Egy ismerősöm több mint tíz éve Írországban él. A napokban hazalátogatott, találkozott az itthoni baráti társaságával, majd beszámolt nekem az eseményről. Az illetőről azt kell tudni, hogy hosszas várakozás után tudott a házastársával saját, szerény ingatlant vásárolni a magyaréhoz hasonlóan túlpörgött ír piacon. Nem politikai, hanem megélhetési okokból, boldogulási céllal, „a jobb élet reményében” költözött a szigetországba. Tehát nem, nem csak kalandvágyból. Amikor viszont a barátai megkérdezték tőle, hogy akkor most, hogy a NER-nek vége, hazaköltözik-e, határozott nemmel felelt. A társaság ezt nem nézte el neki, és már-már hazaárulónak nevezték, de minimum számonkérték rajta, hogy ezt mégis hogy képzeli, hiszen mostantól minden jó lesz.
Az egy dolog, hogy áprilistól már nem csak konzervatívok között menő tüntetően hazafinak lenni, mert egyébként lehet is abban hazafiságot látni, hogy a magyar választók „kétharmada” úgy döntött, változtat az életén. De, hogy miért gondolják úgy sokan, egyik hónapról a másikra majd minden más és minden jó lesz, azon is el lehet merengeni. Lehet, hogy sokaknak tényleg csak annyi baja volt az országgal, hogy Orbán Viktor a miniszterelnök, mint ahogy most sokaknak – egyelőre – tényleg csak annyi, hogy Magyar Péter. Úgy gondolom, a fentebb is idézett számonkérő gesztusok egyrészt lelkesedésből, másrészt naivitásból táplálkoznak, harmadrészt pedig abból, hogy sokan tényleg nem érzékelik, hogy mennek a dolgok Magyarországon, és csak a politikai lózungokból „értesülnek” arról, mi a helyzet, ezekből tudják meg, „mit is kell gondolni”.
Ami pedig a jó életet illeti, egy zárójel: a kormányváltás idején sokszor elhangzott, hogy többek közt az igencsak jól finanszírozott magyar középosztály szállt szembe az Orbán-rendszerrel. Én nem állítom, hogy lám, milyen hálátlan a magyar középosztály, hiszen jobban él(t), mint másfél évtizeddel ezelőtt, gyerek- és otthontámogatást kapott, olcsósított sertéscombot evett és ársapkás benzint tankolt. Ugyanis a jó élet talán nem kizárólag a pénzről szól, még akkor sem, ha a rossz gazdasági helyzet szokott kormányokat megdönteni, és ha vannak is társadalmi csoportok, melyeknek tényleg minden forint számít. Léteznek más szempontok is. Lehet elégedetlennek lenni az általános közhangulattal is, lehet nem szeretni azt is, hogy nem tudunk egymás mellett meglenni, és persze lehet elutasítani azt a pusztító korrupciót és finanszírozási aránytalanságokat is, melyek az országot jellemezték az elmúlt években. Mert mindezek jellemezték.
A probléma abban áll – noha gazdasági szakemberek, az idei nyáron aktuálisan a környezetmérnökök, nálam mindezeket jobban el tudják ezt magyarázni –, hogy mélyreható és tartós pénzügyi, gazdasági és ökológiai folyamatok sújtják az országot. Kezdve a Covid-lezárások idején bekövetkezett – pontosabban akkor elindult – gazdasági visszaeséssel, illetve a járvány járulékos hatásaival, az orosz–ukrán háborúval és annak hatásaival, majd az amerikai–kínai gazdasági háború és az Egyesült Államok olajháborúinak következményeivel, miközben a migráció és az Európát már súlyos pénzekben is kifejezhető mértékben sújtó klímaválság is egyszerre gyakorol nyomást a magyarok anyagi helyzetére és mentális egészségére. Emellett az ország ellenállóképessége viszonylag alacsony, kisvállalkozók tömegei jutottak-jutnak a tönk szélére, vagy kényszerülnek versenyhelyzetbe a legnagyobb világcégekkel és a legolcsóbb, legyőzhetetlen kínai gyártókkal. Többek közt ezért tűnik úgy az is, hogy a 2010-es évek online kereskedelmi boomjának vége. Pontosabban nem vége van, hanem a potenciális online kereskedelmi felületeket és a hozzájuk tartozó kommunikációs csatornákat is felparcellázták maguk között a nagyok.
Mindemellett
Az Orbán-rendszer utolsó éveit, hónapjait jellemző, minden addiginál élesebb társadalmi megosztottság aligha oldódik majd egyhamar, különösen, hogy az elmúlt évben – vagy bő két esztendőben – számtalan módon tapasztaltuk, hogy a rendszerváltó politikai akarat különösebben kiérlelt elképzelések nélkül, mindösszesen a megelőző rezsim leváltásának vágyától vezérelve alakult politikai döntéssé. Számos kritikus szerint ezzel sokan a valódi világnézetüket, a nemzeti identitásukat és a valódi problémák érzékelésének képességét áldozták be. De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy akik így döntöttek, egyfelől elkeseredettek voltak, másfelől reménykedtek, harmadrészt azt érezhették, hogy kényszerhelyzetben cselekedtek és kötöttek – akár saját magukkal is – kompromisszumot. Az új politikai erő körüli kisebb-nagyobb viták is erről tanúskodnak.
Ha feltételezzük, hogy az elmúlt évekre jellemző üzletszerű és üzemi mértékű korrupció komolyan mérséklődik Magyarországon, akkor sem lesz egyik napról a másikra minden rendben, nem lesz hirtelen pénz mindenre. Az emberek anyagi helyzete, a közszolgáltatások színvonala nem fog tudni villámgyorsan javulni, ha javulni fog egyáltalán a közeljövőben.
Így talán korai még hazatrombitálni a nyugatra emigrált magyarokat. Ebből virtust, hazafias kérdést csinálni pedig szemétség. Az Írországban élő ismerősöm megalapozta az egzisztenciáját, berendezte az életét egy másik országban. Miért áldozná ezt be egy továbbra is bizonytalan lábakon álló jövőképért, egy viszályok sújtotta országért? Egy olyan úgynevezett szebb jövőért, melynek építésébe, ha most bele is fog a mostani a kormány, nem biztos, hogy belátható időn belül a szemünk elé tárul majd. Ha egyáltalán eljön.
Persze az is igaz, hogy nem feltétlenül kell rövid távon gondolkodni, sőt. És ha megengedőbbek vagyunk az ország egzisztenciális állapotát illetően, ez nem is csak rólunk szól. A regionális és világszintű folyamatok súlyos hatásai elől képtelenek vagyunk kitérni, ahogyan a Covid-lezárások vagy az orosz–ukrán háború okozta válságok is megmutatták, túlzottan ellenállóak sem vagyunk. Orbán Viktor és teljhatalmú, veszélyhelyzetben kormányzó adminisztrációi is csak kompromisszumos megoldásokkal, homályos, államközi ügyletekkel és államszocialista rendszerekre jellemző intézkedéssekkel tudták a történelmi súlyú események hatásait tompítani. Ezeknek pedig nyilvánvalóan következményei is vannak. Sokan a rezsicsökkentést okolják a vízhálózati karbantartások elmaradásáért, a súlyos, sokakat segítő állami támogatásokat az európai viszonylatban is brutálisan torzult ingatlanpiaci árakért. Ami egyébként – ez a sors, vagy inkább Orbán Viktor kormányzásának fintora – külföldi ingatlanvásárlásra sarkallja magyarok tömegét.
Borítókép: Nemzeti lobogó a Liszt Ferenc Repülőtéren / fotó: Mateusz Wlodarczyk / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Bejelentkezés