Nyelvgúnyolás

Költő vagyok. Vagyis író. Huszonhat könyv, ezernél több kétely. Nézem az erkélyemre behajló ágat, nem tudom, milyen fának az ága. Mindig elfelejtem a nevét. Vagy rosszul mondom. Mintha megátkoztak volna. Vagy el. Az én nevemet is sokszor tévesztik. Néha véletlenül, néha lenézésből, alázásból. Furcsa nevem van: egy kis szlovák, csipetnyi szerb, román, legalábbis, ahogy a családi legendáriumból össze tudom rakni a képet. Az emberek általában rosszul állnak neki kiejteni. Tényleg furcsa, hogy valakinek úgy kell kiejteni a nevét, ahogy le van írva. Semmi plusz sziszegés, nyelvi kattogás. Rengeteg avatárom létezik tehát az állampolgárok fejében.

Megszoktam már. A rosszindulatot valahogy nem tudom. Mikor direkt kifordítják: a rosszindulatot a visszájára is, meg a nevem.

Utána pár napig még az erkélyre sem megyek ki, még a faágamra sem nézek rá. Nagyon furcsa érzés, mikor így bántanak, egyáltalán nem értem, hogy jut valakinek az eszébe. Mármint hogy így. Pont ezzel. Visszamenőleges család.

Nyelvgúnyolás.

Aztán persze eszembe jut a gyerekkorom pár pillanata, amikor az iskolában én is szórakoztam ilyennel. Visszaüt a karma. A pályám elején is gond volt a nevemmel. Az akkor már nagyon híres és különlegesen torzonborz költő ízlelgette, forgatta a szájában, megcsámcsogta, majd azt ordította a kocsmaasztal fölött áthajolva, hogy bazdmeg, ilyen névvel nem lehet befutni, válassz másikat. A pultoslány majdnem mellé öntötte a rövidet, én meg csak bámultam magam elé, kicsit remegtem, majd szó nélkül otthagytam a súlyos arcú poétát. Ahogy kiléptem az utcára, melléléptem, és kificamodott a bokám. Valószínűleg a felháborodástól.

Ülök az erkélyen, a székemen, és azt olvasom, egyes irodalmárok úgy gondolnak pozíciót fogni, hogy lenyomnak más irodalmárokat. Hogy ők csak x milliót kaptak, bezzeg azok meg y milliót, ami ugye z millióval több, mint az x. Bemegyek a szobába Frontinért, és zöld teáért. Írok valamit erről, kitörlöm.

Taposnak a...