Gondoltam egyet, és a februári hideg ellenére elvonatoztam Veszprémbe, ahol az évnek ebben a kellemetlen időszakában rendezik meg a Holtszezon Irodalmi Fesztivált. Az elnevezés ellenére valójában egy összművészeti rendezvénysorozatról van szó, ahol az irodalom mellett a zene vagy a képzőművészet is fontos szerepet kap. Közben felidéztem korábbi veszprémi élményeimet, és megkérdeztem másokat, ők hogyan látták a várost régebben, és milyennek látják ma.

Jó volt, csak szar volt

„Az Utcazene Fesztivál az utcán van” – adott nekem nem túl informatív útbaigazítást egy fiatal pár tizenvalahány évvel ezelőtt, miután egy forró nyári napon a városba buszoztam a csopaki strandról. Valahol a buszpályaudvar környékén jártam, és percekkel később meg is találtam, amit kerestem. Színes forgatagra emlékszem, hömpölygő tömegre, rengeteg spontaneitásra, egy-egy sztárzenekart leszámítva hobbi-, amatőr és/vagy feltörekvő helyi zenészekre, meg messziről érkezett, nálunk ismeretlen bandákra.

A Veszprémi Utcazene Fesztiválra jó tíz évvel később jutottam el újra, és nehezen tudtam eldönteni, hogy én öregedtem meg, vagy a világ lett rosszabb hely. A kettő persze nem zárja ki egymást, mindenesetre a rendezvény éppen két járványhullám és lezárási őrület közé esett, és talán ez is rányomta a bélyegét a hangulatra. A fesztivált keretek közé szorították, kisebb, szürkébb lett. „Jó volt, csak szar volt” – mondta valaki a kocsmában, és nem tudtam volna vitatkozni vele. Igaz, éjfél után azért néhány zenész még összeállt örömzenélni, de a rendőrök nemsokára szétzavarták őket, mert rendnek kell lenni, és abba semmiféle bohémság nem fér bele.

Azóta olyan városnak látom Veszprémet, ami a szerencsés adottságaira – a Bakony túraútvonalai és a Balaton strandja is közel vannak, és Budapest sincs messze – alapozva többet is kihozhatna magából, de amivel érdemes időről időre tenni egy próbát.

Rohadjon meg az összes könyvbemutató

A Holtszezon Irodalmi Fesztiválon most jártam először, tehát tiszta lappal indult nálam.  Egy kicsit azért tartottam tőle, hogy a város szép ruhákba öltözött értelmisége látogatja majd a Budapestről érkezett írók rendezvényeit, de az összkép ennél azért vegyesebb. A szállásom amúgy a Vár közelében volt, pár lépésnyire az egyik legismertebb veszprémi lakos, Simicska Lajos rezidenciájától, és még a törzshelyére, az Elefánt étterembe is betértem ebédelni, de a mestert elkerültem.

Az első program, amit péntek este elcsíptem, nem is irodalmi, hanem képzőművészeti volt: Zachar István tárlatvezetése a Csikász Galériában, a SzocMODern című kiállításon. A képek számítógépes grafikák, és többnyire a szocialista modernizmus jellegzetes kelet-közép-európai, részben környékbeli épületeit ábrázolják, olyanokat, mint a híres veszprémi Húszemeletes, de van itt Malév-gép meg Sárga Zsiguli is – utóbbinak szintén van Veszprém megyei vonatkozása, mert a várpalotai Vad Fruttik azonos című dalára utal.

A Papírkutya bisztróba Sallai László, a Felső Tízezer, a Galaxisok, a Platon Karataev és megszámlálhatatlan másik zenekar tagja A Nyugat titkos története című, jó arányérzékkel összeállított zenés irodalmi estjével hozta el a múlt század pesti kávéházi hangulatát megzenésített versekkel és kevésbé ismert sztorikkal. Az anekdoták főszereplője nem Ady, Babits vagy Tóth Árpád, nem Krúdy, Karinthy vagy Kosztolányi, nem Móricz, nem Kaffka Margit, és nem is Szép Ernő, Illyés Gyula, József Attila, Radnóti Miklós vagy Weöres Sándor – bár ők is mind feltűnnek –, hanem a folyóirat első időszakának szerkesztője, Osvát Ernő.

Szombaton délután a veszprémi irodalmi folyóirat, a Vár Ucca Műhely szerzőinek felolvasásába és kerekasztal-beszélgetésébe hallgattam bele ugyanott. Kilián László író, szerkesztő Hegyi Zoltán íróval, a Sexepil egykori énekesével, valamint Fekete Richárd költővel, irodalomtörténésszel beszélgetett. Sztorizásra számítottam, de Veszprém kulturális életéről és a huszonöt éve létező folyóiratról ezen a délutánon semmit nem lehetett megtudni.

Rutinos mesélő viszont Grecsó Krisztián, akinek pár órával később ugyancsak a Papírkutyában tartották a könyvbemutatóját. Alig lehetett bejutni, többen kint is maradtak, ami jó példa arra, hogy bár a szépirodalom messze van attól, hogy a nemzetgazdaság húzóágazata legyen, a népszerű könyvek népszerű szerzőit rocksztároknak kijáró érdeklődéssel fogadják mindenhol az országban, Grecsó pedig a legtöbbet utazó és szereplő írók közé tartozik. Az Apám üzent nem az első családtörténeti regénye, talán ezért is ironizált azzal a mostanában divatos megállapítással, hogy a család nem más, mint transzgenerációs traumák halmaza.

Még éppen átértem az Incognito kávézóba Schillinger Gyöngyvér Rohadjon meg az összes című regényének bemutatójára. Az elsőkötetes író az ügyvédi irodák világába helyezte a regény több szálon futó cselekményét, a könyv pedig gyorsan népszerű lett, más a második kiadásnál tart. A beszélgetés „Rohadjon meg az összes kötetbemutató” címmel szerepelt a programban, de én örültem, hogy ott lehettem, mert nem kevés könyvbemutatón jártam már, olyanon viszont még soha, aminek a közepén a moderátor (a már említett Kilián László) és a szerző is elénekel egy-egy népdalt.

Végül benéztem Veszprém underground klubjába, a Terembe, és két friss punkzenekar, a Palánta és a Lotti Bigotti koncertjébe hallgattam bele. A Terem nagyjából azt a jó kis klubhangulatot hozza, amit a húsz évvel ezelőtt még nagyobb számban üzemelő kisvárosi alternatív szórakozóhelyeken érezhetett az ember, csak éppen a fiatal közönség lett jóval visszafogottabb, a harmincas, negyvenes és idősebb korosztályok meg gyakorlatilag eltűntek.

A fesztivál programjában szerepeltek még további könyvbemutatók, kiállításmegnyitók és koncertek, felolvasás és slam poetry, mesterséges intelligenciával kapcsolatos workshop, videojátékokról, társasjátékokról és szerepjátékokról szóló beszélgetések, de nem lehet mindenhol ott lenni. Láttam már lazább, őrültebb, vadabb irodalmi-művészeti fesztiválokat is, de a Holtszezon létezése önmagában is öröm, és a szervezők láthatóan mindent megtettek, hogy izgalmas és színvonalas legyen.

Sokat költöttek a városra, de ez nem szerves fejlődés

A korábbi Utcazene Fesztiválokkal és a mostani Holtszezonnal kapcsolatos benyomásaim nagyjából egybecsengenek a veszprémi születésű író, Makai Máté élményeivel. 2003 körül, amikor elköltözött a városból, a 90-es évek ikonikus helyei már nem üzemeltek, és Veszprém elég unalmas lett, főleg nyáron, amikor hazamentek az egyetemisták, és a helyiek is a Balaton felé vették az irányt. Az Utcazene Makai szerint akkoriban egy „mezítlábas, kis hippi valami volt”, aztán a 2010-es évekre (amikor én is először jártam ott), komoly fesztivállá nőtte ki magát. A kolléga így emlékezik erre az időszakra: „Én akkor fedeztem fel újra a várost, mert megérte lemenni Pestről a családi találkozók mellett is. Régi barátságokat sikerült újrakezdeni gimis koromból. Ez a fesztivál azokban az években egészen különleges és egyedi volt. Helyreállította a kapcsolatomat azzal, amit otthagytam sok évvel azelőtt. Minden kocsma egész éjjel nyitva, és nem volt olyan zónája belvárosnak, ahol ne történt volna valami. Özönlött a tömeg az utcákon.”

Az utóbbi évek visszafogottabb, unalmasabb Utcazenéjéről is hasonló a véleménye, mint nekem, de akadnak pozitívumok is. „Cserébe most már világsztárokat is elvisznek a városba: ott van a VeszprémFest, ahol Marcus Miller, a Toto, Norah Jones, Diana Krall és a Gipsy Kings is fellépett, idén pedig megy Joe Bonamassa, és azt hiszem, ez presztízsértékű egy magyar megyeszékhely életében. Tavalyelőtt ideiglenes projektként megnyitott a Gyárkert, többek között a Franz Ferdinanddal és Iggy Poppal. Utóbbin én is ott voltam, és élmény volt látni, hogy Pestről és az egész országból sokakat vonzott. A Gyárkert aztán nyitva is maradt, és a Budapest Park helyi verziójaként üzemel a nyári szezonban.”

A Holtszezonról és az egyéb újdonságokról a következőket gondolja: „Látszik, hogy sokat költöttek a városra az elmúlt másfél évtizedben, emelték a színvonalat felújításokkal, fesztiválszerű programokkal, például a Holtszezonnal, ahol két éve az én könyvemet is bemutathattuk, de azt hiszem, ez nem valamiféle szerves átalakulás, hanem kulturális támogatásokkal, direkt programokkal megtámogatott kultúraszervezés. Kérdés, hogy ezek maradnak-e így, lesz-e rá pénz.”

Puskás Panni író és kritikus az egyetemi éveit töltötte a városban: „Két fontos, általam érzékelt változás történt azóta, és mindkettő összefügg a város fejlődésével. Egyrészt rengeteg épületet felújítottak – ami nyilván részben annak is köszönhető, hogy 2023-ban Veszprém kulturális főváros lett. Ám ez azzal is járt, hogy a felújított épületek értékesek lettek, így új funkciót kaptak. Korábban a várnegyed két rendkívül látványos épülete, amelyek a legszebb kilátást biztosítják a Benedek-hegyre, egyetemi épületek voltak. A bölcsészkar egyes tanszékei kaptak itt helyet, illetve a Várfok Kollégium. Én is ebben a kollégiumban laktam, az épület állapota borzasztó volt, az ablakok szeleltek, meleg víz (mint a mesében) hol volt, hol nem volt, a bútorok rogyadoztak, de kárpótolt minket a környezet. Túl azon, hogy a Pannon Egyetemen mostanra igen kevés maradt a bölcsészkarból, az épületek felújítása után természetesen szó sem lehetett arról, hogy hallgatók tanuljanak vagy lakjanak itt – a kollégiumból egyházi hivatal lesz, a tanszékből egyházi múzeum. Lehet ezt más szempontból is értelmezni, de ez egy szomorú történet arról, hogyan válik az átlagember (átlaghallgató) számára elérhető, funkcionális tér az üres reprezentáció terévé. Persze, biztosan csoda izgalmas lesz az az egyházi múzeum.”

A jó dolgok nem tűntek el Veszprémből

Németh Bálint költő emlékei igazolják azt a közhelyet, amit falvakról és a kisebb városokról szokás gondolni („mindenki ismer mindenkit”), de mivel ő is egyetemistaként kötődött Veszprémhez, ez inkább a városon belüli városra vonatkozik. „Nem lehetett úgy lekúszni a várból (ott volt a kollégiumom) az egyetemig vagy a Gesztenyésig (az ún. Sörkertig), hogy az ember ne ütközzön ismerősbe. Második veszprémi napomon megbüntettek minket a rendőrök, mert a zebra mellett mentünk át. Egyszer az egyetemi napokon fölfele ballagtam a várba éjjel, jött mögöttem egy rendőrautó, belehúztam a Löwenbrauba, és megint megbüntettek. Az „N” épület pincéjében (kultúrpincének hívták, mindig a kibaszott Big Gun ment az AC/DC-től, meg a Koppány az István a királyból), vagy a Kismocskosban (polgári nevén Hóvirág presszó), netán a Nagymocskosban (nem tudom a polgári nevét) biztosan lehetett találni ismerőst, és akkor még a DC-be (Diákcentrum) is jártunk diszkóba. A város kicsi volt és szerethető. Megemlítendő még az Expresszó, ahol szerdánként Enikő-party volt, le szokott menni a Dunántúli sláger Amorf-féle feldolgozása, meg ilyenek. Hétvégén viszont a városi kemény mag járt oda, egyszer ezt nem vettem figyelembe, hátba rúgtak, röpültem egyet, és nyilván eltört a szemüvegem. Egy Imre nevű hajléktalan azt mondta, szerez nekem egyet ingyen, de nem szerzett. Azon túl meg ott voltak az Utcazenék, ahol az elejétől a végéig inni kellett. A Quimby egyszer fölhívta Ujj Zsuzsit a színpadra, az például kedves dolog volt.” Veszprém jelene – ha nem is teljesen – egy kicsit más:  „A Gesztenyés a helyén van, legfeljebb fölhúztak jó pár új épületet, amikhez nekem már nincs közöm.”

Rátosi Milán zenekritikus benyomásai sem nagyon különböznek az előtte szólóktól: „Tavaly voltunk Veszprémben Pannival meg Bálinttal, és azt állapítottam meg, hogy elmúlt. Volt ebben némi megkésett ráeszmélés is, hogy egyetemistaként nem a városhoz kötődsz, hanem az egyetemista léthez. Veszprém hangsúlyosan egyetemi város, június közepétől szeptember elejéig bizonyos részei elnéptelenednek, simán végigsétálhatsz az Egyetem utcán úgy, hogy senki sem jön szembe veled. Az akkori életünk fix pontjai közül a Hóvirág (a.k.a. Kismocsi) épp csak picit újult meg, már kapni hot dogot, a pultos nő teljesen felháborodik, hogy simán, minden nélkül kérem, végül tudomásul veszi, de még a jattot is gyanakodva fogadja el. A Hungária étterem bezárt. A Sportba, ami egy non-stop nyitva tartó hely, most nem mentünk el, a kocsmázások rendszerint ott szoktak végződni, és mint a huszonnégy órás helyek általában, baljós is tud lenni, mert egy ekkora városban, mikor nincs semmi más opció, magas koncentrációban fordulnak elő a kötekedő figurák hajnalonként. A lényeg a Gesztenyés volt, az abszolút központi hely. Látszólag nem változott semmit, ugyanúgy létezik.”

Rátosi szerint „a jó dolgok nem tűntek el Veszprémből”. Egy kivételt viszont megemlít, az Utas és Holdvilág Antikváriumot, amiről nem most hallok először: pár éve én is szerettem volna oda könyvbemutatót szervezni, de ez nem sokkal az alapító-tulajdonos, Molnár Sándor halála előtt történt, így az időpont-egyeztetésnek már nem értünk a végére. „Az alapító halálával megszűnt az antikvárium, ahol bármikor el lehetett tölteni egy napot nyitástól zárásig, miközben folyamatosan cserélődtek körülötted az emberek, a hajléktalantól Navracsics Tiborig. Szinte senki sem vásárolni jött, hanem beszélgetni. Zene meg pia mindig volt. Már a maga idejében is legendás, elnagyolt kontúrokkal rajzolt sztorik helyszíne volt az Utas.”

Az egykori veszprémi egyetemista érzései – a többiekéhez hasonlóan – ambivalensek: „Veszprém fejlődik. Veszprém jó hely volt, de egyértelműen jobb hely lett. Az Európa Kulturális Fővárosa-projekt jól láthatóan sikeresen alakult. Veszprémben látni a perspektívát, akkor is, ha nekem ezek már csak üres díszletek.”

A városba ma is gyakran hazajáró újságíró, Lakner Dávid szerint sok mindent lehet szeretni Veszprémben: „A nyugodtságát, polgári hangulatát, hogy a város büszke is arra, hogy itt még a közéletben is a normális, emberi hangnem a jellemző. Csendes képeslapvároska, és még csak nem is kizárólag a történelmi belváros! Ahogy az állandó helyeit, amit a fiatalok rendre bevesznek, majd idősebb korukban újra fel-felkeresnek, a Benedek-hegytől a Ligetig (Erzsébet-liget), a Romoktól (Szent Miklós-szeg) a Szerelem-szigetig. Meg persze a Bárkát, a Metrót (megint zárva, jaj), a Haszkovót, a Hangvillát, a 2000-ben megszűnt Bem általánost és örökké a Vetési gimnáziumot.”