni, de az igazság még az amerikai elnökre nézve is sokkal elkeserítőbb. Trump ugyanis nem pusztán szimbóluma ennek a kurzusnak, hanem az a „lúzer”, akire a piszkos munkát rábízzák. A MAGA mozgalom nem Trump munkájának gyümölcse. Az amerikai elnök inkább az amerikai társadalom igazmondó udvari bolondja, akire azt a feladatot osztották, hogy tegye, amit akar, mondja, amit gondol, tombolása minimum szórakoztatja majd az embereket, de akár el is szabadíthatja az indulatokat. Szavain pedig egyaránt csüngenek azok, akik őrületnek, és azok is, akik igazságbeszédnek gondolják a mondandóját. És úgy gondolom, a valódi igazság ebben a kettősségben rejlik.
Hieronymus Bosch Bolondok hajója című képe nyomán írja Michel Foucault A bolondság történetében, hogy a Bolondok hajója, mely itt, Foucaultnál egyfelől metafora, „azt az általános nyugtalanságot jelképezi, amely a középkor vége felé kerítette hatalmába az európai világot. A bolond és a bolondság fontos szereplőkké válnak, éppen kétértelműségükkel: fenyegetés és gúny, a világ szédítő esztelensége és az emberek silány nevetségessége ölt testet bennük.”[2] A bolond veszélyessége abban rejlik, hogy olyanokat mond, ami feltépi a társadalmi rend szövetét (gúny), másfelől, hogy amit mond, abban esetleg igazság rejtőzik (irónia). De a kirekesztettek, a bűnösök és a bolondok a középkori logika szerint másfelől megkísértettek is: a vágyaiktól, ösztöneiktől, egy démontól, mely éjszaka, álmukban lepi meg őket.[3]
Ám azt, hogy ki számít bolondnak, hogy mi számít kísértésnek és őrületnek, azt a társadalom és annak tradicionális intézményisége jelöli ki – ez Foucault munkájának végső következtetése is. Így vajon az, aki azt állítja magáról, hogy felszabadítja az embereket bolondságuk és a kísértéseik alól, maga is bolond a fennálló rend szemében, vagy az igazság kimondója? Az elnök, akinek beszéde és világképe nyomán láthatóan megkérdőjeleződnek a gyűlöletre, a normalitásra, a különbségekre, a másságra és a beszédre vonatkozó normák, az igazság letéteményesének tűnik, és eljövetele valóban lehet az igazság egy mozzanata. De a vezető, aki arra biztatja az embereket, hogy éljék meg gyűlöletüket, türelmetlenségüket, haragjukat és bizalmatlanságukat, szükségszerűen bolond is. Ez a vezető a régóta felhalmozódott társadalmi feszültséget nem vonakodik akár erőszakos nyelvi, kulturális és fizikai leszámolásokkal, azaz totális fellépéssel oldani.
De érdemes felismerni, hogy ennek a folyamatnak a bolond maga is az elszenvedője. Trump elnök az igazságot mondja ki, de ettől még nem állíthatjuk, hogy amit mond, az nem őrület. És ezt nem más állítja róla, mint a saját politikai közössége. Az a közösség, mely épp a legsúlyosabb, a társadalom alapjait megkérdőjelező bűneiket listázó (Epstein-)akták felszabadító hatása elől menekül. Az igazság azonban szomorú: tekintve, hogy végső soron nem hangzik el semmiféle igazság. Hazugságra hazugság a válasz.
[1] Oren Cass: A Grand Strategy of Reciprocity: Foreign Affairs, 2025 November/December, 31-32.
Bejelentkezés