Minden fotó a látvány, a spektákulum része, mindnek a látványtermelés a célja, és nem is várható el mindenkitől a végtelen önreflexió, a kritikusság, meg hogy átszenvedje magát a vonatkozó legendás Debord-könyvön. Vannak azonban olyan képek, amelyekről azt gondolná az ember, hogy látványosan ordít róla a performatív jelleg. Ezek azok a spontánnak ható képek, ahol valaki mintha titokban épp lekapná a szereplőt.

A spontánnak tűnni az egyik legfontosabb részlet: ettől érzi úgy a befogadó, hogy a híres emberhez közel áll, hogy beleshet a popsztár életébe, hogy az ilyen képen a híres ember kikacsint a megkomponáltnak tűnő hivatalos fotók közül. Ilyenkor a híres ember elérhető, emberi, egy közülünk, hozzánk szól, és azt érezzük, közünk van az életéhez. 

A fiatalabb hollywoodi sztárok már szinte hihetően művelik ezt, szükség is van rá, ezzel engage-elnek a rajongóikkal, az influenszereknek pedig egész pontosan ez a munkájuk. Az influenszerek fotói sok esetben úgy működnek, hogy éppen annyira engedik közel magukhoz az egyszeri nézőt, hogy még megmarad közöttük a hierarchia, a néző azt érezheti, hogy önmaga eggyel jobb, eggyel izgalmasabb, eggyel magasabb státuszú változatát látja, azonban egy mégiscsak ismerős világba leshet be. 

Ha egy politikus ma azt szeretné, hogy a mondanivalója elérje az embereket, vajon van-e más választása, mint hogy influenszerként viselkedjen és alávesse magát a közösségi média működésének? 

Először talán Trump jut az eszünkbe, és az ő különös, néha nehezen követhető tweetjei: covfefe, vagy Stop the count, egészen az Iránnak szóló fenyegető üzenetekig. Ugorjunk egy nagyot Orbánig, ő is személyes hangon próbált megszólalni. Remélem, mást is ugyanaz a sajátos érzés öntötte el, amikor rádöbbent arra, milyen sokan vannak, akik elhiszik, Orbán Viktor maga kezeli a Facebook-fiókját (miközben mindenki tudja, hogy okostelefonja sincs, ugye), vagy hogy Gyurcsány Ferenc személyesen írogat neki a Messengeren. 

És ott vannak a képek, a vizualitás, mint legerősebb közösségi médiás eszköz, ezt pedig egyértelműen Magyar Péter stábja érti a legjobban. A legutóbbi, balatonozós fotója például egy igazán figyelemre méltó, jól elemezhető, értelmezhető alkotás.

Magyar és stábja gyakorlatilag megállás nélkül ontja a fotókat, videókat, mellé pedig a miniszterelnök személyesen kommentel, ahova csak tud, megy a pörgés ezerrel. Rendkívül tudatosan összerakott online jelenlét. 

A fotón Magyar a szikrázó napsütésben, mosolyogva dől hátra egy balatoni hajón, egyik kezében Boris Johnson Churchillről szóló könyvével, másikban egy sárgadinnyével. Ingje mélykék, fürdőnadrágja épp csak látszik, illedelmesen. Napszemüveget visel, a háttérben csillogó kék a Balaton. Magyar Péter ezen a képen úgy néz ki, mint egy sikeres, jól kereső férfi, aki keményen dolgozik, és ritkán, de jut ideje a kikapcsolódásra, a szakmájához köthető könyvvel múlatja az időt, laza, mégis komoly, pont minden olyan, amilyennek lennie kell. Spontán fotó, még arra is ügyeltek a képet készítők, hogy ne középen legyen kinyitva a könyv.

Tulajdonképpen tehát olyan, mint a volt osztálytársunk, aki megcsinálta a szerencséjét, vagy mint az az influenszer, akinek fel kéne iratkozni a kriptóról szóló fizetős csatornájára, vagy épp a budai lakásból hajózni leugró haverunk, aki állítása szerint heti két könyvet olvas el, szóval: olyan, mint amilyenek lenni szeretnénk, épp csak egy kicsivel jobb, mint amilyenek most vagyunk. Elérhető, megfogható, behozható lemaradás, épp annyival van előrébb, amennyit mi is el tudunk érni – csak egy kicsit kéne még dolgozni hozzá.

Valójában ez a kép ennél többet nem mond Magyar Péterről és főleg nem a politikájáról.

A látvány mindent visz, bármelyik elemhez lehet kapcsolódni nézőként. A Balaton, a jól megválasztott ing, a könyv, Churchill maga, az életérzés, a hajózás, bármi lehet belépési pont – és mindegyik semleges. A semlegesség miatt a néző maga tölti meg mondanivalóval, maga alakítja ki a hozzá való viszonyát. 

Az algoritmus pillanatokra dobja csak fel a képeket, és az appot pörgetve csupán spontán lekapott fotónak tűnik a miniszterelnök pihenése is. Valójában azonban látszik, komoly stábra van szükség ezeknek a spontánnak tűnő pillanatoknak a lefotózásához, akár influenszerről, akár politikusról van szó. A tudatos médiafogyasztók nyilván ezzel a tudatossággal fogyasztanak, ám valami mégis megbicsaklik itt. 

Valójában az is érthetetlen, miért hisszük, hogy közünk lenne egy híresség lekapott pillanataihoz – főleg úgy, hogy egyértelmű, azok is megkomponált, performatív, a hírességgel járó megközelíthetetlenséget lágyító alkotások –, az pedig még riasztóbbnak tűnik, ha egy politikus álspontán pillanatát szivecskézik és lájkolják a tömegek. Egy influenszer mindennapjaiba sem tudunk belesni, hiszen az ébredése utáni pillanatban kapcsolja be a kamerát, hogy újra eljátssza: felébredt. Kedvenc színésznőnk, sportolónk, zenészünk spontánul nevetős pillanatai olyanok, mint a kétezres évek elején a dalok végére bevágott nevetés. Valójában nem valódi. 

Erről a balatoni fotóról (ahogyan szinte minden más influenszer, celeb, híresember fotójáról) is ordít, hogy összerakott, megkomponált, performatív, hogy nagyon erősen át akar nyomni egy életérzést, vibe-ot, hogy a néző és a szereplő között kapcsolatot akar teremteni, erős állásfoglalás nélkül.

Ezzel általában tisztában is van a művelt, középosztályi közönség, mégis, Magyar Péter minden posztja alatt sorakoznak a szivecskék és lájkok. Sokan tudnak kapcsolódni ehhez a fotóhoz, a lazaság, a stílus, az életérzés, a jól kinézése, a „milyen jófej miniszterelnökünk van most”, az automatikus like, mindegy, de valami magyarázata mindig van az engagement-nek. A kommentek bátorítják Magyart, jó pihenést kívánnak neki (és csak félmegjegyzés, Orbán fotói alá ugyanígy kommenteltek az emberek, az viszont egy nagyon fontos különbség, hogy míg Orbánt magázták, Magyart a legtöbben tegezik a kommentekben). Tehát míg egy sima influenszer őszinteségét a helyén kezeli az emberek többsége, kiváltképp a művelt közönség, egy politikus Facebook-, Insta- vagy Tiktok-fiókját felruházzák azzal a bizalommal, ami szerencsésebb esetben csak a közvetlen barátainknak járna. 

Az a közeg, amely büszke saját tudatosságára, mégis megszavazza ezt a bizalmat Magyarnak.

Ez a fotóiba vetett bizalom ugyanabból a csomagból származik, mint az a hit, amiben keveredik a politikája támogatása, Magyarország megmentésének felelőssége, a diktatúra felett aratott győzelem érzése is. Magyar Péter minden megmozdulását benőtte ez a szinte feltétel nélküli bizalom.

Ez a közeg, ami nem adja egy óránál tovább a telefont a gyereke kezébe, bioparadicsomot vadászik a piacon, előfizet a Kifli(pont)hu Extrára, és minimum a Balcsira elutazik nyaranta, most megengedi magának azt a lelkesedést, aminek szerves része a(z átmeneti?) kritikátlanság.

Figyelmeztető jel ez, ami arról szól, hogy egy szimpatikus szereplővel hajlamos a közönsége végtelenül elnéző lenni. Teljesen érthető, hiszen, ha Magyar Péter a választottunk, ráadásul úgy, hogy végre nem a kisebbik rosszra kellett szavazni, valódi teljesítmény, elismerésre méltó munka van valaki mögött, akkor nem jó érzés hátrébb lépni, és távolságtartóan szemlélni valaki működését, mert netalán szembesülhetünk is valami nekünk már mégsem annyira szimpatikussal. 

Influenszereket látunk, akik a rajtuk keresztül reklámozott terméket akarják nekünk eladni, mindezt valami életérzésbe csomagolva. Egy popsztár vagy színész az elkapott, emberi pillanatokkal igyekszik meggyőzni rajongóit arról, hogy nem távolodott el teljesen a valóságtól. Egy politikus pedig a politikáját, a pártját, és sokszor saját magát teszi termékké. Ezt természetesen mindenki tudja, és mindez különböző mértékben zavarja az embereket. Vannak, akik felháborodnak, miért kell forgó vécéöblítő vagy egy huszadik telefontok, amire folyamatosan rá akarnak beszélni a platformokon nyomott reklámok, vannak, akik megbékéltek a helyzettel, és persze vannak, akiknek irányt mutatnak a hirdetések. 

Egy olyan világban, ahol végső soron minden eladásra szánt termékké válik, legyen az tárgy vagy ember, ideológia vagy körömgombakrém, ahol minden ennek – a közlésnek, a felkínált képnek, az üzenetbe, a performatív gesztusba csomagolt eladásnak – van alárendelve, végül a politika maga is csupán performativitássá válik.

Akkor is ezt látjuk, amikor a magyar miniszterelnök egy balatoni vitorláson ül Churchill-könyvvel és sárgadinnyével. És értsük jól: amikor erre a jelenségre ránézünk, annak elsősorban nem ahhoz van köze, hogy mit gondolunk egy performatív módon működő politikusról – esetünkben Magyar Péterről –, hanem ahhoz, hogy mit gondolunk a valóságról vagy az igazságról.

 

 

Borítókép: Magyar Péter a Balatonon / forrás: Magyar Péter Facebook-oldala