Költő vagyok. Vagyis író. Huszonhat könyv, ezernél több kétely. Nézem az erkélyemre behajló ágat, nem tudom, milyen fának az ága. Mindig elfelejtem a nevét. Vagy rosszul mondom. Mintha megátkoztak volna. Vagy el. Az én nevemet is sokszor tévesztik. Néha véletlenül, néha lenézésből, alázásból. Furcsa nevem van: egy kis szlovák, csipetnyi szerb, román, legalábbis, ahogy a családi legendáriumból össze tudom rakni a képet. Az emberek általában rosszul állnak neki kiejteni. Tényleg furcsa, hogy valakinek úgy kell kiejteni a nevét, ahogy le van írva. Semmi plusz sziszegés, nyelvi kattogás. Rengeteg avatárom létezik tehát az állampolgárok fejében.
Megszoktam már. A rosszindulatot valahogy nem tudom. Mikor direkt kifordítják: a rosszindulatot a visszájára is, meg a nevem.
Utána pár napig még az erkélyre sem megyek ki, még a faágamra sem nézek rá. Nagyon furcsa érzés, mikor így bántanak, egyáltalán nem értem, hogy jut valakinek az eszébe. Mármint hogy így. Pont ezzel. Visszamenőleges család.
Nyelvgúnyolás.
Aztán persze eszembe jut a gyerekkorom pár pillanata, amikor az iskolában én is szórakoztam ilyennel. Visszaüt a karma. A pályám elején is gond volt a nevemmel. Az akkor már nagyon híres és különlegesen torzonborz költő ízlelgette, forgatta a szájában, megcsámcsogta, majd azt ordította a kocsmaasztal fölött áthajolva, hogy bazdmeg, ilyen névvel nem lehet befutni, válassz másikat. A pultoslány majdnem mellé öntötte a rövidet, én meg csak bámultam magam elé, kicsit remegtem, majd szó nélkül otthagytam a súlyos arcú poétát. Ahogy kiléptem az utcára, melléléptem, és kificamodott a bokám. Valószínűleg a felháborodástól.
Ülök az erkélyen, a székemen, és azt olvasom, egyes irodalmárok úgy gondolnak pozíciót fogni, hogy lenyomnak más irodalmárokat. Hogy ők csak x milliót kaptak, bezzeg azok meg y milliót, ami ugye z millióval több, mint az x. Bemegyek a szobába Frontinért, és zöld teáért. Írok valamit erről, kitörlöm.
Taposnak a kultúrán a leendő aktorok (is).
Látom magam előtt, ahogy csörömpölnek a mobilok, folynak az egyezkedések, ki milyen pozíciót kívánna magának. Mennyi pénzt tartana kielégítőnek. Milyen díjakat. Hatalmas a mozgás az irodalom frontjain is. Pedig szinte még el sem dőlt, kinek az irodája előtt kell leszegett fejjel várnia a hivatalos váróknak. Kopott zakóban, hátukat a falhoz szorítva. Egy sóhaj, százmillió, még egy, még kettő. Ja, ez az előző rendszerben volt, és nagyjából három embernek, bocsánat. Most sóhaj-százezrek vannak, aztán remélem lesz több sokkal több helyre, szépen, igazságosan. De ha még az előző kijárásos módján dolgoznak a kollégák, és nem állnak át fejben, lélekben a tényleg-demokráciára, ugyanolyan fertőzött lesz a működésmód, csak egy másik érdekcsoport kapja a nagy pénzeket. Most kellene megtorpanni és átengedni magunkon a jó energiákat szöges cipővel történő nyaktaposás helyett. Mármint metaforikus szögescipő, metaforikus nyak. Ahogy ezeket a gondolatokat görgetem a fejemben, szellemmacskánk felugrik az erkély korlátjára, és laza tánclépéseket mutat be.
Aztán persze megint összeszorul a gyomrom, amikor azt hallom egy tudós embertől az egyik műsorban, nem is kell az irodalomnak helyettes államtitkárság, mert az milyen jól van. Még egy Frontin, még két zöld tea.
Nem és nem és nem értem ezt a gondolkodásmódot, hogy most, amikor tényleg lehetne kérni, mert talán lesz, aki meghallgatja, valakinek csupán ennyi jut eszébe. Ahelyett hogy azt mondaná, aki a képernyőig jut, hogy pont azért kell kiemelten figyelni a magyar irodalomra, mert annyi mindent elmulasztottak megadni eddig az íróknak, irodalmároknak. Hogy a társadalom tartozik nekik. Macskánk ennél a pontnál azért nyávog egy kicsit, de ez az ő dolga. Mennyi jóléti intézkedést ki lehetne találni az irodalom képviselőinek, például új díjakat alapítani, megemelni az állami díjak összegét, igazi irodalmi szakszervezetet alapítani, bevezetni az író-költő-kritikus Szép-kártyát, de lehetne külön közlekedéstámogatási-rendszer, külön egészségbiztosítás, és még ezer dolog.
Ezek után legalább két hétig nem megyek ki a lakásból. A virágaimat sem öntözöm.
Borítókép: Fortepan / MHSZ
Bejelentkezés