Zima néni ruháért jön. Tántorog. Megint elmérte a gyógyszeradagját: egyikből kicsit kevesebbet, a másikból rengeteggel többet. Annyi ruhát tántorog össze magának, amiből egy kisebb turkálót már működtetni lehetne. Minek magának ennyi gönc, nincs is tél, hogy fűtenie kellene, teszi fel a jogos kérdést Irénke, a szociális munkás. Hivatalosan szociális munkatárs, de az nem hangzik olyan jól. Amúgy meg már a közeli egyetemen nincs is ilyen szak, átkeresztelték gondoskodáspolitikusra. Micsoda nyelvi truváj. Pedig akik átkeresztelték, munkaalapú társadalmat hirdettek építeni. Majd Magyar Péterék visszaváltoztatják ezt is. Akár a vármegyéket és a főispánokat. Macska Jónás szerint vérmegyékre kellett volna változtatni vármegyék helyett amúgy is. Legalábbis az ország ezen szegletében biztosan. Mindenki a nyelvvel kezdi a változtatást. Itt a bizonyíték, valójában mennyire fontos. Csak tagadják.

Ki akarják ebrudalni a cigányokat a telepről. Már huszonöt éve ki akarják, csak a nagy akarás mindig belemerevedik a történelembe. Meg az itt élők történetébe. Próbálkoztak különböző trükkökkel. Például ipari területté nyilvánították a szegregátumot. Semmi. Azt mondták, eladták valami nagy multicégnek az egészet. Semmi. Megemelték a bérleti díjat, direkt nem csinálták meg a megígért fejlesztéseket. A cigányok akkor is maradtak.

Irénke még emlékszik a lakossági fórumra, ahol a fideszes Aranka, a helyi képviselő vörös kisestélyiben ígérte meg a vécéket. Meg is lettek. Két hét múlva elfújta mindet a szél, szétrágták az oldalaikat a vaddisznók. Micsoda trehány huszonegyedik század. Vagy felfújt tizenkilencedik, inkább.

Állítólag most nagyon rajta van az önkormányzat az ebrudaláson. El vannak határozva rendesen. Új koncepciót raknak össze. Nagyítóval nézik a város szegleteit, hová lehetne telepíteni. Leginkább a szélekre helyezésre van szándék. A margóra. Nézik a nagy iroda nagy asztalán a térképet, és erjed bennük a koncepció. Annyira koncentrálnak, hogy megreped a fal az egyik oldalon. Szép, katonás repedés. Politikusok és a hivatali szakemberek. Nehéz szülés lesz, jegyzi meg csendben valamelyikük. Sziszegi. Mint a lakásgazdálkodási osztály kotyogós kávéfőzője, mikor lefőzik az akciós Lavazzát. Aztán az egyik szakember feje fölött elrepül egy angyal, és kiadják Irénkének, ha már a telepen dolgozik, mérje fel, és rögzítse szúrós táblázatba, melyik családot hová lehetne helyezni. Excel. Adjon már tanácsot. Sakkozza ki. Addig ők erjednek szépen tovább.

Az új terv valami olyasmi, hogy a rosszabbnak ítélt telepről felköltöztetni a romákat a jobbnak ítélt telepre (ami pontosan olyan, mint a rosszabbnak ítélt telep, csak az irodában, irodából ezt nem tudják, sőt a két telep lakói még utálják is egymást), azok helyére, akiket a jobbnak ítélt telepről a városba költöztethetőnek ítélnek. Kész csőd az egész, sírja el magát Irénke. Az, sír vele Macska Jónás is, akinek elmondja a titkos projektet. Azt már úgy kell kiharcolni, hogy mindkét telepről lehessen egyenesen a városba költöztetni, és ne csak a perverz áramoltatás szerint. Vannak ugye az érdemesek és az érdemtelenek, régi módszer, posztmodern köntös.

Szóval a legalább két rendszerváltás után is úgy mennek bizonyos dolgok, akár az átkosban, búsongja Macska. Két hónap alatt még nem ért le a változás keze, vágja Irénke. Bár a szociális szférában dolgozók bérét a második héten emelni kellett volna, mondaná, de a mondatot bent tartja magában. Kicsit fáj tőle neki szívtájékon, de van, amit nem mondunk ki. Nem akkor, amikor megszületik bennünk.

Játsszak Istent, morcog Irénke. Vizsgáljak, mérlegeljek, tegyek javaslatot, amit vagy megfogadnak, vagy nem, de az alap felelősség az enyém. A felelősség alapja. Milyen kedves, erjedő emberek. Okosak. Rafináltak. Ha netán az egyik telep nekimegy „lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel” a másik telep embereinek, ők majd szétteszik a kezüket és a szociális szakemberre mutatnak.

A szeretet meg a mosdóban fog sírni éppen.

 

Borítókép: a szerző fotója