Nézem és nem hiszem el. A közélet képtelen performansz lett, Bruegel festményeiről életre támadt karneváli forgatag, nyomorék koldusok bizarr táncmulatsága, hátborzongató panoptikum, rémségek cirkusza. Óvodai gúnyolódássá torzult a parlamenti közbeszéd, beteges létformák váltak normálissá, babonás ostobaságok és bárgyú összeesküvéselméletek nyertek magyarázóerőt, irracionális döntésekből épülnek szabályrendszerek. Behinek közé csöppentünk, mint Szathmári Gulliverje, X-ben járunk, mint Déry G. A. ura. A magyar társadalom egyre jobban hasonlít egy groteszk disztópiára.
Úgy tűnik, mintha a torz abszurditások berobbanása a nyilvánosságba nemcsak véletlen vagy véletlenek halmozódása volna, mintha nemcsak annak lennénk tanúi, ahogy a hátborzongató furcsaságok és a meghökkentő rendkívüliségek iránt fölötte fogékony algoritmusok a maguk perverz logikája szerint formálnák meg a nyilvánosságot, inkább olyasmi látunk,
Természetesen a groteszket már máskor is, mások is felhasználták politikai célokból. Többnyire a kritikus gondolatok alátámasztását szolgálja, de láttuk már traumák tükreként vagy éppen a társadalmi normák újragondolásának ösztönzőjeként is. Ám napjainkra, úgy tűnik, új területet hódított meg a gnómkultúra: a groteszk új funkciót talált és a modern elnyomó rendszerek, nemcsak diktatúrák vagy autokráciák, hanem általánosságban a globális kapitalizmus sajátos legitimációs és hatalomtechnikai eszköze lett.
A nem normálisak
Foucault Les Anormaux (A nem normálisak) című, az 1974–1975-ös tanévben a Collège de France-ban tartott előadássorozatának nyitóelőadásában vezette be a „groteszk szuverenitása” (souveraineté grotesque) fogalmát, rámutatva arra, hogy a hatalom nem feltétlenül a méltóságon, racionalitáson vagy erkölcsi tekintélyen alapul. Állítása szerint előfordul, hogy a groteszk nem a rend kritikája, hanem maga a rend. Ilyenkor a politikai reprezentáció tudatosan provokál, folyamatosan normát sért és elutasítja a klasszikus reprezentáció minden szabályát. Azaz a groteszk nem kívülről támadja a hatalmat, hanem hatalom nyelvévé válik. És minél nyilvánvalóbb a hatalom irracionalitása, annál világosabban látszik, hogy a hatalomnak nincs szüksége racionális igazolásra. (A racionális igazolás persze lehet olyasmi is, aminek végső hivatkozása nem az értelemben, hanem a hitben gyökerezik, ha mondjuk az alávetettek belátják, üdvösségük, utópikus jövőjük vagy a végpusztulás elkerülése függ a hatalomtól.)
Foucault több történelmi és irodalmi példát is említ. Különösen...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.