A klímaválsággal vagy -katasztrófával kapcsolatos félelmeinkről szólnak a kultúránk azon termékei, amelyek a katasztrófa utáni világot mutatják be. A Mad Max, a Waterworld, a Wall-E, vagy akár a játékok közül (amelyek mára sokkal befolyásosabbak, mint a filmek) a Fallout-sorozat, a Last of Us vagy a Horizon: Zero Dawn.
Ezekben az a közös, hogy megtörténik az apokalipszis, általában valamilyen emberek által okozott katasztrófa nyomán vagy következtében, az emberiség ezt túléli, ám a világvége utáni világ pont azért lesz pokoli, mert az emberek maguk válnak olyan démonokká, akik a megmaradt erőforrások fölött folytatott küzdelemben vetkőznek ki emberi mivoltukból.
A világvége után ezek szerint tömeges nemi erőszakoló kannibálokká változunk, akik számára a közösség jóléténél fontosabb lesz az, ki mekkora koponyahalmot tud a trónja elé rakni. Sajátos eszkatológia ez, ami a végítélet utáni poklot ígéri mindannyiunknak, miszerint a legrosszabb arcokkal leszünk összezárva örökké, és jellemző, hogy e művekben azok a morális dilemmák, hogy mennyiben és miben kell hasonulnunk a megnyomorítóinkhoz, ha fel akarunk szabadulni.
Régi műfaj ez: a kispolgárságot anarchiával ijesztgetni mindig bejön, mert attól kivasalja az ingét, megtanul tüzet rakni és fát vágni, ha pedig nagyon gazdag, világvége-bunkert épít Új-Zélandon, fegyvert vesz és kutyát tart.
Felkészül a világvége utáni világvégére, mint egy rendes ember.
„Nyilván agyonütik egymást, vagy minimum a tarlótűz” – feleli az, aki a világot csak a képernyőjén keresztül érzékeli.
„Életed buliját verik le” – mondja az, aki meg eljött a Malomfesztiválra.
A Malom tényleg spártai. Pár embernek jut valami rendes hely, a többiek kempingeznek, a zene ráadásul hajnalig megy, de mivel a puszta közepén vagy, napfelkelte után már szétver a hő. Ha felszeded magad, akkor küzdelem ivóvizet szerezni, ha áramot akarsz (bár miért akarnál, mert jel nincs, vagy kinyír a roaming) akkor meg nagyjából sorsjegyet húzhatsz, hogy mikor kerülsz...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.