Nézem és nem hiszem el. A közélet képtelen performansz lett, Bruegel festményeiről életre támadt karneváli forgatag, nyomorék koldusok bizarr táncmulatsága, hátborzongató panoptikum, rémségek cirkusza. Óvodai gúnyolódássá torzult a parlamenti közbeszéd, beteges létformák váltak normálissá, babonás ostobaságok és bárgyú összeesküvéselméletek nyertek magyarázóerőt, irracionális döntésekből épülnek szabályrendszerek. Behinek közé csöppentünk, mint Szathmári Gulliverje, X-ben járunk, mint Déry G. A. ura. A magyar társadalom egyre jobban hasonlít egy groteszk disztópiára.
Úgy tűnik, mintha a torz abszurditások berobbanása a nyilvánosságba nemcsak véletlen vagy véletlenek halmozódása volna, mintha nemcsak annak lennénk tanúi, ahogy a hátborzongató furcsaságok és a meghökkentő rendkívüliségek iránt fölötte fogékony algoritmusok a maguk perverz logikája szerint formálnák meg a nyilvánosságot, inkább olyasmi látunk,
Természetesen a groteszket már máskor is, mások is felhasználták politikai célokból. Többnyire a kritikus gondolatok alátámasztását szolgálja, de láttuk már traumák tükreként vagy éppen a társadalmi normák újragondolásának ösztönzőjeként is. Ám napjainkra, úgy tűnik, új területet hódított meg a gnómkultúra: a groteszk új funkciót talált és a modern elnyomó rendszerek, nemcsak diktatúrák vagy autokráciák, hanem általánosságban a globális kapitalizmus sajátos legitimációs és hatalomtechnikai eszköze lett.
A nem normálisak
Foucault Les Anormaux (A nem normálisak) című, az 1974–1975-ös tanévben a Collège de France-ban tartott előadássorozatának nyitóelőadásában vezette be a „groteszk szuverenitása” (souveraineté grotesque) fogalmát, rámutatva arra, hogy a hatalom nem feltétlenül a méltóságon, racionalitáson vagy erkölcsi tekintélyen alapul. Állítása szerint előfordul, hogy a groteszk nem a rend kritikája, hanem maga a rend. Ilyenkor a politikai reprezentáció tudatosan provokál, folyamatosan normát sért és elutasítja a klasszikus reprezentáció minden szabályát. Azaz a groteszk nem kívülről támadja a hatalmat, hanem hatalom nyelvévé válik. És minél nyilvánvalóbb a hatalom irracionalitása, annál világosabban látszik, hogy a hatalomnak nincs szüksége racionális igazolásra. (A racionális igazolás persze lehet olyasmi is, aminek végső hivatkozása nem az értelemben, hanem a hitben gyökerezik, ha mondjuk az alávetettek belátják, üdvösségük, utópikus jövőjük vagy a végpusztulás elkerülése függ a hatalomtól.)
Foucault több történelmi és irodalmi példát is említ. Különösen fontos számára Alfred Jarry Übü királya, aki nem egyszerű szatirikus figura, hanem az irracionális hatalom modellje. A groteszk szuverenitása a látványosságban megnyilvánuló hatalom, a színházi jellegű, szándékos és látványos öndiszkvalifikáció, amely annál erősebben hat, minél alkalmatlanabb, nevetségesebb vagy visszataszítóbb az, aki gyakorolja, minél groteszkebb maga az állítás, minél képtelenebb a viselkedés. A groteszk folyamatosan összekapcsolódik a teatralizációval, a színpadiassággal, a játszadozással és az obszcénnel. A szuverén groteszk azt mutatja meg, hogy a politikai erő elszakadhat saját legitimációjától, a groteszk hatalom nem rejtegeti, éppen ellenkezőleg, megmutatja a hatalom önkényét, sőt hivalkodik vele. Azt demonstrálja, hogy az intézmény hatalma független az egyén kvalitásaitól.
A hatalom azért működik, mert hatalom.
Arra azonban nem tért ki az előadó, hogy miért és mikor alakulnak ki ezek az uralmi formák. (Elemzése sokkal szűkebb és intézményelméleti jellegű. A Les Anormaux előadássorozata azt vizsgálja, hogyan jön létre a modern társadalmakban a normalitás fogalma. A groteszk mint hatalomtechnikai eszköz ennek bevezetőjében bukkan föl, s Foucault itt pusztán arra törekedett, hogy megmutassa, hogy az intézmények nem feltétlenül az igazság vagy a racionalitás alapján működnek, hanem sokszor pusztán az intézményi autoritás révén.)
A rend és a rendetlenség
Talán meghökkentő, hogy egy esztétikai kategória a politika látóterébe kerülhet, ám a groteszk, amely most – illetve Foucault szerint már sokszor a történelem folyamán – látványosan kiszökött a maga művészeti közegéből, valójában soha nem volt szorosan az artisztikumhoz láncolva.
A filozófiai hagyomány szerint a szépség nem önálló esztétikai kategória, hanem például Platónnál a szép, az igaz és a jó ugyanannak a metafizikai rendnek a megnyilvánulásai. De persze nem kell ahhoz platonistának lenni, hogy feltételezzük: a világ lényegében rendezett, s az ember képes részesedni ebben a rendben, a szépben, a jóban és az igazban. E feltevés megkérdőjelezéseként ugrik elénk a groteszk mint a rend felbomlása, Mihail Bahtyin szerint kifordítva, relativizálva, kinevetve, feje tetejére állítva a fennálló hierarchiákat, ahogy például a középkori karneváli mókák megmutatták. A bolondból király lett, a papnak szamárfüle nőtt, altesti funkciók körüli durva tréfák vették át a magaskultúra helyét, az erkölcsök zárójelbe kerültek, megengedetté váltak tilalmas tettek, megélhetővé lettek tilalmas vágyak és így tovább. Azaz a groteszk nem a rend és a hatalom része, hanem annak tagadása.
A 20. században végül megjelent ennek a tagadásnak az ideológiája is. A kritikai elméletek, amelyek minden narratíva mögött osztályérdeket orrontottak, a klasszikus szépséget is polgári, sőt burzsoá kategóriának minősítették. Azt állították, hogy a társadalmi-politikai rendszerek legitimációja nem kizárólag intézményeken vagy gazdasági teljesítményen nyugszik, minden politikai rend saját esztétikai nyelvet is létrehoz: meghatározza, mi tekinthető szépnek, igaznak, természetesnek, kívánatosnak vagy éppen elfogadhatatlannak. Ebben az értelemben az esztétika sohasem pusztán a művészet kérdése, hanem a társadalmi rend egyik alapvető szervezőelve. És éppen Michel Foucault volt az, aki talán a leghatározottabban képviselte az újbaloldali verdiktet: minden norma hatalmi konstrukció. Úgy is mondhatnám, a kritikai elméletek visszatérek Platónhoz, összekapcsolták a szépet a jóval és az igazzal, csak a metafizikát hagyták ki az elméletből, s helyére az osztályöntudat ideológiáját tették.
Ha pedig nincs természetes rend, természetes hierarchia, objektív emberkép, akkor a klasszikus szépség is a privilégium nyelvének tűnik. Ebben az értelmezésben a klasszikus szobrászat, a reneszánsz embereszmény, a harmonikus test, a kanonikus műveltség mind az uralkodó osztály kulturális konstrukciójává válik. Ha azonban minden norma társadalmi konstrukció, minden szépség ideológia, minden kánon elnyomás, akkor végső soron megszűnik bármiféle pozitív esztétikai mérce. Ebben az esetben a szépség már nem érték, hanem gyanús kategória. A harmónia nem emberi törekvés, hanem dominancia. A klasszikus forma nem példa, hanem kizárás.
Tiszta tagadás
Ha innen nézzük, a groteszk – akár mint esztétikai kategória, akár mint viselkedés – az osztályuralom egy sajátos megkérdőjelezése, illetve – mivel normával nem normát állít szembe, hanem csak tagadja a normaállítás létjogát – az osztálypozíció elkendőzésére is alkalmas kommunikációs eszköz.
Elengedem szívesen az osztályharcos terminológiát. Elég annyi is, hogy a groteszk megjelenése a közéletben lehetővé teszi, hogy a kommunikátor elhallgathassa a politikai céljait, tehát jövőkép, vízió, narratíva felvázolása nélkül is megkérdőjelezheti ellenfeleinek állításait, hitelességét, sőt akár emberi minőségét is.
Ha most továbbgondoljuk Foucault elméletét, óhatatlanul szembekerülünk azzal a kérdéssel, miért jelennek meg az olyan hatalmi formák, amelyekben a groteszk létjogot nyer.
Én úgy látom, hogy a groteszk ereje abban áll, hogy – szemben minden más ideológiai tartalommal – nem hivatkozik alternatívára, hanem pusztán torz tükörképe valaminek. Az egyes jelenségek kicsavart-kifacsart átértelmezése alkalmas arra, hogy megmutassa az adott ügy, tárgy, személy vagy viselkedés hibáit és visszásságait, ám közben homályban hagyja a kritikus pozícióját. A groteszk mint bírálat nem valamihez képest, egy ideál felől néz kritikája tárgyára, hanem pusztán tárgyát vizsgálja, s állítja pellengérre annak karakteres vonásait. A groteszk indoklás nélkül ítél. A groteszk a puszta tagadás.
Társadalmi csoportok, osztályok fölött álló, vagy magát annak hazudó diktátor formálhat igényt a groteszk szuverenitására, ahogy mondjuk Nero, Caligula, Heliogabalus, Sztálin és Hitler tette, és persze hatalomhoz jutó oligarchiák számára is kiváló eszköz a groteszk, amelynek segítségével tagadható, elleplezhető a hatalom junta-jellege. S az általános közjó nevében föllépő hatalom éppen az általános közjó nevében teheti gúny és megvetés tárgyává a partikuláris szempontokat megjelenítő normatív értékvilágokat, a hazafiságot, a humanizmust, a demokratikus elkötelezettséget, a joguralom igényét, az örök emberi eszményeket: a szépséget, a jóságot és az igazságot.
És pontosan úgy van, ahogy sejthetjük:
amelyben jól megfér egymással a Fásy mulató, a Munkácsy Mihály-díjjal kitüntetett amatőr giccsfestő és a jól fizetett operett-librettista, Dopeman és a nyolcvanas évekből itt maradt babos-kendős rocker-mítosz, a blaszfémiába hajló keresztény fundamentalizmus, a revíziós délibábok, a sámán-misztikus ősmagyar mesevilág, a Soros nevéhez kapcsolt összeesküvéselmélet, a háborús rémlátomások, meg a Vadhajtásokban megjelenő megannyi ostobaság.
Mondhatnánk, hogy mindez méltó válasz Nyugatról felénk lopakodó seregnyi szürrealitásra, az óvodai drag queen-érzékenyítésre, a társadalmi nemek kavalkádjára, az egyes és kettes számú szülő fogalmára, az eutanáziára, a politikai korrektség nyelvi terrorjára – de nem az.
Mint ahogy
Felszabadító erő
Mert a groteszk rombolása nemcsak elveszi tőlünk azt a rendet, amelyben a szépet, a jót és az igazat felismerni véljük, de egyúttal kiemeli közönségét a rend szigorú keretei közül. A groteszk fölszabadít.
Hiszen a groteszk, amely eredetileg a rend kritikájának eszköze, a politikai térben gyorsan intézményesül, s immár nemcsak tagadás, provokáció és normaátlépés, hanem identitásképző és legitimációs eszköz is. Azaz elveszíti kritikai funkcióját és normává válik, a rendnélküliség normájává. Ebben a logikában a provokáció az autentikusság jele, a szétesés a szabadságé, a deformáció az emancipációé.
A groteszk állandósulása, intézményesülése és normává válása segítségével a hatalom úgy számolja föl a kulturális kereteket, és úgy sajátítja ki a kultúraközvetítés eszközeit, ahogyan mondjuk a kommunizmus felszámolta a tulajdonjogot, hogy a jogvédelmét elveszített vagyont a saját céljaira használhassa föl. A kultúra fokozatos erodálása mindenkit megfoszt a kultúrától, mert a kultúra létét teszi zárójelbe, nyilvánítja fölöslegesnek, illetve sok gesztusával egyszerűen negligálja.
Olyan dolgokat állít színre, amelyek nem valók a színpadra, olyan mondatokat és gesztusokat bocsájt a nyilvánosság elé, amelyeknek semmi keresnivalójuk a nyilvánosság előtt, elfogadhatóvá teszi az illetlenséget, a mértéktelenséget, a felfordulást, az ocsmányságot és a megalázást. Lebontja a közös normák hálózatát, felszabadítja a mindenkiben megbúvó groteszk formátlanságokat. Engedélyt ad az azonnali ingereknek való engedelmességre, megkérdőjelezi a korlátok és szabályok létjogát.
A sötét ösztönök, bizarr vágyak, gonosz indulatok, aljas gondolatok, romboló tettek, sértő szavak közé alázott ember számára egyfelől felszabadító a groteszk normává tétele, másfelől felemelő, ha a hatalom – ocsmányságában is – leereszkedik hozzá.
Ez a groteszk ereje.
Borítókép: Magyar Péter szalutál a Fidesz képviselőinek, miután a Parlament elfogadta a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal felállításáról szóló törvényt 2026. július 28-án / fotó: Balint Szentgallay / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Bejelentkezés