Van, aki választásokban méri az időt. Van, aki világbajnokságokban. Magamon kívül még egy embert biztosan tudok: Hegyi Ivánnak hívják, és nem hiszem, hogy a neve említésén túl be kellene mutatnom. Karácsony előtt megjelent és elkapkodott, újranyomott könyvéről viszont úgy érzem, hogy írnom kell. Mert vannak könyvek, történetek, amelyeket újra és újra el kell olvasni, fel kell frissíteni az emlékezetet, mint ahogy a dokumentumfilmeket, visszaemlékezéseket is érdemes elővenni ebben a periódusban, a következő vébé előtt néhány nappal – mint egy szezonális gyümölcsöt vagy zöldséget.
Hegyi Iván Futball-VB-könyv című kötete olyan vállalkozás, amely lezár, hanem megnyit, nem összefoglal, hanem visszavezet, és miközben világbajnokságokról beszél, valójában az időről beszél: arról, hogyan lesz a futballból közös történet, amelyben mindenki talál legalább egy vagy több nagyon személyes, nagyon saját pillanatot. És talán ez az oka annak is, hogy ezt a könyvet most, a következő világbajnokság kezdetének küszöbén különösen másként olvassa az ember. Mert nem pusztán sportesemény közeledik, hanem egy olyan rituálé, amelyhez újra és újra visszatér a világ, mintha négyévente ugyanazt a kérdést tenné fel: mi történt velünk azóta, és mit jelent ma ez az egész játék.
A vébé mint időmérési rendszer
A futball-világbajnokság sajátos időrend szerint működik: nem naptár szerint, hanem emlékezet szerint tagolja az életet. Az ember sokszor nem azt mondja, hogy „1998-ban”, hanem azt, hogy „a francia vébé idején”, vagy nem úgy hivatkozik egy korszakra, hogy „2014”, hanem úgy, hogy „amikor Németország 7-1-re nyert Brazíliában”. Ez a sajátos időérzékelés az, amit Hegyi Iván könyve nagyon pontosan eltalál, és nem is erőltetetten, hanem természetes módon, mintha csak egy hosszú, lassan hömpölygő elbeszélés lenne, amelyben az egymást követő világbajnokságok nem külön fejezetek, hanem egymásba érő korszakok. Korábban már megjelent írások egybefűzött gyűjteményéről van szó, amúgy elképesztően szórakoztató és lényegre tapintó, sok helyen személyes szövegekről.
A könyv ereje abban is rejlik, hogy nem akar mindent egyformán fontosnak mutatni, hanem hagyja, hogy a futball saját hierarchiája rajzolódjon ki: vannak döntők, amelyek túlmutatnak önmagukon, vannak gólok, amelyek történelmi súlyt kapnak, és vannak tornák, amelyek valami miatt hosszabb ideig maradnak velünk, mint mások.
Kultúrtörténeti utazás a pályákon és azok mögött
A Futball-VB-könyv legpontosabb meghatározása talán mégsem a sportkönyv, hanem a kultúrtörténeti utazás. Mert Hegyi Iván nemcsak a pályán történteket követi végig, hanem azt a világot is, amelyben ezek a mérkőzések megszülettek, és amely sokszor legalább annyira formálta a futballt, mint a futball a világot. A világbajnokságok története így válik egyfajta párhuzamos történelemkönyvvé: diktatúrák és demokráciák váltakoznak a háttérben, televíziós korszakok nyílnak és zárulnak le, gazdasági átrendeződések jelennek meg a stadionok lelátóin, és közben a futball – szinte makacsul – ugyanaz marad, miközben körülötte folyamatosan változik minden: a futball ugyanis egyszerre pillanat és történelem, egyszerre ösztön és kultúra, egyszerre játék és globális nyelv.
Magyar szemmel – hiány és örökség
Magyar olvasóként természetesen nem lehet elmenni amellett, hogy a válogatott negyven éve nem volt világbajnokságon, és ez a hiány nem pusztán sporttörténeti adat, hanem generációs tapasztalat is. Mégis, ezek a szövegek nem engedik, hogy ez a hiányérzet eluralkodjon a teljes történeten, mert miközben természetesen ott vannak a magyar futball nagy pillanatai – az Aranycsapat öröksége, az 1938-as és 1954-es, illetve az 1966-os világbajnoki emlékek, a világ futballjára gyakorolt hatás –, addig a könyv folyamatosan visszatereli az olvasót arra a felismerésre, hogy a világbajnokság története soha nem volt kizárólag egyetlen nemzet története. És ez talán nehezen elfogadható, de közben felszabadító is, mert azt jelenti, hogy a futball nem zár ki senkit abból az élményből, amit a legnagyobb tornák jelentenek, még akkor sem, ha éppen nem vagyunk jelen a pályán.
Az 1986-os magyar vb-kudarcot követően jelent meg Végh Antal Gyógyít6atlan című, vegyes fogadtatású kötete, amelyet napok alatt elkapkodtak – az idősebb generációk talán emlékeznek erre, mint ahogy Végh más, magyar labdarúgással kapcsolatos könyveire is. Annyi „rokonság” van a mostani Hegyi-könyvvel, hogy múlt év karácsonya előtt napok alatt elkapkodták ezt is, hetekkel később sikerült újabb „adagokat” nyomtatni belőle – ezek szerint a vébésztori a sok-sok magyar keserűség ellenére is piacos még mindig. Hegyi Ivánt stílusával, szóvicceivel együtt lehet szeretni vagy nem szeretni, de egy biztos: mesélni nagyon tud, főleg írásban. Apropó szóviccek, néhány cím a kötetből: Barátaim azúrban! (1982), Ének Pelének (1958), Hiába a patália, világbajnok Itália (2006), Sátántangó (1978), emellett sorjáznak a szövegekben a Hegyitől ismert, szállóigévé vált szófordulatok, nyelvi lelemények.
Száz év futball
A világbajnokság lassan százéves történet. Ez önmagában is ritka, szinte páratlan jelenség a modern sport világában, ahol sok esemény vagy gyorsan elveszíti jelentőségét, vagy folyamatosan átalakul, miközben a vb megőrizte azt a sajátos karakterét, amely miatt újra és újra ugyanazzal az izgalommal várják világszerte. Hegyi Iván könyve ezt a százéves ívet nem lineáris fejlődésként mutatja be, hanem inkább hullámzásként: vannak korszakok, amikor a futball romantikusabb, vannak, amikor taktikusabb, vannak, amikor individualistább, és vannak, amikor szinte gépies precizitással működik – de mindegyikben ott van ugyanaz az alapvető feszültség, ami miatt az emberek nézik. És miközben az olvasó végigmegy ezen a közel százéves úton, egyre inkább az az érzése támad, hogy a világbajnokság valójában nem csak sportesemény, hanem valami nagy, közös, globális emlékezet, amelyhez négyévente minden generáció hozzátesz valamit.
A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy történeteket mesél. Ott vannak a legfontosabb jegyzőkönyvek is (nemcsak a döntőké), de ezekben a történetekben a játékosok nem csupán teljesítményük szerint jelennek meg, hanem egy-egy korszak szimbólumaiként is. Mert Pelé nem csupán három világbajnoki cím birtokosa, hanem annak a futballvilágnak a mítosza is, amelyben a játék még egyszerre volt gyermeki öröm, nemzeti identitás és globális csoda. Maradona nemcsak zseni, hanem ellentmondásos emberi dráma is, Zidane az ikonikus pillanatok „írója”, de egy korszak eleganciája is, Messi pedig nem csupán a végső beteljesülés története, hanem egy hosszú, sokszor vitatott, de végül mégis lezáruló, beteljesedő ív. Nem egyetlen futballtörténetet kapunk, hanem sok párhuzamos sztorit, amelyek időnként összeérnek, majd újra szétválnak.
Miért érdemes most kézbe venni?
Talán minden könyvnek megvan a maga ideje, de vannak olyan kötetek, amelyek különösen erősen kapcsolódnak egy adott pillanathoz. A Futball-VB-könyv ilyen. Mert a világbajnokság előtti napok mindig különlegesek: ilyenkor még minden lehetséges, még minden válogatott esélyesnek érzi magát, még minden szurkoló reménykedik, és a futball újra visszanyeri azt az állapotát, amelyben még nem eredmény, nem statisztika, hanem találgatás, kérdés és ígéret.
Ebben az állapotban különösen jó visszanézni a múltba, nem nosztalgiából, hanem azért, hogy értsük, honnan jöttünk, és miért vagyunk még mindig kíváncsiak ugyanarra a játékra. Ez a „nagykönyv” pedig ebben segít: nem elmagyarázza a futballt, hanem igaz történetekben és igen hangulatosan meséli el, meséli újra azt. És talán ez a legfontosabb: hogy a világbajnokságok története – minden csalódás, diadal, hiány és eufória ellenére – még mindig egy nyitott történet, amelyhez négyévente új fejezet íródik.
Borítókép: Diego Maradona az 1986-os labdarúgó világbajnokságon, az Argentina-Anglia mérkőzésen, 1986. június 22-én Mexikóvárosban / fotó: Joel ROBINE, Daniel GARCIA, Rodolfo DEL PERCIO / AFP
Bejelentkezés